Sokat segített a tompulás elkerülésében, hogy a szervezők a filmanyagot 12, egyenként másfél órás blokk formájában prezentálták három délután folyamán. Ez blokkonként 5-6 filmet jelent, ami szerintem pont ideálisan nézhető mennyiség, mielőtt az ember fáradni kezdene. Ráadásul a blokkokat tagoló negyed-fél órás cigi- és kávészünetekben gyakran el lehetett csípni az épp látott filmek készítőit vagy fun facteket hallani róluk az elképesztően közvetlen és segítőkész szervezőktől.
Nash Edgerton: Spider, Bear, Shark
Szintén jó döntésnek tartom, hogy egyik blokk sem volt technikailag vagy nyelvileg homogén, hanem animációk és játékfilmek, magyar és nemzetközi alkotások látszólag teljesen véletlenszerű sorrendben követték egymást. Azért csak látszólag, mert egyébként észrevettem, hogy a lelkileg megterhelőbb filmeket általában könnyebb hangvételű művek követték, és a blokkok jellemzően komédiákkal zárultak, valamifajta feloldást adva ezzel a látottaknak. Jó példa erre az ausztrál Nash Edgerton második blokkot befejező trilógiája (Spider, Bear, Shark), ahol egy kificamodott humorú férfi három különböző barátnőjét próbálja “megviccelni” rájátszva a különböző állatoktól való félelmükre, egyaránt katasztrofális következményekkel. Személyes kedvencem Peter Hoferica Maverick (Of Hen and Men) című negyedik falat áttörő (talán Fleabag ihlette) szlovák családi vígjátéka, egy minden kelet-európai számára könnyen átérezhető, városi felnőttként a vidéki szülőkhöz való hazatérés történetével.
A Csíki Sör szponzorálta (és tüzelte) nyitó- és a záróünnepség egyaránt az Olasz Kultúrintézetben zajlott, itt láthattuk az előző és az ezévi díjnyertes filmek vetítését is. A fesztivál díjazottjairól két független zsűri döntött: egyrészt az SZFE, az ELTE, a METU és MOME egy-egy képviselője alkotta Diákzsűri, másrészt egy Nemzetközi zsűri négy tagjai, köztük a Külön falka rendezője, Kis Hajni.
Teljesen egyetértek a diákzsűri döntésével, akik a legjobb animációnak Alexander Gratzer MOME-n készült filmjét, az In the Upper Room-ot nevezték. Ez a szívszorító alkotás két antropomorfizált vakond kapcsolatáról mindössze 8 percet vesz igénybe, és ezalatt egy sor motívumot épít föl és bont ki gyönyörűen.
Alexander Gratzer: In the Upper Room
Kiemelném még a nemzetközi zsűri által a mezőny második legjobbjának ítélt Techno, Mama című litván filmet, ami egy kőkemény felnövéstörténet, kiváló zenével, sound designnal és színészi játékkal. Szintén a nemzetközi zsűri díjazta (legjobb operatőri munkáért) az olasz Big című filmet, amit 14 percnyi nyomorként írnék le egy nagyon igazságos és kielégítő végkifejlettel. Kicsit hiányoltam ugyanakkor a Not the ’80s című alkotást, mely két német tinédzser kezdődő románcáról és az azt hátráltató AIDS-ről szól.
A magyar alkotások közül Botos Dániel filmje, egy öngyilkosság feldolgozásáról szóló Valami történjen megnyerte a diákzsűri ‘legjobb fikció’ díját, a nemzetközi zsűri pedig Szucher Ágnes Szerelem a korona idején című alkotását választotta legjobb animációnak. Az animációk között a nagyon hatásosan nyomasztó képi világ és narráció révén szintén említést érdemel Horesnyi Máté műve, A kisebbik rossz, a fikció kategóriában pedig Riba Gergely tragikomikus filmje, a belvárosi szórakozóhely biztiőreinek baklövéséről szóló Az Utolsó Éjjel volt kifejezetten emlékezetes (a főnök szerepében Nagy Zsolttal).
A fesztivál fődíját Mehdi Fikri fekete-fehér filmje, a Bataclan-mészárlás utáni rendőri túlkapásokat tárgyaló 4AM (eredeti cím: Descente) kapta.
Mehdi Fikri: 4AM
Az általam eddig megismert fesztiválok között egyedülálló módon minden este publikusan látogatható, interaktív zsűri konzultáció zajlott a Mikszáth téri Tilos a Tilos pincéjében, ahol a zsűritagok az aznap látott filmek jelenlévő rendezőivel beszélgettek a készítés folyamatáról és a mögötte álló gondolatokról. Ugyanakkor a jövőre nézve szerintem egy tolmács bevonása időnként segíthetne a beszélgetés gördülékenységén. Mivel szinte senkinek nem anyanyelve az angol, úgy éreztem, a nyelvi korlátokból adódóan néha akaratlanul elbeszéltek egymás mellett az egyébként nagyon igyekvő résztvevők.
Konklúzióként szerintem vitathatatlan, hogy nagyon fontosak az ilyen mikroközösségek kezdeményezései, melyek mint gerillaegységek funkcionálnak a minden fronton visszaszorított kulturális élet fenntartásáért folytatott harcban. A BuShót pedig csak ajánlani tudom.