A napokban mutatták be a hazai mozik a Longlegs – A rém című horrorfilmet (kritikánt itt olvasható), mely rekordbevétellel nyitott Amerikában, három hét után pedig a NEON független forgalmazó történetének legnagyobb bevételt hozó filmje lett a tengerentúlon, lekörözve a négyszeres Oscar-díjas Élősködőket. A filmhez az Ideglelés (The Blair Witch Project) promójára emlékeztető, zseniális marketingkampányt épített fel a forgalmazó, kezdve Nicolas Cage karakterének rejtegetésével, egy fiktív telefonszám létrehozásával, melyet tárcsázva Longlegs személyesen köszönt fel minket születésnapunkon és paráztat csontig. De hatásos volt a ‘90-es évek stílusában létrehozott honlap a The Birthday Murders (kitalált) gyilkosságokkal, Maika Monroe színésznő megemelkedett szívdobogásáról szóló videó, amikor először találkozott Cage-dzsel a forgatáson, most pedig már ingyen nézheti a filmet, aki bármelyik hónap 14. napján született (de persze csak Amerikában).
Osgood Perkins (középen), Blair Underwood és Maika Monroe a Longlegs - A rém forgatásán / Fotó: NEON
Nicolas Cage-et és a főszereplő Lee Harker FBI nyomozót alakító Maika Monroe-t (Valami követ, A függetlenség napja: Feltámadás, Valaki figyel) már ismerheti a magyar közönség, azonban Osgood Perkins rendező neve újszerűen csenghet, még ha a Longlegs – A rém a negyedik nagyjátékfilmje is. Ugyanis ez az első alkotása, ami hazai moziforgalmazásba kerül, pedig már három nagyjátékfilm van mögötte.
Apám, a színészlegenda
Az idén 50 éves Osgood Robert Perkins művész családba született: apja Anthony Perkins színészlegenda (Psycho, A per, Kés a sebben, Gyilkosság az Orient expresszen), anyja Berry Berenson színésznő, modell, fotós. Egyetlen testvére van, Elvis Perkins, akit apja kedvenc énekese, Elvis Presley után neveztek el és nomen est omen, zenész is lett belőle. Osgood a nevét nagyapja, James Ridley Osgood Perkins után kapta, aki az 1920-30-as években először néma-, majd hangosfilmekkel és színpadi darabokkal aratott sikert, színészi módszereit pedig ma már a method actinghez sorolnánk. Anyai ágon a divatvilághoz is erős szálak fűzik: dédnagyanyja Elsa Schiaparelli olasz divattervező volt, akit a két világháború között az egyik legbefolyásosabb tervezőként tartottak számon, és akinek legnagyobb riválisa Coco Chanel volt.
Ilyen felmenőkkel könnyen gondolhatnánk, hogy egyenes út vezetett a filmrendezésig, de Perkins szerint épp az ellenkezője történt. A szülei sosem várták el, hogy folytassa a családi hagyományt és színésznek álljon, de a család és a művész barátok általi környezet, a szabad gondolkodásuk olyan inspiratívan hatott rá, hogy gyerekkorától kezdve ő is alkotni vágyott, írni és rendezni, ahogyan ő fogalmazott „világokat létrehozni”. Persze jókora nyomást is jelentett mindkét Perkins-fiúra követni a felmenők nyomdokait.
A Perkins család (Osgood Perkins jobboldalon) / Fotó: Clive Limpkin/ANL
Mindezek ellenére egészen 14 éves koráig nem sokat tett azért, hogy művészeti pályára lépjen. „Azt hiszem, rögös út van mögöttem. De ez vezetett el oda, ahol lennem kell, ahol most vagyok. Nem cserélném el egyszerűbb útért.” 14 éves lehetett, amikor látta Tim Burton kultfilmmé vált Beetlejuice-át. „A Beetlejuice-t látva megvilágosodtam. Rögeszmémmé vált. A film eleji hosszú beállítás, amikor a kamera felülről követi a várost, és lassan rájössz, hogy egy makettet látsz a padláson, majd egy pók mászik az egyik ház tetején, amit egy kéz felkap… 13-14 éves koromban ettől világosodtam meg. Ez szó szerint Deus Ex Machina volt” – nyilatkozott. Tim Burton után jött Stanley Kubrick, akinek a maximalitása, a precizitása varázsolta el. Burton és Kubrick hatása miatt a rendezés a szenvedélyévé vált, el is ment egy filmes iskolába, de egy év után az élet keresztbe tett a terveinek.
A traumák gyökere
1992. szeptember 12-én az AIDS-szövődményiben meghalt az apja, Anthony Perkins. Kilenc évvel később, 2001. szeptember 11-én az anyja az ikertornyokba csapódott egyik eltérített repülő utasa volt. „Meghalt az apám, amit fel kellett dolgoznom és ki kellett hevernem. Aztán meghalt az anyám, és ezt is fel kellett dolgoznom és ki kellett hevernem. Mondjuk úgy, hogy néhány igazán megrázó változáson kellett túljutnom.” Az apja halálától kezdve csapongó életet élt. Elkezdett színészkedni, de nem vette túl komolyan, mert csak kibúvó volt számára, ami elvonta a figyelmét a tragédia feldolgozásáról. Ráadásul mivel mindenki tudta, hogy Anthony Perkins fia, úgy érezte, a színészkedés egyértelmű út és ez számára kiváltság. Olyan filmekben láthattuk, mint a 6szoros ölelés, Már megint egy dilis amcsi film, A titkárnő vagy a Star Trek, de ő volt a Doktor Szöszi agytröszt melákja, akinek Elle segített csajokat szerezni.
Doktor szöszi (Osgood baloldalon látható) / Fotó: 20th Century Studios
„Tisztátalan volt a színészi vágyam. Sosem éreztem helyesnek. Amint sikerült kiszakadnom ebből, és visszataláltam ahhoz, amit igazán akartam, az első dolgom volt, hogy megírtam a The Blackcoat’s Daughter [korábbi változatban: February – a szerk.] forgatókönyvét. Ez volt az első forgatókönyv, amit egyedül, saját magamnak írtam azzal a céllal, hogy filmet készítek belőle. Innentől kezdve, közel 25 év után, csak az lebegett előttem, hogy rátaláljak önmagamra, minden tudásomat, érzésemet és tapasztalatomat felhasználva. A világról és az emberekről alkotott nézeteim, elképzeléseim, benyomásaim sokkal gazdagabbak voltak. Majdnem olyan volt, mintha ott folytattam volna, ahol gyerekkoromban abbahagytam.”
Jött a horror
A horror mindig is olcsó műfajnak számított, ám a 2010-es évekre – a Fűrésszel és a francia extrémmel megindulva – újra elkezdtek sorjázni az olcsó, gagyi, futószalagon gyártott és erőszakorientált darabok, amiket másnapra el is felejtettek a nézők. Ám ekkor jelentek meg fiatal horrorfilmes alkotók, akik ismét az égbe emelték a horrort: ekkoriban mutatták be Robert Eggers A boszorkány, Jennifer Kent A Babadook és David Robert Mitchell Valami követ című filmjeit, amik óriási kritikai sikereket értek el és felrázták a közönséget. Ebbe a vonulatba csatlakozott Osgood Perkins is. „A horrorfilmek elegánsak, humánusak, kiegyensúlyozottak, furcsák és szomorúak. Ez az időszak pozitív fordulat volt mindenkinek” – mondta egy másik interjúban.
The Blackcoat's Daughter/ Fotó: A24
A 2010-es évek elején két thriller társ-forgatókönyvírójaként (Removal, Cold Comes the Night) kapcsolódott be a filmkészítés kreatív részébe. Az első saját műve, a The Blackcoat’s Daughter forgatókönyve már 2012-ben készen állt, de csak 2015-re lett meg a szükséges anyagi háttér a forgatáshoz. Ezelőtt semmi mást nem tudott felmutatni Perkins, nem rendezett reklámokat, sem videóklipeket, és diákfilmjei sem voltak.
A szörnyek, akik vagyunk
Az elmúlt közel tíz évben négy nagyjátékfilmet készített, melyekben nagyon sok a hasonlóság. A The Blackcoat’s Daughter egy bentlakásos katolikus iskolában játszódik, és három lányt követ nyomon, akiket valamilyen módon megkísért a gonosz. Az I Am The Pretty Thing That Lives In The House-ban egy öreg hölgyet gondozó nővér jön rá, hogy a házat szellemek lakják. A Gretel & Hansel az ismert Jancsi és Juliska történetet dolgozza fel, felnövéstörténetté formálva. A napokban mozikba került Longlegs – A rém egy sorozatgyilkos és egy ifjú FBI ügynök macska-egér játékát mutatja be, akik között több kapcsolat van, mint egy üldöző és üldözött között.
Mind a négy film valami megfoghatatlan, láthatatlan dologról szól, amit az atmoszférából, a szereplők reakciójából érezhet a néző. Mindegyik film női karakterekre fókuszál, és mindegyikben van egy „szörny”, akinek megismerjük a háttérsztoriját. Ahogy pedig minden interjúból kiderül, Perkins összes filmje reflektál az apjával való kapcsolatára és a traumái feldolgozására. Ráadásul három filmjében szerepel lánya, Beatrix Evelyn Perkins is.
Osgood Perkins és Sophia Lillis a Gretel & Hansel forgatásán / Forrás: The Austen Chronicle
Ezek a motívumok nem előzménytelenek: Perkinsre nagy hatással volt a Ragyogás, a Carrie, a Rosemary gyermeke, az Engedj be és a Ne nézz vissza. „Arról szólnak, ami láthatatlan, amiről nem tudunk, amit nem látunk. Amíg a történeteimet őszintén közelítem meg (tehát nem tudom a választ mindenre), addig sok a sötétség, sok mindent nem látunk.” Ráadásul a filmeket sokkal közelebb állónak érzi a költészethez és a zenéhez, mint például a tévésorozatokhoz, mondja: „Egy filmet tekinthetünk versként is, ezért hajlamos vagyok ismétléseket és refréneket használni, miközben képeket, hangokat, érzéseket vagy akár jeleneteket idéznek fel. Ez számomra inkább hasonlít egy dalra, mint egy történetre.”
Több interjújában említi legmeghatározóbb moziélményként a Csillagok háborúját, főleg azt a jelenetet, amikor Darth Vader elmondja Luke Skywalkernek, hogy ő az apja. „Nagyon mélyen megérintett, hogy ezek a szörnyek emberek. Ezek a szörnyek azért szörnyek, mert fájdalmat éreznek, nem azért, mert jó dolog antagonistának lenni.” Perkins mind a négy filmje egy „szörny” hátterének feltérképezéséről is szól, hogy jobban megértsük mit miért tesznek, és mi vezetett el odáig, hogy szörnnyé váljanak.
Ráadásul ezek a karakterek egyedül vannak, magányosak, ami Perkins újabb felfogása az életről: „Az élet egy magányos küldetés. Mindent megteszünk, hogy benépesítsük és jobb esélyeink legyenek, de a valódi főszereplő egy magányos ember.” A The Blackcoat’s Daughter, az I Am The Pretty Thing… és a Gretel & Hansel „szörnye” a film végére, ha nem is feltétlenül szimpátiát, de megértést nyer a nézőtől. Ugyanez igaz a Longlegs-re is, bár itt nem spoilereznénk el, kire vonatkozik a „szörny”.
I Am The Pretty Thing That Lives In The House / Fotó: Netflix
A brutalitástól azonban távol tartja magát, a feszültség az atmoszférateremtésből adódik, a sokszor matematikai pontossággal megkomponált képeiből, a váratlan vágásokból, a zajok és a csend használatából. A négy filmet könnyen kontextusba lehet helyezni olyan párhuzamokkal, mint hogy a The Blackcoat’s Daughter David Lynch-et idézi, az I Am The Pretty Thing… a Roman Polanski-féle szorongásvíziókat, a Gretel & Hansel pedig Alejandro Jodorowsky vizuális világát és a szovjet dizájnt juttathatja eszünkbe.
Azzal kapcsolatban, hogy miért mindig női karaktereket szerepeltet, egyszerű válasza van: „A horror műfaja az érzelmek összetettségére, az érzelmek és az érzékelés finomságára támaszkodik. Számomra ezek mind női tulajdonságok. Férfiak szemszögéből túlságosan agresszívnek tűnne.” Azért is ír női karaktereket, mert rendezőként és íróként a segítségükkel a „nem tudás” állapotában tud kerülni. „Csak találgatni tudok, hogy mit gondolhat, mit akarhat, mit érezhet, mit tapasztalhat egy női főszereplő. […] Ezt a kíváncsiságot, egy kis rettegést, az egészséges félelmet mindannyiunknak érezni kellene. Engem arra késztet, hogy felfedezzem, mit rejtegetnek előlem” – indokolja.
A tökéletes család illúziója
Norman Bates az anyjával való kapcsolatába őrült bele, Osgood Perkins pedig a tinédzserként elvesztett apja miatti traumákat próbálja feldolgozni a filmjeiben. De nemcsak a korán elvesztett apa sokkja, hanem a tökéletes család képe, a színlelés, a másokért hozott áldozat témái is rezonálnak a filmjeivel. Anthony Perkins évtizedeken át küzdött homoszexualitásával, még átnevelő kezelésen is részt vett. Ennek ellenére egy nővel alapított családot, bár a szóbeszéd szerint szeretőjével és annak családjával egy tető alá költöztek. Ezt az elnyomást részéről, az idilli családi képre való törekvést a gyerekek is megérezték. A Longlegs – A rém bizonyos szempontból erről a látszat tökéletességről is szól, amit a szülők próbálnak fenntartani a gyerekeik érdekében.
Longlegs - A rém / Fotó: ADS Service/NEON
Az I Am The Pretty Thing…-et Perkins egyenesen az apjának ajánlotta. „Az a film szándékosan a vele való kapcsolatomra utal. Megpróbáltam megbékélni azzal, hogy nem ismerem apámat. Gyakorlatilag erről szól a film. Arról, hogy többet keresünk egy emberben, hogy mélyebb kapcsolatra vágyunk, ami valójában nem lehetséges. Ezt a filmet apámnak akartam adni, mint a kapcsolatunk további feltérképezését. Az, hogy valaki már nem él, nem jelenti azt, hogy a vele való viszonyunk elemzése nem folytatódik.”
„Eddig az életem mondhatni felvonásokban zajlott. Az életem korai szakaszát felemésztette a szüleim létezése, hogy kik voltak, mit alkottak, milyen barátaik voltak, és egyáltalán a körülöttünk lévő művészet. Ahol most vagyok, az a tapasztalatok megnyilvánulása” – olvashatjuk egy 2020-as interjúban. Perkins egyébként minden vele készült beszélgetésben visszatér ahhoz, hogy az embernek az a feladata, hogy megértse önmagát, ezt pedig a művészeten keresztül lehet megtenni, még akkor is, ha azt nem látja más. „Csodás dolgokat létrehozni a létezés orvossága” – mondja. Ez pedig azt jelenti, hogy Perkins a vásznat használja önmaga megismerésére, múltja és traumái megértésére. „Sok ideig felemésztett [a múltam], csak mostanában, a filmkészítés, a karrierem és a kapcsolataim által tudtam magamhoz térni. Úgyhogy, azt hiszem, ez az, amit látunk [a filmjeiben]."
