Jacques Audiard rendre élvezettel veti bele magát a legkülönfélébb műfajokba. 1994 óta virágzó filmográfiájában akad thriller (Férfiak mélyrepülésben), neo-noir (Halálos szívdobbanás), empatikus szociodráma (Dheepan – Egy menekült története) és western (Testvérlövészek) is. Így csak idő kérdése volt, mikor jut el a musicalig. Az Emilia Pérez a Testvérlövészekhez hasonlóan feszegeti a zsáner kereteit, Audiard pedig a gengszterfilmek és a szappanoperák elemeit is beleszövi a kavalkádba.
A műfaji játékosságnak és a filmben elhangzó daloknak köszönhetően az Emilia Pérez ráadásul inkább nevezhető anti-musicalnek, mint tipikus zenés műnek. Bár a különböző zsánerelemek kevergetése és a musical-jelleg tudatos erodálása önmagukban is próbára tehetnék a nézőt, az Emilia Pérez kapcsán mégis a történetet éri a legtöbb kritika.
A film főszereplője egy ügyvéd, Rita (Zoe Saldaña), aki még alulfizetett jogászi munkájával kapcsolatos bánatát is dalban mondja el. Egy megnyert pert követően Ritát megkörnyékezi (azaz elrabolja) a könyörtelen mexikói kartellvezér, Manitas (Karla Sofía Gascón), aki visszautasíthatatlan ajánlattal kínálja meg a kiégett ügyvédet. Manitas közli, hogy nőként szeretne élni, és megkéri Ritát, szervezze le neki a legjobb nemváltó műtétet, pénz nem számít. A drogbáró a hormonkezelést ráadásul már korábban elkezdte (váratlanul komikusan fel is húzza a pólóját Rita előtt az első találkozáskor, hogy megmutassa neki a melleit), így már tényleg csak a sorsfordító műtét van hátra, hogy Manitas végre az legyen, aki évek óta lenni szeretne: Emilia Pérez. 
Rita tehát járja a világot, és különböző klinikákon (Bangkoktól Izraelig) dalpárbajokba bonyolódik a sebészekkel, akik sokszor hamisan, markáns angol akcentussal éneklik, hogy „From man to woman, or woman to man, from penis to vagina.” (Ezek a jelenetek a film megjelenése óta futótűzként terjednek a TikTokon és az Instagramon, és magyar YouTube-erek is felhasználták őket annak bizonyítására, hogy milyen nevetséges musical az, amiben a szereplők így énekelnek.)
Valóban, az Emilia Pérez nevetséges film, Audiard és alkotótársai pedig rendre alá is húzzák, hogy nem mélyenszántó karakterdrámát és klasszikus vonalvezetésű moralitás-történetet érdemes keresni a sorok között. A dalszövegek, a koreográfiák (például Zoe Saldaña mögött takarítónők vokáloznak és közben törölgetnek ritmusra), a stilizált világítás, a néha elidegenítően rángatózó kamera és a színészek harsány reakciói mind egy harsány, a legjobb pillanataiban egészen önfeledt és stílusos musicalparódia irányába lökik a filmet.
Audiard ráadásul olyan témákat dob be ebbe a műfaji darálóba, amikkel nem szokás viccelődni. Egyfelől ott van a mexikói szervezett bűnözés motívuma, ezen keresztül pedig a kulturális kisajátítás és a sztereotip ábrázolás vádja. Az egyébként francia stúdiókban forgatott Emilia Pérez rendkívül egyoldalú képet fest Mexikóról, a filmben pont úgy jelenik meg az ország, ahogyan azt egy nyugat-európai, a kutatómunkát megspóroló rendező elképzelheti: mindenhol bűn, szegénység, és erőszak, az események túlrajzolt, telenovella-hangulatú díszletek között zajlanak.
A rendező a leegyszerűsítő és hiteltelen Mexikó-ábrázolásért bocsánatot is kért, hozzátéve, hogy egy filmnek nem az a dolga, hogy válaszokat kínáljon, hanem inkább az, hogy kérdéseket vessen fel. Ám elismerte, hogy elképzelhető, az Emilia Pérez nem épp a legjobb kérdéseket teszi fel, már ami a dél-amerikai miliő filmes feldolgozását illeti.
A film látványosan parodisztikus megoldásai ettől függetlenül a szociográfiai pontosság igényét is zárójelezik. Feltételezhető, hogy nem az alkotói érzékenységét korábban többször bizonyító (Dheepan, Ahol a nap felkel Párizsban, A próféta) Audiardból veszett ki hirtelen az empátia, a rendező ezúttal elsősorban a különféle műfaji kódok keverésében, és a polgárpukkasztásban lehetett érdekelt.
A film Mexikó sztereotipizálása mellett a nemváltással, a transzneműséggel, és a woke-ideológiával kapcsolatban is felszínes, és az érintett közösségek számára problémás következtetésekre jut. A nemváltó, tömeggyilkos Manitas Emilia Pérezként néhány év alatt filantróp, érzékeny üzletasszonnyá válik, aki korábbi áldozatainak családjait segíti. A történetben tehát a nem megváltoztatása a személyiség gyökeres változásával jár együtt, ami teljesen ellentmond annak, amit a transzneműek vallanak a beavatkozásról: a személyiség nem átalakul, hanem kiteljesedik a nemváltás által.
Audiardék ezzel húzással a woke-mozgalmat is kikezdik, erre pedig, ahogyan a kulturális kisajátítás és a nemzeti sztereotípiák kiforgatására, valószínűleg kollektíve nem állunk teljesen készen. És bár eleinte úgy tűnt, az Emilia Pérez épp azért lehet a díjszezon favoritja, hogy az elismerései az újraválasztott Donald Trumpot és az ő híveit bosszantsák, úgy tűnik, Audiardék fegyvere visszafelé sült el. Tehát messze, sőt, az elmúlt hetek és hónapok politikai tendenciát figyelve egyre messzebb vagyunk attól, hogy például a woke-ot játékosan piszkáló film ne okozzon felhördülést. Valószínűleg ez a mozgalom még nem ért el arra az evolúciós pontra, hogy igazán csattanós viccet lehessen csinálni az esetleges túlkapásaiból.
Ráadásul a kulturális különbségek sem teszik könnyebbé a helyzetet, emiatt Audiardék nemzetközi szinten is két szék közé eshetnek. Azaz, könnyen lehet, hogy amíg egy amerikai néző számára sértő és leegyszerűsítő az, ahogyan az Emilia Pérez a woke-hoz viszonyul, addig nálunk, ahol a woke legfőképp sajnos szitokszóként működik a közbeszédben, ez a film mindent megtestesít, ami miatt a Facebook-kommentszekciókban ekézni lehet ezt a mozgalmat.
Az Emilia Pérez élvezete így tényleg azon múlik, hogy mennyire vesszük komolyan Audiard és írótársai (Léa Mysius, Nicolas Livecchi és az állandó alkotótárs Thomas Bidegain) vízióját. Ha bűnös élvezetként tekintünk a filmre, akkor kifogástalanul működik, jókat lehet röhögni az ügyvédi praxisról és a nemátalakításról szóló dalokon, majd később azon, ahogyan Karla Sofía Gascón és a spanyolul rettenetesen beszélő Selena Gomez szappanoperákat megszégyenítő módon veszekednek egymással.
A film kódjai alapján sejthető, hogy ezt Audiardék is viccnek szánták, azonban az is igaz, hogy az Emilia Pérez extremitása, camp-esztétikája mégsincs eltolva a falig, így könnyen félre lehet érteni. Ez köszönhető a furcsa, magasztos hangulatú befejezésnek is, ami ugyan hatásos, mégis fejvakarásra késztet: mintha az alkotók saját magukat is félreértették volna a végére.
Szintén nehéz a helyén kezelni a filmet úgy, hogy a Netflix rendesen ráfeküdt az Oscar-kampányára, balul elsült vicceket pedig ritkán szokott 13 jelöléssel honorálni az Akadémia. Még a rasszista tweetjei miatt a díjszezonból kapituláló Karla Sofía Gascón is arról beszélt, hogy az Emilia Pérez milyen csodaszép film az elfogadásról, ez pedig szintén nem segít abban, hogy a közönség szertelen musical-paródiaként értelmezze azt.
Az Emilia Pérez mindenesetre már történelmet írt azzal, hogy a nem angol nyelvű filmek között az Oscar-díjak történetének legtöbb jelölését gyűjtötte össze. Ettől persze még nehezebb lett a megfelelő polcra tenni Audiard trollkodását, azonban mégis érdemes egy esélyt adni az elmúlt időszak leghangosabb botrányfilmjének. Lehet, hogy váratlanul szórakoztató lesz.
Az Emilia Pérez február 27-től látható a mozikban, a Mozinet forgalmazásában.
