Meggyötört, magányos alak tér haza hosszú háborúból; otthonától biztonságot remél, rég nem látott felesége ölelő karjaiban próbálná feledni az elmúlt évek szörnyűségeit. A város azonban, ahol családja nagy tiszteletnek örvendett, haszonleső és gyilkolásra kész betolakodók martalékául esett. A férfi kénytelen álruhát ölteni, és bosszúját tervezve koldusként vegyül el az ellenséges környezeteben. Ismerős a történet? Christopher Nolan révén most az is rögtön az Odüsszeiára asszociál, aki nem figyelt oda középiskolában, illetve a Ralph Fiennes főszereplésével The Returnt sem látta, amely az eposz utolsó harmadára, Odüsszeusz ithakai hazatérésére és a kérők lemészárlására koncentrált.
Kép az Odüsszeia című filmből
Van azonban egy kis bibi. Az imént egy 1965-ben megjelent spagetti western alaphelyzetét vázoltam fel, a hazatérő hős az északiak seregében szolgált az amerikai polgárháborúban, az Ithakája pedig Mimbres, egy amerikai kisváros a mexikói határhoz közel. Duccio Tessari rendező bevallottan Homérosz hőskölteményéből inspirálódott, az első címváltozat is ezt tükrözte, hogy aztán az előző filmje, A Pisztolyt Ringónak kiemelkedő anyagi sikere miatt inkább erre a munkájára is ráerőltesse a nézőmágnesnek gondolt Ringo nevet. (A Ringo visszatér cím folytatást ígér, valójában a közös alkotói gárdán túl nincs más egyezés a két film között.)
A vadnyugaton bolyongó Odüsszeusz csak első hallásra tűnhet meredek ötletnek. Az antik eposz az európai kultúra egyik ősforrása, történetmesélési technikái, motívumai és felvázolt dilemmái, az istenekkel dacoló, kiapadhatatlan kíváncsiságú hős megtermékenyítően hatott a későbbi korok művészi alkotásaira. Szóval ha sok és kacifántos lépésben is, de Ithakából elindulva logikus módon el lehet jutni odáig, hogy olasz és spanyol filmesek egy Barcelona melletti westernfaluban Odüsszeiát forgatnak. Már csak azért is, mert a spagettiwestern-láz előtt pont az Ókorban játszódó szandálos kalandfilmek, vagyis peplumok sokaságát gyártotta le az olasz filmipar, és ebből Tessari is kivette a részét.
Ráadásul magától a western zsánertől sem idegen a klasszikus szövegek kölcsönvétele, John Ford mesterművét, Az üldözőket okkal állítják párhuzamba görög tragédiákkal, az olaszoknál maradva a Johnny Hamletnek és a Fury of Johnny Kidnek is egy-egy Shakespeare dráma képezte a kiindulópontját. A legfontosabb kérdés persze az, hogy a Ringo visszatér egy filmtörténeti érdekesség, amely csak western- és Odüsszeia-fanatikusok számára tartogat örömöt, vagy egy élvezetes és kreatív adaptáció, amely Nolan monumentális látványossága mellett úgy sem okoz csalódást, hogy azért ez egy jóval szerényebb léptékű film. Szerencsére az utóbbi, a spagetti westernek legjobbjait összegyűjtő listákon rendre az élvonalban bukkan fel, és Quentin Tarantino is a rajongói közé tartozik, olyannyira, hogy a Becstelen Brigantykban felhasználta a film zenéjét.
Kép a Ringo visszatér című filmből
A Ringo visszatér nem kis részben annak köszönheti különlegességet és drámai erejét, hogy ügyesen keveredik benne a vadnyugati határvidék mítosza és az Odüsszeia hazatérés-története, és mindez az olasz westernek excentrikus és merész történetmesélése által elevenedik meg: a legtermészetesebb módon kapcsolódik egymásba öldöklés, tragédia és infantilis, vagy éppen gonosz humor. Tessari már az 1964-es, a spagettilázat elindító Egy maréknyi dollárért születésénél is ott bábáskodott, Sergio Leonénak segített a forgatókönyv írásában, majd a Pisztolyt Ringónak esetében már író-rendezőként aratott komoly sikert. Kétszeresen is birtokában volt a biztos receptnek, ő azonban nem akarta ismételni magát.
Így született meg Montgomery Brown háborús veterán alakja, aki azért mutat hasonlóságokat a Clint Eastwood-i antihőssel, mert a film jelentős részében hallgatásba burkolózik. Brown passzivitása azonban csak egy felvett szerep, így tud életben maradni a mexikói banditák által uralt városban, és időt nyerni ahhoz, hogy kikémlelje, mi történt pontosan a feleségével. Leone még amerikai színészben gondolkodott, Giuliano Gemma bizonyította be elsőként, hogy olaszként is megnyerő és hiteles lehet valaki westernhősnek.
Amíg az első Ringo-filmben inkább a játékos és örökmozgó oldalát mutatta meg, a Ringo visszatérben már a nolani Odüsszeuszhoz hasonlóan nehéz súlyok nyomják a lelkét. A háborús múlt homályban marad ugyan, de nyilvánvaló, hogy mély nyomot hagyott benne: arcán sebhely húzódik, és rendszeresen megrándul az arca. (Izgalmas véletlen, hogy az egyik önjelölt kérőt játszó Robert Pattinson is ezzel a színészi eszközzel él az idei Odüsszeiában.)
Tessari és írótársa, Fernando Di Leo, aki később maffiafilmek és poliziescók rendezésében teljesedett ki, Homérosz által megihletve a zsáneren belül meglehetősen szokatlan dramaturgiai íven vezeti végig a spagetti westernek magányos, jellemzően társadalmon kívüli hősalakját, Brownnak pont, hogy a közösségbe való visszatérésen, a saját családja újraegyesítésén kell dolgoznia, és közben még meg is kell a bocsátania feleségének, akiről azt sejti, hűtlen volt hozzá.
Penelopét ezúttal Hallynak hívják, Loretta de Luca alakítja kevés elhangzó mondattal, viszont annál több daccal és eltitkolt heves érzelemmel. A mexikói bandavezér arisztokrataként tetszelgő öccse próbálja aljas módon kierőszakolni, hogy lépjenek végre házasságra, így bebiztosítva az elorzott birtok tulajdonjogát. Télemakhosz ezúttal egy aranyos szőke kislány, aki attól sem ijed meg, ha a sérült kezű apjának kell segítenie újratölteni golyókkal a pisztolyt. Sajátos humor, de működik.
Kép a Ringo visszatér című filmből
A központi hőshöz hasonlóan a vadnyugatra költöztetett Ithaka is emlékezetesre sikerült. Az arany hírére odasereglett mexikói haramiák egy fordított apartheidot vezetnek be, ahol a fehér lakosság válik másodrendű állampolgárrá. Kutyák, gringók és koldusok nem léphetnek be a kocsmába, figyelmeztet a felirat. Aki fehérként mégis megpróbálja, könnyen végezheti pisztolygolyókkal a hátában, és arccal a sárban. Ilyen őrültséget is csak egy olasz műfaji filmes mer kitalálni. A megbotránkoztatáson túl ez a kifordított helyzet akár bizarr fricskaként is felfogható az Egyesült Államok irányába, ahol a polgárháború ünnepelt gesztusával, a rabszolgaság eltörlésével korántsem oldódott meg a faji megkülönböztetés problémája. Az Odüsszeiából kiindulva tényleg bármeddig el lehet jutni.
Meglepő módon még a szél is kapcsolódási pont forrásmű és adaptáció között. Ez ugyan nem része az eposznak, de érdemes megemlíteni, hogy Agamemnón király a saját lányát áldozta fel az isteneknek, hogy végre feltámadjon a szél, és kihajózhassanak Trója ellen. (Ezt a történetet dolgozta fel Euripidész drámája alapján az 1977-es Iphigenia, amelynek tájábrázolásában érződik Sergio Leone hatása.) A Nolan-filmben is fontos szerepet kap a viharos szél, vagy éppen a szélcsend, amit a szereplők hajlamosak isteni beavatkozásnak, szeszélynek vélni. Homérosznál emlékezetes epizód, amikor a főhős egy zsákban megkapja a szeleket, hogy végre hazahajózhasson.
A Ringo visszatérben – ahogy sok más westernben is –, szél kavarja fel a város porát. Hangulatfestő elem, amely a település kietlenségét és civilizációs határhelyzetét jelzi. A fináléban aztán orkán erejűvé erősödik, és mintha Montgomery mellé állna. A film egyik legerősebb beállításában a szél feltépi a templom ajtaját és az addig álruhát viselő katonatiszt egyenruhában, teljes fegyverzetben áll a bejáratnál. Mögötte szélvihar tombol, ami menedéket nyújt neki, továbbá a leszámolás pillanatának eljöttét hirdeti.
Kép a Ringo visszatér című filmből
A direkt isteni beavatkozás természetesen idegen a spagetti westernek világától, annál látványosabb viszont a katolikus ikonográfia: ebben a filmben is sűrűn fordulnak elő keresztvetések és fohászok – legyen szó hősről vagy gonosztevőről, Montgomery egyenesen jézusi alakká formálódik, miközben csendben és türelemmel vészeli át a megaláztatásokat.
Ha a görög mitológia cserfes és sértődékeny, az emberekkel játszadozó istenképét keressük, érdemes elidőzni Rositánál, aki kiismerhetetlensége miatt a film talán legizgalmasabb alakja. A giallókból is ismert Nieves Navarro a banditavezér (Fernando Sancho) kártyavető szeretőjeként nagyon is földi, buja jelenség, minden pillantásában és mozdulatában ott lakozik a veszély és a csábítás. Színleg alávetett pozícióból manipulál, hűsége illékony, és szeret jövendölni, az emberi sorsokkal játszadozni. A végén pedig ő az, aki a westernhős helyett egy öszvéren elindul a messzeségbe újabb befolyásolható férfiak és kalandok reményében.
Ahhoz azonban, hogy a film drámai töltete hasonlatossá válhasson egy hőskölteményéhez, kellett még egy fontos alkotó. Ennio Morricone zenéje még a szokásosnál is intenzívebb és érzelmesebb, ő kellett ahhoz, hogy valóban megkapja a súlyát Montgomery átalakulása nincstelen földművessé, vagy később a készülődés, hogy lelője a helyét elfoglaló férfit és a feleségét. Morricone hozta el a Ringo visszatérbe teljes vadságában a tenger viharos morajlását, az emberekben dúló Szküllát és Kharübdiszt, és a hazatérés minden mást felülíró vágyát.
