A rendező, Iain Dilthey az emberi sorsokra koncentrál, puritán eszközökkel ábrázolja ezt a képmutatásokon és hazugságokon alapuló családot és falut, ahol a legkisebb kilengés is elég ahhoz, hogy felrobbanjon a biztosnak vélt szerkezet. A szenvtelenség, a kiszolgáltatottság bergmani világa tárul fel előttünk, különös tekintettel az Úrvacsorára. (A szerző Claude Chabrol A hentes című 1971-es filmjének is sokat köszönhet - A szerk.) Nem véletlen, hogy a lelkész itt is képtelen az emberi érzelmekre, évek óta nem látogatja beteg húgát, és belesül prédikációjába a megölt kislányát gyászoló apa előtt. Felesége eltávolodása után kétségbeesetten könyörög neki, de csak saját biztonságát, mindennapi vacsoráját félti. Amikor távozik otthonról a falon függő kereszt félrebillen, Johannes nemcsak emberként veszít hanem papnak is alkalmatlanná válik.
Az arcok, az emberi test ábrázolásában is a svéd mestert követi a rendező. Lena levetkőzése, feltárulkozása „szeretője” előtt szívbemarkolóan szép pillanat, ami a főszereplő, Susanne-Marie Wrage felejthetetlen alakításának is köszönhető. Lena mindent felad, hogy végre individuum lehessen, hogy kitörhessen a hazugságok és megaláztatások börtönéből. Nincs kiút és nincs visszaút. Csak a lehetetlen megkísértése.
A nézőknek először déja vu érzésük támad a Hotel vetítésén. A tavalyi fesztiválon láthattuk Mike Figgis előző munkáját, a Timecode-ot, ahol négy részre osztott vásznon párhuzamosan négy egyidőben és egyszerre zajló történetet nézhettünk. Az eljárás most is azonos. Az első történetben fiatal rendező irányította stáb érkezik Velencébe, hogy a Shakespeare kortárs John Webster Amalfi hercegnő című darabjának modern adaptációját leforgassa. A másodikban két rivalizáló riporternő vezetésével feltűnik egy újabb csapat, hogy dokumentumfilmet készítsen a készülő filmről. Mindenki a titkokkal teli Hungária Hotelban száll meg, ahol a személyzet tagjai kannibálok, akik a szálló alagsorában fogyasztják el az e célra kiválasztott vendégeket. Ez a film harmadik rétege. A negyedik pedig maga a jelmezes Webster színmű. A vásznat időről időre négyfelé osztják, a hangsáv viszont az egyik képmezőről a másikra vándorol, hogy mindig más jelenetet emeljen ki a párhuzamosan futó történetekből.
A módszer természetesen követhetetlen, egy idő után a legelszántabb néző is feladja. Amikor aztán a filmbeli rendezőt lelövik és kómába esik, az általa elképzelt és a valóságos dolgok végképp összekeverednek, teljes káoszt előidézve a nézőtéren. Ráadásul Figgis telezsúfolja filmjét kulturális utalásokkal, filmes reminiszcenciákkal a Drakulától a Született gyilkosokig. Az egyik pillanatban egy Schubert mű modernizált verzióját halljuk aztán Bach zenéjére zombik vonaglanak. Egyfajta film a filmről típusú kísérlettel találkozunk, melyben arcunkba vágják a Dogma 95 kiáltványának megfelelő passzusait, persze csak azokat, amelyekkel Figgis egyetért. Lehetőleg külső helyszíneken, természetes környezetben forgassunk, tilos a színszűrő használata, a kézikamerának állandóan mozgásban kell lennie…
A Hotel ambiciózus vállalkozás, amely túlságosan sokat markol, de semmit sem fog. A rendező száműzte a celluloidot és kizárólag digitális videóval forgatott. Az új technikai eszközök, mint a szuper érzékeny, sötétben is használható kamera alkalmazása vagy a már említett technikai trükkök bevetése azonban a visszájára fordul. A jól megírt forgatókönyv hiányában ezek a megoldások önkényes és üres bűvészmutatványként hatnak. Úgy tűnik, Figgis mindent ebbe az egy filmbe akart megrendezni, ám a súlyos terhek alatt építménye darabjaira hullott szét. Az újat akarás görcsös igyekezete harapófogóba zárta alkotóját, a szétesett formai keret a kulturális hivatkozásokat megemésztetlenül öklendezi fel. A néző nem szeretne lemaradni semmiről, aztán rájön, hogy nincs is miről lemaradnia. Lényegében minden lényegtelen.
Felfokozott várakozás előzte meg a Dardenne testvérpáros új alkotását, A fiút. Korábbi munkájuk, a Rosetta 1999-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert, A fiú főszereplője pedig az idén megkapta a legjobb férfi alakítás díját. A franciák elkényeztették a Dardenne fiúkat, nekünk azonban csalódnunk kellett.
A történet hőse az asztalosműhelyt vezető, harmincéves Olivier. Öt éve egy rablótámadás során megfojtották gyermekét. A tragédia tönkretette családi életét, egyedül él, a sorscsapást még mindig nem heverte ki. Egy napon a fiatalkorúak börtönéből szabadult, tizenhat éves Francis jelentkezik hozzá gyakornoknak, akiben Olivier felismeri kisfia gyilkosát.
A rendezők szándékuk szerint két műfajt is megcéloznak. A film egyfelől sorstragédia, amely azt kutatja, hogy a férfin vajon a bosszúállás vagy a megbocsátás gesztusa győzedelmeskedik. Lélektanilag azonban nincs megindokolva, Olivier miért veszi maga mellé fia gyilkosát. Amikor elvált felesége indokairól kérdezi, csak egy nem tudommal válaszol. Sajnos mi sem tudjuk meg, így a konfliktus a levegőben lóg, hiteltelenné téve a két ember kapcsolatából eredő feszültséget. A film másrészt a suspense-en alapuló thriller lehetőségével játszik, a szereplők életének részletes bemutatásával késlelteti a végső robbanást kettejük között. Csakhogy motiváció hiányában ez sem működik, a munkafolyamatok aprólékos bemutatását ezért hosszadalmasnak és érdektelennek érezzük. Öncélúságot fedezhetünk fel a filmezési technikában is, a hisztérikusan rángatózó kézikamera megpróbál dinamikát vinni a száraz, dokumentarista ábrázolásba, kisebb stílustörést eredményezve. Lehet, hogy akik végignézik, azokból jó asztalossegéd válna, de biztosan nem ez volt a cél.
