Amikor váratlanul beindult a numetal soundtrack és a bogarak életadó energiájától felpörgött Renfield (Nicholas Hoult) nekiállt végtagokat és arcokat letépve szétaprítani az elfogására érkező kommandósokat, egy kicsit úgy éreztem, hogy feltámadtak a korai kétezres évek és az olyan hiperkúlnak szánt, utólag elég kínos akciófilmek, mint a Penge- vagy a Mátrix-folytatások. Már csak a napszemüvegek, a bőrdzsekik, meg az hiányzott, hogy valaki előhúzzon egy szamurájkardot.
Mintha az alkotók egy jelenet erejéig megfeledtkeztek volna arról, hogy melyik évtizedben járunk. Azért is furcsa ez, mert a Renfield máskülönben nagyon is 2023-as feldolgozása egy klasszikus horrornak, jelen esetben a Drakulának, ami a szörny helyett az áldozatra koncentrál, akit nem szimplán valamiféle sötét, természetfeletti erő, hanem valós párkapcsolati és pszichológiai terror fenyeget.
A minta egyértelműen a 2020-as A láthatatlan ember, és ugyan a Renfield közel sem veszi annyira komolyan magát, mint Leigh Whannell valóban hatásos thrillere, de szintén az Universal stúdió klasszikus szörnyfilmjeinek örökségét láttatja modern szűrőn keresztül, ahol Drakula a vámpírerején túl érzelmi zsarolássál és gázlángozással köti magához és teszi alárendeltjévé Renfieldet. Jópofa, ahogy Chris McKay (LEGO Batman: A film) rendező és alkotógárdája úgy vázolja fel a vámpír és a szolgája közötti felállást, hogy közvetlenül is megidézi Tod Browning 1931-es horrorfilmjének képsorait, Lugosi Béla helyére Nicolas Cage-t, a szerencsétlenül járt, és eredetileg marginális, de itt központi szerepet betöltő csicskásának helyére Nicholas Houltot illesztve digitálisan.
Jó poén az alaphelyzet, ami napjaink New Orleansában veszi fel a fonalat, méghozzá azzal, hogy a vámpír halhatatlanná tett ügyvédje annyira megcsömörlött a több évtizednyi megalázó bánásmódtól és az ártatlanok vacsoraként való feltálalásától, hogy a kapcsolati függők önsegítő csoportjába kezd járni. Kár, hogy a forgatókönyv mindezt a leleményt aláássa azzal, hogy a főhős, a történetből ironikus felhanggal kiszólogatva folyamatosan narrálja is az eseményeket, mintha enélkül a néző eltévedne a szögegyszerű cselekmény fordulatai és a maroknyi említésre méltó szereplője között. És ezt közel sem olyan szórakoztatóan teszi, mint mondjuk a Harcosok klubja narrátora, aki annak idején emlékezetesebb csoportterápiákon kezdte meg az ámokfutását.
Nicholas Hoult rajongott már hiába Halhatlan Joért (Mad Max: A harag útja) és a konyhai diktátor Ralph Fiennes-ért (A menü) is. Most az ikonikus vámpírfejedelemben csalódik egy nagyot. Kétségtelenül jól előadja a nagy nehezen emancipálódni próbáló, kizsákmányolt, naiv vesztest. Renfield ebben a verzióban viszont nem kedvtelésből vagy elmebetegségének megnyilvánulásaként eszi a bogarakat, hanem mert Drakula vámpírvérének köszönhetően szupererőt aktiválnak benne, így a nem épp Keanu Reeves-alkatú Haultnak John Wick-szerű akcióhősként is meg kellene állnia a helyét, amiben a kölyökképű brit már jóval kevésbé meggyőző.
Miközben áldozatokat próbál becserkészni gazdája számára, Renfield lelkiismeretét felébreszti, hogy összeakad egy rendőrnővel, aki egymaga próbálja felszámolni a helyi maffiacsalád uralmát. Az ázsiai-amerikai rapperből lett színész, Awkwafina hasonlóan vegyes érzéseket kelt, dühkitöréses közlekedési rendőrként még egész szórakoztató. Haulttal viszont nincs meg közöttük a szikra, a film pedig nem tudja eldönteni, mihez kezdjen a karakterrel. Végül puskát durrogtató akcióhőst csinál belőle, és ebben a karaktertípusban még a főszereplőnél is kevésbé találja a helyét. Igazából az egész felszínes maffiaszál, amibe Renfield és sötét mestere is belekeverednek, csak gyenge indok arra, miért esik a főhősöknek egy rakás bűnöző és a város egész korrupt rendőrsége.
A fő látványosság persze a mainstream stúdiófilmekhez hosszú évek független- és B-filmes kalandozásai után visszatért Nicolas Cage, és aki csak miatta vált rá jegyet, nem fog csalódni. Az apácák vérét legszívesebben a szurkolókéval lefojtó főgonoszként viszonylag szűk játékidő áll rendelkezésre, hogy kedvére garázdálkodjon, de ez pont elég is arra, hogy a hálátlan, megalomán és nárcisztikus Drakula jelenléte ne váljon fárasztóvá.
Míg az ősforrást, Lugosi Drakuláját arisztokratikus fölény és hipnotikus sárm (és persze a vastag magyar akcentussal tört angol) tette a világ legmeghatározóbb vámpírjává, addig Cage-en látszik, hogy tudja, ebben a filmben nincs szükség nüanszokra, így nem szab határt a teátrális, ördögi gesztusoknak és a nukleárisan fűtött belső energiájának – a huszas évek német expresszionista némafilmjei által ihletett játéka még a két tonna sminken is átüt. A maszkmesterek szuper munkát végeztek, a komoly égési sérülések után regenerálódó Drakula az egyik jelenetben gyomorforgatóbb, mint egy háromhetes vizihulla.
Nagyon sok szó esik a filmben toxikus kapcsolatokról és a milliónyi Renfieldről a világban, akik a főhőshöz hasonló helyzetekben, megfélemlítve és manipulálva vergődnek a saját Drakuláik karmai között – de nekik ez nem nyújt túl sokat, mivel az alkotókat messze kevésbé foglalkoztatja ez a probléma annál, mint hogy milyen újabb véres csonkításokkal és fejletépésekkel tegyék izgalmasabbá a diétás John Wick-akciójeleneteket.
A Renfieldben a véres brutalitáson kívül valójában nincsenek horror-elemek, sőt, kifejezetten távolkerüt a gótikus horroroktól: sokkal több köze van a 18-as karikával ellátott, mégis gyermeteg képregényfilmekhez, a Deadpool vagy a Kick-Ass harsány, felszínes világához, amikben vidám popzenére megy a durva öldöklés (mert hogy az említett numetálon kívül itt is főleg ez szól). Akcióvígjátékként sem hagy maradandó emléket, de Cage Drakulájának kijárna egy önálló, komolyabb hangvételű mozi. Ha van esze a Universalnak, hosszú távon is leszerződtetik a régóta dédelgetett szörny-univerzumhoz.
