A Nászutak című, 1970-ben készült dokumentumfilmjében fiatalok mesélnek arról az Antonio néven emlegetett olasz fiúról, aki nem sokkal korábban halt meg autóbalesetben. A visszaemlékezésekből kirajzolódik a korszak egyik jellemző trendje, a digózás, ami a jól öltözött olasz turistákkal való viszonyt, jobb (vagy rosszabb?) esetben házasságot jelentette. Kék Mercedesszel tépni a Lánchídon, nyugati cuccokban flangálni az Andrássy úton, autóversenyt rendezni a Városliget mellett. Ilyesmiket csináltak a hatvanas-hetvenes években az olasz fiúk, a nyugatra vágyó lányok pedig könnyen kaphatóak voltak egy kis mókára, a jobb élet reményében. Szomjas György játékosan ragadta meg ezt a groteszk helyzetet.

A film első, dinamikus jelenete megidézi a balesetet, az autóban ülve végighajtunk Budapest belvárosán, a baleset hangjai után pedig a lányok felelevenítik Antonio alakját. Bár történeteik narratív módon is kapcsolódnak egymáshoz, összességében inkább egy hangulatot adnak vissza. Közelikben látjuk őket, modorosságaik meghatóak, bájosak és nagyon fiatalok, de ennek ellenére már nincsenek illúzióik olasz lovagjaikkal kapcsolatban. Nyíltan beszélnek, ami a rendező érdeme – a lányokhoz intézett kérdéseket is benne hagyja a filmben. Mivel már ezekkel a kérdésekkel is egyértelművé teszi a viszonyát a digózáshoz, olyan őszinte légkört teremt, amiben a lányok is felszabadultan oszthatják meg vele motivációikat, gondolataikat Antonióról és a jelenségről.

Vedd már le azt a szemüveget – kéri nevetve a riporter Vajda Pierre-t, a filmben megszólaló egyetlen férfi interjúalanyt. A Nászutak többek között azért is különleges film, mert egyszerre ironikus és megértő. Az iróniát az idealizált nőalakokat felvonultató divatlapok és egyéb illusztratív fotók vágóképeinek humora is erősíti, ez azonban, értsük jól, nem cikizés. „Ironikusan én csak olyan hősről tudok mesélni, aki közel áll hozzám. Az irónia, szerintem, pozitív viszonyt tételez föl, ne keverjük össze a »cikizéssel«, a szereplők kiröhögtetésével” – magyarázta egy Filmvilág-interjúban Szomjas György.

A hétköznapok abszurd témái, aktuális közösségi problémái mindig is vonzóak voltak a rendező számára. Mándy Iván novellájának feldolgozása, a Diákszerelem (1968), szép összegzése a rendező filmkészítéshez való viszonyához. A filmszalag elszakad, a jegyszedő néni meséli el a film történetét. Még a rendező szatíráin, ironikus hangvételű filmjein végignézve is könnyen úgy érezhetjük, hogy nem a film az, ami igazán fontos, a lényeg a közönség, akiről a film mesél, és aki elmeséli a filmet.

Ebből a szempontból szinte evidenciának tűnik Szomjas György populáris kultúra iránti érdeklődése. Ez az évek során sokféle formát öltött, a Nászutak például egy tömeges trend analízise, a Dumafilm (2011) egy a médiában felkapott téma, a Fábry Sándor személye körül kialakuló konfliktusok ábrázolása, a bulvárlapok színvonalát meghaladó, a magyar társadalom és politikai színtér változásaira is reflektáló film.

Szomjas György: Nászutak (Forrás: NFI)

A beszélgetésfilmek mellett a zenés filmek is fontos részét képezték a rendező kultúra iránti elköteleződésének. Miután 16 éves korában találkozott Elvis, Chuck Berry vagy Little Richard zenéjével, élénk figyelemmel követte a magyar könnyűzenei szcéna alakulását. A Kopaszkutya (1981) című filmben a Hobo Blues Band és a P. Mobil együttesek tagjai állnak össze egy kitalált zenekarrá, így mutatva meg valamit a nyolcvanas évek rockkal átitatott mindennapjaiból. Emellett Szomjas több dokumentumfilmet készített népzenei előadókról, ilyenek például a Magyarország szélin... (1997) vagy a Keleti szél: A film (2010).

A Nászutakban a lányok beszámolóiból egyáltalán nem az derül ki, hogy menekülni akarnának a szocialista Magyarországról. Ellenkezőleg, számolnak azzal a lehetőséggel, hogy ha Olaszországban nem érzik jól magukat, elválnak és hazajönnek. Valójában inkább a pénz, a márkás ruhák, a nyugati fogyasztói kultúra vonzza őket, és a (társadalmi) mobilitás reménye. Az olasz románcok annak a lehetőségét jelentik számukra, hogy abban a megnyugtató tudatban nézhessenek szét külföldön, hogy bármikor hazatérhetnek. Szomjas György számára fontos volt, hogy reagáljon a politikai, társadalmi, emberi történetekre, amik körbevették őt. Könnyű testi sértés (1983) című filmjében például egy újságcikkben, hírként olvasott történetet dolgozott ki amatőr és profi színészek segítségével. Következő filmjében, a Falfúróban (1985) pedig egy, a késő-szocializmusból sokak számára ismerős életstratégiát túloz el, a reménytelenséget a felszabadító abszurdig fokozza.

Szomjas György: Nászutak (Forrás: NFI)

Annak ellenére, hogy a Nászutak témája speciálisan egy adott időszakhoz és korszellemhez kötődik, a film semmit sem veszített különlegességéből, sőt, egyre inkább időkapszulává válik. A filmbeli beszélgetések ugyanis lebilincselőek, a lányok apró gesztusai, szófordulatai, egész megjelenésük egy másik világba vezetnek vissza. Hasonlóan érzékletes képet fest a rendszerváltásról, a nyolcadik kerületről Szomjas György egyik legszélesebb körben ismert filmje, a Roncsfilm (1992). Szerkezetében is hasonlít a Nászutakhoz, egymásba fonódó anekdotákból rajzolódik ki egyfajta történet, amiben inkább az epizódok érdekesek, a karakterek és helyszínek, amik megragadják egy korszak hangulatát. Persze a Szigony utca környékén azóta irodaházak épültek, a Gólya nevű kocsma elköltözött. Ettől viszont a Roncsfilm talán csak még értékesebbé válik, egy adott történelmi-politikai pillanatot jellemző közösségi érzés lenyomatává.

Közérdekű témát, érdekesen, érthetően próbálok előadni” – fogalmazta meg Szomjas György egy interjúban. Formai szabadsága és tematikus sokfélesége olyan rendező portréját rajzolják fel, aki különféle tehetségek birtokában a jelennel közvetlen párbeszédben állt.

A Nászutak jó minőségben elérhető a Filmión.