Nem színház ez, pszicho-dráma

„Miért nem merek spontán élni?” Kiki ezt a kérdést teszi fel egy budai lakás pszicho-dráma csoportjában. Ezzel a kérdéssel kezdődik az az utazás, amely Kiki gyermekkorába, mélyen elnyomott gátlásaiba és fel nem dolgozott fájdalmaiba vezeti a csoport résztvevőit és a nézőt. Kiki egy fiatal, szlovák-magyar lány, félénk és gátlásos, nem mer énekelni mások előtt, pedig szeretne, még barátai előtt sem önmaga - meséli a csoportban ülő társainak és a foglalkozás vezetőjének, Vikár András pszichológusnak. Kiki emlékei indítják el a játékot. Szerepeket osztanak. Először Kiki kollégiumi szobájával ismerkedünk meg, majd egyre távolabb kerülünk a jelentől, Kiki még csak 12 éves, a nagymamájánál van és egy családi tragédiával kell szembenéznie. Mint egy színházi próbán, megelevenednek a lány családtagjai, vágyai és félelmei, régi párbeszédek emlékeit játszák el közösen, a szövegkönyvet Kiki “diktálja”. A foglalkozás végére kirajzolódnak a főszereplő gondolatai: ott van ő, a család, a félelmek és az elnyomott vágyak, ahogy együtt térdelnek a gyermekkori lakás nappalijában. Kikinek pedig szembe kell néznie mindegyikükkel, fel kell dolgoznia minden fájdalmas emlékét, meg kell értenie az összefüggéseket.

Xantus János, az Eszkimó asszony fázik és a Rocktérítő 2012-ben elhunyt rendezője, 2010-ben forgatta le utolsó filmjét, a Kiki a csoportban című dokumetumfilmet. Utolsó műve szépen illeszkedik hagyatékának sorába: Xantus, aki leginkább kísérleti- és dokumetumfilmeket készített, ebben a filmben is egy szokatlan világba invitálja nézőit. A pszicho-dráma játékok zárt világába, az önismereti csoportok sokak számára ismeretlen, szinte misztikus koreográfiájába enged bepillantást. Ez a miliő otthonos terep Xantusnak, akinek a filmjeiben, csakúgy mint a pszicho-drámában, oly sokszor keveredik a játék a valósággal.

A Kiki a csoportban, bár már négy éve elkészült, nem került forgalmazásba. Mindeddig csupán szűk körű rendezvényeken vetítették le, igazán prózai okok miatt. A film szereplői ugyanis eléneklik Sinatra I love you baby című slágerét, melynek jogaiért igencsak meg kellett küzdeniük az alkotóknak. Múlt hét szerdán azonban a Cirko-Gejzír mozi egyszeri alkalomra otthont adott a filmnek és azt követő beszélgetésnek, amelyet Xantus János özvegye és a film egyik társalkotója, Mérei Zsuzsa pszichológus és Bán Zsófia vezetett.

“Feladtunk egy hirdetést, miszerint indítunk egy intenzív önismereti pszicho-dráma csoportot, amely egy filmes produkcióval fog együttműködni.” - mesélt Mérei Zsuzsa a kezdetekről. Olyan jelentkezőket vártak akiknek valós és aktuális problémáik vannak, de nem zárkóznak el attól, hogy történetük megelevenedjen a vásznon. A stáb eredeti terve szerint az egyik csoporttag játékát színészekkel forgatták volna újra, a foglalkozás nyolcadik alkalmán azonban, amikor felvették Kiki játékát, mindannyian egyetértettek abban, hogy ezt színészekkel nem lehet reprodukálni. A Kiki a csoportban ugyanis hihetetlenül intim. Nem is lehetne más, hiszen egy valódi ember, valódi problémájáról beszél: a néző a lány tudatában, emlékeiben találja magát. Az alkotók számára mégsem volt egyértelmű, hogy ez a végtelenül intim, érzékeny szituáció a vásznon is ilyen formában jelenjen-e meg. Eleinte ugyanis attól féltek, hogy a film csupán egy színházi közvetítés élményét adja át, a foglalkozás mélysége pedig elveszik a felvételeken. De nem így lett, a film beszippantja a nézőt, a szituáció valódisága magával ragad és a csoport részesévé tesz minket.

Azonban ez a film nem egy “pszichológiai oktatóanyag”, erre az alkotók is felhívják a figyelmünket. “Ez egy gyönyörű szituáció, amit meg szerettünk volna mutatni” – mesélt a film céljairól a pszichológusnő, aki maga is a csoport egyik vezetőjeként dolgozott a projekten. Mint mondja a laikusoknak nehéz elmagyarázni, hogy mi is az a pszicho-dráma, ezért úgy gondolták, érdemes lenne ezt egy filmmel megmutatni. És valóban, mi is az a pszicho-dráma, amely a kívülállók számára valamilyen furcsa, kellemetlen világnak tűnhet?  Mérei elmesélte, hogy a filmen egy önismereti csoport pszicho-dráma játékát látjuk. Ennek a koreográfiájában az egyik csoporttag feltesz egy kérdést, felidéz egy emléket, ezután a többiek eljátsszák azt. A belső világ így válik valósággá, így teszi lehetővé a tudatos, aktív kommunikációt az emlékeinkkel.

Azonban kikerülhetetlen a kérdés, hogy egy hatfős stáb jelenlétében megmaradhat-e a terápia zárt és bensőséges közege? A pszichológusnő szerint ezzel nem volt probléma a forgatás alatt. Nem csak a csoport együttműködése, de a stábtagok tapintatossága is hamar elfeledtette velük, hogy kamerák veszik körül őket. Xantus János jól ismerte a pszicho-dráma világát, ő is többször részt vett ilyen foglalkozásokon, így nagyon jól tudta együtt mozgatni a filmes és a tudományos közeget. "A stábbal együtt rágtuk a körmünket, hogy átjön-e mindaz, amit meg szeretnénk mutatni ezzel a filmmel.” – fejezte be Mérei. A közönség a könnyeit törölgette.