Pálos György a Millenáris parkban
Gelencsér Gábor szerint a filmeknek kettős kihívással kell szembenézniük. Az első az, hogy a filmek tárgyköre a politikai szférából a személyes játéktérbe került. Túl vagyunk a rendszerváltozáson, a struktúra, a politikum a személyes életen keresztül, az egyén drámájában fogalmazódik meg. A második a televíziók szerepe, amelyek elferdítik a valóságot, a magazin műsorokban és a valóságshow-ban olyan dokumentumokat közvetítenek, amik fényévekre vannak a valóságtól. Ezekkel a bulvár dokumentumokkal kell versenyeznie a filmeseknek. A sémákat mellőzve, a hétköznapokat és nem az extrémitásokat kell bemutatni, az emberi arcokat és sorsokat anélkül, hogy sztárokká válnának. Milyen megoldások lehetségesek? Az egyik a riport- archiválás, az emlékek megőrzése a hiteles elbeszélőkkel. Ez az irány az 1960-as évek végétől megfigyelhető olyan témákban, olyan dossziék megnyitásában, amikről a társadalomtudományok nem beszélhettek. Ilyen például az 1944-es cigány munkaszolgálat bemutatása (Varga Ágota: Fekete lista). A személyekhez közel lehet jutni, „meztelen pillanatokat” látunk a vásznon, arcokat, amelyek már nem beszélnek, nincsenek „akcióban”.  Kérdés persze, hogy ezzel a lassúbb módszerrel be lehet-e kerülni a televíziós csatornákba. A másik lehetőség a szituációs dokumentumfilm. Itt a kamera előtt történik meg az emberi dráma. A múlt rendszerben ennek politikai gátjai voltak, gyakran betiltották az e módszerrel készült dokumentumfilmeket. A harmadik jellemző tulajdonság az egyre erőteljesebbé váló stilizáltság. A fikciós konvenció bevetése, a montázs és a zene használata következtében a tárgyszerűségtől eltávolodó forma jön létre, a formai játékosságban eltűnik maga a tárgy.

Füredi Zoltán
Szilágyi Erzsébet szerint az 1960-as években a magyar dokumentumfilm felnőtté vált, többé nem volt a politikai élet illusztrációja. Kemény István és Szelényi Iván kutatásai nem kaphattak nyilvánosságot, a hiányzó szociológiai térkép viszont a dokumentumfilmekben elkészült. Az angol „oral history” mintájára a személyes vallomáson keresztül a szocialista társadalom struktúrája is felsejlett. A riportalanyok arról nyilatkoztak, amit és ahogyan átéltek. A társadalom analízise ma is szükséges, a témák és az emberi sorsok feltárása nélkülözhetetlen. Pozitív példaként említette a Fórum Film stúdió működését, ahol tíz év alatt több mint kétszáz film készült el, pedig méltatlanul kevés pénzből dolgoznak. A filmek előkészítésére illetve utóéletére, a hatásvizsgálatra vagy a forgalmazásra, a reklámra viszont egyetlen forintjuk sem marad.

Varga Balázs számára a kiindulópontot az 1980-as évek jelentik, amelyek a korábban kialakult hagyományok megerősítését mutatták. Ezek a művek direktek és puritánok voltak. A váltást a stilizáltság, a megrendezett elemek bekerülése és elszaporodása okozta. A fikciós gesztusok háttérbe szorították a dokumentum anyagot. Ezzel a trenddel szemben áll viszont a dán Dogma stílusa, ahol tilos az archív felvételek, az optikai szűrő vagy a zene használata, és az idézeteket is jól láthatóan elválasztják a filmtől. A képek ilyen megtisztítása követendő út lehetne. A többi hozzászóló rögtön élénken tiltakozott, azt mondva, hogy a Dogma alapítói voltak az elsők, akik megszegték az általuk felállított szabályokat.

Pálos György a független filmesek nevében a befogadók helyett az alkotók oldaláról közelített a témához. Milyen helyet foglalnak el a dokumentumfilmek a társadalmi és a kulturális környezetben? A legitimációs kérdés lényeges, mert a művek ideális megjelenési helye a nagy nézettségű televíziós csatorna lenne, de abban a környezetben nem tud jelentős hatást kifejteni. A nézők mást várnak, egyszerűen nem figyelnek rájuk. Franciaországban ezt a problémát úgy oldották meg, hogy az Arte csatorna sugározza őket, így a film és nívós környezete erősítik egymást. A másik kérdés a technológiai váltáshoz kapcsolható. Olcsóbb lett a professzionális technika, ma már otthon is elkészíthető, megvágható egy dokumentumfilm, ez a technika versenyképessé teszi az alkotókat.

Gyimesi Edit elmondta, a szemle előzsűrijének tagjaként kétszáznál is több alkotást látott és ezeknek a felét jónak ítélte. A versenyben indíthatók számát viszont korlátozták, ezért sok jó mű kimaradt a válogatásból. Az általa látottakat tematikus csoportokba osztotta. Ilyenek lettek a portréfilmek, a közelmúltat, az 1945-től 1989-ig terjedő időszakot feldolgozó filmek, a történelmi témájúak, amelyek az 1945 előtti eseményeket ábrázolják. További csoportokat jelentenek még a hátrányos helyzetben élőkről, a fogyatékosokról, a vallási életről szóló, a kisebbségi problémával foglalkozó vagy az ismeretterjesztő filmek. Általános jellemzőjük az aktuális hatalommal szembeni kritikai pozíció felvétele. A konkrét problémák azonban áthúzódnak az egyik politikai kurzusból a másikba. A protestáló dokumentumfilm ma nem direkt módon, nem felkiáltójellel, hanem a személyes szférán keresztül fogalmazódik meg.

fotó - Gőzsy Kati