„Nem lehet fehér kesztyűt viselve forradalmat csinálni.” Nem hittem volna, hogy 2023-ban olyan filmért fogok lelkesedni, melyben Lenin-idézeteket vág egymáshoz a két főszereplő, pedig ez a helyzet: az Oliara a western alapvető konfliktusait helyezi át a kazah sztyeppére, és az időt egészen a húszas évekig tekeri vissza. Behajtó osztag járja a Szovjetunió egyik peremterületét, a proletárdiktatúra nevében a falusiak haszonállatait akarják elkobozni a városi munkásság számára.
Tóth Tamás filmjének legnagyobb ereje abban rejlik, hogy egyszerre tud meglepő és kellemesen ismerős lenni, és ezeket a tulajdonságait ügyesen ötvözi. Meglepő, hiszen a messziről jött hős ebben az esetben egy magyar katona, aki az I. világháborúban esett hadifogságba, majd a bolsevikok oldalán szállt harcba, és internacionalistaként küzd egy szebb jövőért, ami nála a kommunista világforradalom megvalósulását jelenti. Van valami egészen kalandos és bizsergetően szokatlan abban, hogy egy kazah jurtában valaki megsárgult esküvői fotót nézegessen, aminek a hátoldalán egy budapesti fényképész neve díszeleg.
fotó: Anastassiya Samoilova
És persze ismerős is, hiszen ahogy Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugatban, úgy a magyar komisszár is vonattal érkezik meg a pusztába, majd pedig a zsáner egyik fő típustörténete bontakozik ki, melyben az európai civilizáció erőszakos előrenyomulása a helyi, nomád életforma felszámolásával fenyeget. Ebben a konfliktusban kell a hősnek újraértékelnie az addig a pontig követett értékrendjét és politikai ideológiáját.
Az Oliara rokonságot mutat a hatvanas években népszerű, antikolonialista, sokszor nyíltan balos elköteleződésű zapata westernekkel, melyekben a Mexikóba érkezett, gyakran zsoldosként, a helyiek elnyomására szerződtetett fehér férfi idővel szembe fordul addigi munkaadóival, és a nép, illetve a forradalom ügye mellé áll.
Fontos különbség azonban, hogy Tóth easternjében éppen, hogy a forradalomból való kiábrándulás útját járja végig a főhős. Azt hiszi, egy jó cél szolgálatának szenteli az életét, és nehezen fogadja el, hogy nem több ő egy ördögszekérnél, amit ide-oda fúj a szél. Az is eltérés persze, hogy itt már megtörtént a hatalomátvétel, az elnyomott osztályok felemelkedését ígérő politikai formációnak, azaz a kommunista pártnak már gyakorlatban kell bizonyítania, hogy alkalmas a feladatra.
Az eredmények ismertek, az viszont kevésbé, hogy a több millió ukrán halálát okozó holodomor mellett ugyanabban az időszakban Kazahsztánt is több éven át tartó éhínség sújtotta a mezőgazdasági termények és állatok erőszakos elkobzása miatt. Ennek a humanitárius katasztrófának állít emléket a film.
Több párbeszéd is azt a nehezen feloldható dilemmát fejti ki, hogy a társadalmat alapvető módon és hirtelen átrendező változásokat, hiába jobbító szándékúak, képtelenség elérni erőszak nélkül. És a történet szintjén is ez az ellentmondás hozza mozgásba a szereplőket: a vörös hadsereg egyenruháját viselő, rablótámadás áldozatává vált Istvánt némi tanakodás után kazah pásztorok mentik meg a biztos haláltól.
Visszadajkálják őt az életbe, ez azonban nem akadályozza meg a magyar férfit abban, hogy erőre kapva és az üres karámot látva a megmentőin számonkérje, hová rejtették a birkákat és az egyéb haszonállatokat. A helyzetet tovább élezi a faluból elszármazott katonatiszt és csapata megjelenése, aki nem elégszik meg azzal, hogy szavakkal hasson a helyiekre, köztük a saját testvérére, kivégzésekkel és nyilvános korbácsolással próbálja vallomásra bírni őket.
Mint a legtöbb western, az Oliara is archetípusokkal, cserzett, némaságukban is kifejező arcokkal és a végtelennek tűnő, sivár tájban bolyongó emberi alakokkal dolgozik. Tóthot és kazah írótársát (Nurlan Szanzsar) dicséri, hogy az archetípusokat életre is tudják kelteni, pont annyi a háttértörténetet és apró emberi gesztust adnak hozzá a két főszereplőhöz, hogy a személyes sorsuk és átváltozásuk is érdekessé válik, nem csak az általuk megtestesített eltérő viszony a központban meghozott politikai döntések gyakorlati végrehajtásához.
Bárnai Péter, aki egy szót nem tudott oroszul, alighanem élete nagy kalandjára vállalkozott, amikor pár éve kiment Kazahsztánba egy hónapot forgatni. Ha már ott volt, szerencsére mindent beleadott a komisszár alkatilag hozzáillő szerepébe. Ugyan tényleg ő is vonattal érkezik, mint Charles Bronson, de az ő karaktere egészen más, a vívódó, kíváncsi értelmiségi, aki hamar az eltérő és meglepően befogadó kulturális közeg hatása alá kerül.
A konok, sohasem bizonytalankodó katonatiszt csúfolja is ezért, azzal vádolja, hogy képtelen levetni burzsoá múltját, ez a gyengéje, és képtelen megérteni, hogy ez nem Európa, hanem Ázsia, ahol egyszerűen máshogy működnek a dolgok. Bár a kazah katonatiszt a kegyetlen tettei miatt hamar a film főgonoszává lép elő, szerencsére az alkotók odafigyeltek arra, hogy az ő igazsága is kellő módon ki legyen fejtve.
Bár néha túlságosan is sablonos a filmzene, és az akciójelenetek lebonyolításakor érződik némi ügyetlenség, a zárójelenet nagyívűsége minden hibáért kárpótol. Bátran tartják ki hosszan a snitteket, így az érzelmi töltet legalább olyan erőssé válik, mint a vonuló embereket keretező kopár hegycsúcsok elképesztő látványa.
Az Oliara kiváló példa arra, hogyan lehet az ismerős műfaji kereteket felhasználni arra, hogy néhány ember konfliktusán és lelki vívódásán keresztül komplex történelmi folyamatok váljanak érthetővé és átélhetővé. Hogy úgy emlékezzen meg egy nemzeti tragédiáról, hogy az ne egy patetikus, személytelen, eltávolító emlékmű legyen, hanem ellenkezőleg, közel lép a tárgyához, ott van benne a föld szaga, a jurták otthonos melegsége, a kibelezett birkák tömegének viszolyogtató látványa, és egy maréknyi kazah szenvedése és ellenállása.
„Megnéztem a kópiát, és majdnem sírva fakadtam. Tejben úszott az egész, ez a film nem így néz ki. Teljesen más a fényelése. Ez selejt kópia, megy a kukába” – rántott vissza rögtön a jelenbe a Magyar Mozgókép Fesztivál vetítése utáni közönségtalálkozóm Tóth Tamás. Az Oliara erejét mutatja, hogy még így is emlékezetes filmélményt tudott nyújtani, és emiatt nem akartam a képi világáról hosszabban írni, majd, ha egyszer tényleg látom a filmet.
Tóth a Szovjetunió összeomlása előtt két évvel végzett Moszkvában, ott szerzett rendezői diplomát, és pár évvel később Oroszországban forgatta legismertebb munkáját, a Vasisten gyermekeit. A kazah filmgyártással a tízes évek elején került kapcsolatba, amikor egy kazah stáb jött Magyarországra, és első asszisztenst keresett. Nem volt éppen munkája, ezért vállalta, majd a producerrel olyan jóba lettek, hogy utána többször is meghívta Kazahsztánba dolgozni.
Tóth Tamás és Bárnai Péter a forgatáson
Az Oliarát „kiérdemeltem a kazah filmalapnál. Annyira megszerettek, hogy azt mondták, Tamás pályázzál, bár elvben külföldiként ezt nem lehetne, de legyen koprodukció.” A Nemzeti Filmintézet nem támogatta a projektet, így végül Tóth szállt be a saját pénzével a kazah Kulturális és Sportminisztérium támogatásával megvalósuló filmbe, így ez hivatalosan tisztán kazah produkció, hiába magyar a rendező és a főszereplő. Elárulta, hogy mindössze 120 millió forintba került a film.
Az ember azt hinné, hogy a filmben fontos szerepet betöltő régi karámot könnyű találni a kazah pusztában, de nem így volt, sokáig keresték a megfelelő helyszínt. Végül Almatytól 450 km-re forgattak, ami a világ kilencedik legnagyobb országában nem számít távolságnak. A hegyekben laktak 1600 méter magasan és minden nap másfél órát autóztak le az alacsonyan fekvő helyszínhez, volt, hogy ők tolták a sárban elakadt kocsit.
Tóth arról is mesélt, hogy az Oliara akár szerzői önreflexiónak is felfogható, hiszen ő is messziről jött ember volt Kazahsztánban. De arról sem szabad elfelejtkezni, hogy rendezésének számos előképe van a szovjet filmművészetben, a bolsevik forradalmat követő polgárháborúban játszódó easternek, közkedvelt film például az 1970-es A sivatag fehér napja. És hogy miért nyúlt ehhez a műfajhoz? "Az volt a célom, megpróbálok felnőni azokhoz, akiket nagyon szerettem a főiskolán."
