A Vágyakozás igazi meglepetés, erőteljes, tiszta alkotás, a fesztivál eddigi legjobb filmje. Valahol Németországban, egy isten háta mögötti faluban él Johannes, a lelkész és Lena, a felesége. Az asszony élete pokol, hitvesi kötelessége a vacsora időbeni feltálalása, férje mozgássérült húgának ápolása, valamint a templomi orgonálás, amellyel a prédikációt segíti. Lena alázattal viseli sorsát, személyiségét alárendeli Johannes zsarnoki természetének. Nem az érzelmi elszegényedés és az elszigetelődés folyamatát látjuk, ez már a végállomás. Házasságuk régóta megromlott, a formalitások és a megszokás azonban összetartja őket. Alig beszélnek egymással, örömtelenül és némán szeretkeznek. Az ember kettesben is lehet egyedül. Lena magányossága úgy visszhangzik mint léptei az üres utca kövezetén.
Ebben a faluban mindenki mindenkit figyel, ellenőriz. Lena bort vásárol ajándékba, amit férje már este számon kér rajta. Senki sem léphet ki ebből a mereven szabályozott egyhangúságból. Itt nincs napfény, csak vigasztalhatatlanul hulló eső és ridegség, a kihűlt emberi kapcsolatok dermesztő fuvallata. Itt nem történhet semmi. Vagy mégis. Egyszer csak egy kislányt holtan találnak. Meggyilkolták… Lena meghív kávéra egy autószerelőt. Néhány kortyot isznak és egy csepp tejeskávé marad az asszony félig nyitott, vágyakozó ajkán…
A rendező, Iain Dilthey az emberi sorsokra koncentrál, puritán eszközökkel ábrázolja ezt a képmutatásokon és hazugságokon alapuló családot és falut, ahol a legkisebb kilengés is elég ahhoz, hogy felrobbanjon a biztosnak vélt szerkezet. A szenvtelenség, a kiszolgáltatottság bergmani világa tárul fel előttünk, különös tekintettel az Úrvacsorára. (A szerző Claude Chabrol A hentes című 1971-es filmjének is sokat köszönhet - A szerk.) Nem véletlen, hogy a lelkész itt is képtelen az emberi érzelmekre, évek óta nem látogatja beteg húgát, és belesül prédikációjába a megölt kislányát gyászoló apa előtt. Felesége eltávolodása után kétségbeesetten könyörög neki, de csak saját biztonságát, mindennapi vacsoráját félti. Amikor távozik otthonról a falon függő kereszt félrebillen, Johannes nemcsak emberként veszít hanem papnak is alkalmatlanná válik.
Az arcok, az emberi test ábrázolásában is a svéd mestert követi a rendező. Lena levetkőzése, feltárulkozása „szeretője” előtt szívbemarkolóan szép pillanat, ami a főszereplő, Susanne-Marie Wrage felejthetetlen alakításának is köszönhető. Lena mindent felad, hogy végre individuum lehessen, hogy kitörhessen a hazugságok és megaláztatások börtönéből. Nincs kiút és nincs visszaút. Csak a lehetetlen megkísértése.
A nézőknek először déja vu érzésük támad a Hotel vetítésén. A tavalyi fesztiválon láthattuk Mike Figgis előző munkáját, a Timecode-ot, ahol négy részre osztott vásznon párhuzamosan négy egyidőben és egyszerre zajló történetet nézhettünk. Az eljárás most is azonos. Az első történetben fiatal rendező irányította stáb érkezik Velencébe, hogy a Shakespeare kortárs John Webster Amalfi hercegnő című darabjának modern adaptációját leforgassa. A másodikban két rivalizáló riporternő vezetésével feltűnik egy újabb csapat, hogy dokumentumfilmet készítsen a készülő filmről. Mindenki a titkokkal teli Hungária Hotelban száll meg, ahol a személyzet tagjai kannibálok, akik a szálló alagsorában fogyasztják el az e célra kiválasztott vendégeket. Ez a film harmadik rétege. A negyedik pedig maga a jelmezes Webster színmű. A vásznat időről időre négyfelé osztják, a hangsáv viszont az egyik képmezőről a másikra vándorol, hogy mindig más jelenetet emeljen ki a párhuzamosan futó történetekből.
A módszer természetesen követhetetlen, egy idő után a legelszántabb néző is feladja. Amikor aztán a filmbeli rendezőt lelövik és kómába esik, az általa elképzelt és a valóságos dolgok végképp összekeverednek, teljes káoszt előidézve a nézőtéren. Ráadásul Figgis telezsúfolja filmjét kulturális utalásokkal, filmes reminiszcenciákkal a Drakulától a Született gyilkosokig. Az egyik pillanatban egy Schubert mű modernizált verzióját halljuk aztán Bach zenéjére zombik vonaglanak. Egyfajta film a filmről típusú kísérlettel találkozunk, melyben arcunkba vágják a Dogma 95 kiáltványának megfelelő passzusait, persze csak azokat, amelyekkel Figgis egyetért. Lehetőleg külső helyszíneken, természetes környezetben forgassunk, tilos a színszűrő használata, a kézikamerának állandóan mozgásban kell lennie…
A Hotel ambiciózus vállalkozás, amely túlságosan sokat markol, de semmit sem fog. A rendező száműzte a celluloidot és kizárólag digitális videóval forgatott. Az új technikai eszközök, mint a szuper érzékeny, sötétben is használható kamera alkalmazása vagy a már említett technikai trükkök bevetése azonban a visszájára fordul. A jól megírt forgatókönyv hiányában ezek a megoldások önkényes és üres bűvészmutatványként hatnak. Úgy tűnik, Figgis mindent ebbe az egy filmbe akart megrendezni, ám a súlyos terhek alatt építménye darabjaira hullott szét. Az újat akarás görcsös igyekezete harapófogóba zárta alkotóját, a szétesett formai keret a kulturális hivatkozásokat megemésztetlenül öklendezi fel. A néző nem szeretne lemaradni semmiről, aztán rájön, hogy nincs is miről lemaradnia. Lényegében minden lényegtelen.
Felfokozott várakozás előzte meg a Dardenne testvérpáros új alkotását, A fiút. Korábbi munkájuk, a Rosetta 1999-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert, A fiú főszereplője pedig az idén megkapta a legjobb férfi alakítás díját. A franciák elkényeztették a Dardenne fiúkat, nekünk azonban csalódnunk kellett.
A történet hőse az asztalosműhelyt vezető, harmincéves Olivier. Öt éve egy rablótámadás során megfojtották gyermekét. A tragédia tönkretette családi életét, egyedül él, a sorscsapást még mindig nem heverte ki. Egy napon a fiatalkorúak börtönéből szabadult, tizenhat éves Francis jelentkezik hozzá gyakornoknak, akiben Olivier felismeri kisfia gyilkosát.
A rendezők szándékuk szerint két műfajt is megcéloznak. A film egyfelől sorstragédia, amely azt kutatja, hogy a férfin vajon a bosszúállás vagy a megbocsátás gesztusa győzedelmeskedik. Lélektanilag azonban nincs megindokolva, Olivier miért veszi maga mellé fia gyilkosát. Amikor elvált felesége indokairól kérdezi, csak egy nem tudommal válaszol. Sajnos mi sem tudjuk meg, így a konfliktus a levegőben lóg, hiteltelenné téve a két ember kapcsolatából eredő feszültséget. A film másrészt a suspense-en alapuló thriller lehetőségével játszik, a szereplők életének részletes bemutatásával késlelteti a végső robbanást kettejük között. Csakhogy motiváció hiányában ez sem működik, a munkafolyamatok aprólékos bemutatását ezért hosszadalmasnak és érdektelennek érezzük. Öncélúságot fedezhetünk fel a filmezési technikában is, a hisztérikusan rángatózó kézikamera megpróbál dinamikát vinni a száraz, dokumentarista ábrázolásba, kisebb stílustörést eredményezve. Lehet, hogy akik végignézik, azokból jó asztalossegéd válna, de biztosan nem ez volt a cél.
