Amellett, hogy a rendező emlékei, illetve a filmben szereplő gyerekkori énje átélhető közelségbe hozzák a bevándorló- és a farmerlét nehézségeit, egy kristálytiszta képet is kapunk a családon belüli viszonyokról és szerepekről. Chung nem csak új megvilágításba helyezi és komoly kritikával illeti az amerikai álmot a koreai nézőpont használatával, hanem őszinte és tiszta karaktereivel olyan univerzális, mégis személyes küzdelmeket jelenít meg, mint az identitáskeresés, a társadalmi elvárásokhoz vagy éppen a gyökereinkhez való viszonyulásunk.
A már Amerikában született David (Alan S. Kim), és nővére Anne (Noel Cho), az egész film alatt angolul beszélnek még akkor is, ha szüleik koreaiul szólnak hozzájuk. Ez a nyelvi kettősség alapvetően meghatározza a gyerekek és a szülők közti kulturális különbséget. Egy másik országba költözni, főleg családot alapítani, sehol sem egyszerű. Ilyen szituációkban nem csak a gyerekek vannak nehéz helyzetben, akik egy számukra távoli kultúrát örököltek, miközben egy másikban nőnek fel, hanem a szülők is, hiszen nekik kell egyensúlyt teremteni a két kultúra között.
Alan S. Kim és Noel Cho
Jacobot nagyfokú ambíció hajtja, be akarja bizonyítani gyerekeinek – és saját magának –, hogy képes önállóan ellátni a családját, és ezért komoly áldozatokat is hajlandó meghozni. Csökönyösen kergeti az amerikai álmot, miszerint bárkinek megadatik a lehetőség az önmegvalósításra és a biztos életre, még az olyan perifériára szorult - munkaként pár napos csibéket válogató - bevándorlóknak is, mint amilyenek ők. Az egyre távolabbinak tűnő álom helyett a realitás villámcsapásként sújtja Monicát, aki első pillanattól kezdve bizalmatlanul és kételyek közt fogadta a nem sok stabilitást sugárzó, kerekeken és betontéglákon álló új otthonukat.
A szülők közt vibráló feszültség a film során lassan, viszont kellő részletességgel és drámai módon bontakozik ki. Monica, aki fokozatosan veszíti el férjébe vetett hitét, nehezen viseli a saját közösségétől, keresztény gyülekezetétől és a város által adott biztonságtól való távolságot, nem is beszélve aggodalmáról kisfia szívbetegsége miatt. Mindemellett Jacob jelképesen az amerikai földben próbál koreai zöldségültetvényének táptalajt teremteni, ezzel párhuzamosan azonban saját családjától kezd el távolodni. A különböző társadalmi és örökölt kulturális elvárások mindkettejük vállára máshogyan nehezednek.
Alan S. Kim, Steven Yeun, Noel Cho és Han Ye-ri
Monica a koreai hagyományokhoz és a keresztény hitéhez ragaszkodva a biztonságot és a családi egységet tartja fontosnak mindenek felett, ugyanakkor maga sem tudja levetkőzni azt a maximalista megfelelési kényszert, ami a keleti kultúrák társadalmára oly jellemző - még egy olyan egyszerű munkában, mint a naposcsibék nem szerinti válogatásában is gyorsabb akar lenni. A férfiakba táplált büszkeség és kötelességtudat fontos hajtóerő az apa esetében, akit komplex módon, a családfő viselkedésének árnyoldalát is megmutatva ábrázol a film.
Miközben friss házasként egy másik kontinensre menekültek egy új és jobb élet reményében, a beléjük ivódott társadalmi elvárások következtében és a kettejük közt lassan elhalványuló kommunikáció miatt lassanként elfelejtkeznek egymásról, mint társról.
A rendezőnek annyira alapvető problémákat sikerült megragadnia filmjével, hogy a forgatás során sokszor saját vagy családon belüli tapasztalataikra ismertek rá a színészek is. Keserédesen őszinte és érzelmekkel teli játékukkal nem csak Steven Yeun és Han Ye-ri kápráztat el minket, hanem a Minariban gyerekszínészként debütáló Alan S. Kim is, aki természetes alakításával rögtön belopja magát a néző szívébe.
Alan S. Kim
A korántsem szokványos nagymama, Soonja érkezése a történet egyik nem várt, azonban meghatározó fordulata. A gyerekek először nem tudnak hogyan viszonyulni a soha nem látott nagyanyjukhoz (ahogyan a koreai kultúrához sem): David például gyermeki őszinteséggel jegyzi meg, hogy „a nagyinak Korea-szaga van” vagy hogy ő „nem is normális nagymama”, hiszen sütés-főzés helyett szívesebben kártyázik és néz pankrációt a tévében.
A kezdeti ellentétek a nagymama és unokái, különösen David között elsimulni látszanak, ahogy kettejük közt egy különös kapcsolat bontakozik ki. Soonja lesz az, aki igazán megtanítja gyereknek lenni Davidet és ő lesz az első, aki szüleivel ellentétben nem egy porcelánbabaként kezeli a kisfiút szívbetegsége miatt. Youn Yuh-jung különc karaktere és színészi játéka humorral színezi a Minari drámai hangvételét. Megérkezése felpezsdíti a család életét, színészi játéka pedig dinamikusabbá teszi a film történetét.
Youn Yuh-jung
A film címét ihlető, nagymama által ültetett folyóparti minari és a víz, kéz a kézben járó metaforái az életnek. Az életnek, amit folyamatosan gondozni kell, de ha a megfelelő táptalajt megtalálja, magától fog burjánzani. Chung összetett szimbólumrendszere az egész történetet átszövi, a legkisebb részletekben és a színészek apró gesztusaiban is megjelenik. Legyen szó a szülők között elmulasztott érzéki érintésekről és pillanatokról, gyermeki leleményességről vagy a vasárnaponként ténylegesen saját keresztjét cipelő Paulról (Will Patton).
Ebben a meglepő fordulópontokkal tagolt drámában ugyan komoly krízishelyzetekbe kerül a Yi család, de küzdelmüket mindvégig egy finom csillogást adó, a természet és az élet szépségét hangsúlyozó szűrőn keresztül szemlélhetjük, amely meghittséget áraszt és végeredményben megnyugtató, meleg érzéssel tölt el.
Kétség sem fér ahhoz, hogy a Minari ízig-vérig amerikai film, a családot szétfeszítő belső és külső konfliktusok azonban univerzálissá teszik, és hiába játszódik 1983-ban, ma is releváns problémákat feszeget. Hiszen felmenőink tapasztalatait – keresztjeit – tudat alatt valahol mi is megörököljük, ennek a feldolgozása és kulturális gyökereink ápolásának súlya pedig egy életen át végigkísér minket.
Az alkotás esélyei a 93. Oscar-gálán
A 2020-as Sundance fesztiválon az amerikai drámák versenyében a fő- és a közönségdíjat is elvitte, illetve az idei Golden Globe-on és számos más díjátadón is elsöprő sikert aratott. Ezek után nem okozott nagy meglepetést, hogy az év egyik legmeghatóbb filmje, a Minari, összesen 6 kategóriában száll versenybe a közelgő Oscar gálán.
Han Ye-ri és Steven Yeun
Ahhoz, hogy idén az eddigi legszínesebb Oscar-gálának lehetünk majd tanúi, hosszú út vezetett. 2015-ben #OscarsSoWhite hastaggel mozgalom indult, mely a filmiparban jelenlévő fehér dominancia problémájára hívta fel a figyelmet. Bár az amerikai díjátadók évről évre próbálnak jobban odafigyelni a kisebbségi etnikumok és a nők reprezentálására, még bőven van hova fejlődniük. Az idei Golden Globe-on nagy port kavart, hogy a Minarit a koreai nyelv használata miatt végül csak a kisebb presztízsű legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelölték (melyet egyébként meg is nyert) a legjobb drámáknak helyet adó kategória helyett, hiába amerikai film, amely egy ízig-vérig amerikai történetet mesél el.
Bő egy évvel a dél-koreai Élősködők sikere után, amely első külföldi filmként zsebelte be a legjobb filmnek járó aranyszobrot, a Minari is jó esélyekkel indul az Oscaron. Megismételheti Bong Joon-ho thrillerjének sikerét a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban.
Míg a kritikusok és az amerikai filmakadémia által piedesztálra emelt Élősködők színészeit semmilyen díjra nem jelölték a tavalyi Oscar gálán, addig a Minariban játszó koreai-amerikai Steven Yeun a legjobb férfi főszereplő, a dél-koreai Youn Yuh-jung pedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában került be a legjobb öt közé. Mindketten már a jelölésükkel történelmet írtak, ugyanis most fordul elő először az Oscaron, hogy dél-koreai, illetve ázsiai amerikai színész versenyez a díjért. Úgy tűnik, az Élősködők díjazása nem egy egyszeri gesztus volt, sőt, az inkluzivitás jegyében egyre több kategóriában tűnnek fel ázsiai, vagy legalábbis ázsiai származású jelöltek. Április 26-án kiderül, a díjak elnyerésével újra történelmet írnak-e a Minari alkotói és színészei.
