A Felkészülés ügyesen lavírozik a két megfejtés között, de azért inkább a romantikusoknak, mintsem a cinikusoknak tesz a kedvére. A legtöbb szerelmesfilmben megmutatják azt a pillanatot, amikor először találkozik a két ember, és vonzódni kezdenek egymáshoz. A Carolban például valósággal megáll az idő, amikor az áruházi eladót játszó Rooney Mara megpillantja Cate Blanchettet a játékvasút mellett. Pontosan tudni lehet, hogy a fiatal nőben néhány másodperc alatt mélyreható változás ment végbe.
(fotó: Mozinet)
Ehhez képest a Felkészülés sokkal titokzatosabb film, elhallgatja az első találkozást, csak a jól fizető állását feladó, az Atlanti-óceánt egy férfi kedvéért átutazó idegsebész (Stork Natasa) töredékes és szubjektív visszaemlékezéseiből következtethetünk arra, hogy mi történhetett a New Jersey-ben tartott orvosi konferencián. A férfi (Bodó Viktor) aztán nem jelenik meg a megbeszélt találkozón a Szabadság híd pesti hídfőjénél, sőt, amikor Vizy Márta megkeresi a munkahelyén, és kérdőre vonja, ő zavartan azt állítja, még sohasem látta a nőt. Ezt hallva Márta ájultan esik össze az utcán. Egyrészt egy izgalmas rejtéllyel húz be a film a világába – kettejük közül vajon ki nem mond igazat? -, másrészt rögtön kapunk egy szemléletes példát a szerelem erejéről: akár az eszméletünket is elveszíthetjük tőle.
Túlzás lenne pszichológiai thrillernek nevezni a Felkészülést, mindenesetre hatásosan használta fel a műfaj egyes karakterjegyeit a rendező annak érdekében, hogy feszültséget teremtsen, hogy a nyomozásban szinte rögtön érdekeltté tegye a nézőt, és hogy a nyomozásnak több, egyaránt lebilincselő szintje legyen. Az idegsebész nézőpontját felvéve taxiba ülünk, és a titokzatos férfi nyomába eredünk, hátha kiderül, ki is ő valójában. Ezzel párhuzamosan Vizy Márta agyában is kutakodás veszi kezdetét. Lehet, hogy olyan erősen vágyott egy másik emberre, hogy kitalálta az egészet? És ha ez igaz, akkor mi a szerelem? Elmezavar? Egy saját magunk által felépített illúzió, amibe azért kapaszkodunk, mert már elviselhetetlennek érezzük a magányunkat?
(fotó: Mozinet)
A Felkészülés sejtelmes és finom hangulatába olyan könnyedén és jólesően lehet belesüppedni, mint egy puha kanapéba, vagy mint a szerelem érzésébe. Amennyire megjegyezhetetlen a film kacifántos címe, annyira mélyen égtek bele a tudatomba az őszi melankóliát árasztó, azt Stork Natasa villámlóan kék szemével ellenpontozó, elkeseredettséget és reményt egyaránt tartalmazó képei. Tökéletes időzítéssel érkezett a mozikba, kedvet csinál ugyanis ahhoz, hogy az évszakra jellemző, hűvös és lucskos időjárás ellenére sétára induljunk Budapesten. Ezzel is kicsit újraélve a filmet.
Minden jel arra mutat, hogy Vizy Márta egy karakán, önálló és sikeres nő volt Amerikában, hogy aztán egy védtelen, sebezhető, önmagát kereső emberré váljon Budapesten. Szépen tönkretette magát, vagy ahogy egy orvoskollégája mondja neki: „Hülyék a nők. Még az okosak is.” És mégis, vannak olyan tovasuhanó, mágikus pillanatai a filmnek, amikor a moziszékben ülve is úrrá lett rajtam az érzés, hogy érdemes volt mindent kockára tennie. És ehhez elég volt végignéznem egy hosszú, néma sétát valahol Budán.
A központi dráma mögött szemérmesen megbújva további izgalmas kincsekre lelhetünk. Szőrmentén a magyar egészségügy nehéz helyzete is megjelenik a filmben, illetve a váratlan helyeken felbukkanó humor remekül ellenpontozza a melankolikus hangulatot. Vilmányi Bennettnek elég néhány foghegyről odavetett, bunkó mondat, hogy egy egész karaktert felrajzoljon, annak minden erőszakosságával és esendőségével együtt. Nagyon kellett a rámenős figurája a filmbe ahhoz, hogy lássuk, hogy néz ki az, amikor nincs szerelem. A filmbolondok boldogan fogják nyugtázni, hogy Márta kiüresített albérlete nem csupán a belső világának a kivetülése, hanem egyértelmű főhajtás az Utolsó tangó Párizsban előtt.
.jpg)
(fotó: Mozinet)
Egyedül a lezárást éreztem gyengébbnek az előzmények tükrében. De alighanem csak azért, mert túlságosan is műfaji gondolkodású vagyok, a megidézett, és egymással kevert zsánerek (pszichológiai thriller, film noir, melodráma) abba a hitbe ringattak, hogy egy látványosabb, drámaibb finálét kapok. Később jöttem csak rá, hogy hiba volt Hitchcock Szédülését várni, amikor ez a film csak felszínesen kapcsolódik hozzá, és valójában a finomságához passzoló véget kapott.
Ritka az ilyen magyar film: végig biztos kézzel van egyben tartva, úgy éri el a kívánt hatást, hogy mindenki kimagasló minőségű munkát végzett benne. Most tényleg csak a legszembetűnőbb részét mondom: a szerelem megfoghatatlan érzését egy filmben foglyul ejtő rendezést, Maly Róbert csodálatos képeit, és persze a két főszereplő, Stork Natasa és Bodó Viktor játékát. A legapróbb rezdüléseik is igazinak tűnnek, és végig magukban hordozzák azt a csábító bizonytalanságot, ami ennek a filmnek az esszenciája.
