A valóság három szintje vízszintesen és függőlegesen képeződik le a filmvászon síkja által meghatározott Térbe, az Idő pedig másodpercekre felfüggesztve lóg a valóságmátrixon. Greenaway a tér-idő kontinuum összes törvényszerűségére fittyet hányva bűvészkedik a képekkel, s alig észrevehető flashbackeket csempész a vizuál-élménybe. Így a pillanatba, finoman jelezve a folyamatosságot, bevillan az előző és a következő pillanat, a képben ablaknyi fekete-fehér kivágások irányítják a figyelmet, óvatos csúsztatások fokozzák a mozgókép-hatást. Mindez állandó ingersokk alatt tartja nem csak a szemet, de az agyat, a lelket is, s egy idő után az ember már nem is egyszerűen a dramaturgiára, hanem a látványkomplexum által felépített háttérre koncentrál, ahol mindeközben változó intenzitással felsejlenek az Aida bevonulási indulójának dallamai. A profin levezényelt látványszimfónia kaotikája rendszerbe szedve tálalódik. Világunk 92 fontos tárgyra korlátozódik, a lényeg bőröndökbe zárva, záporoznak a számozott pofonok, ha összekötnék őket, ki tudja mit rajzolnának Európa térképére. Greenaway figurái a századelő gúnyos karikatúráit idéző karakterek. Van itt kikapós, szoknyáját emelgető asszony, bűn és hatalom között lavírozó szerencselovag, ostoba egyenruhás, hájas közerő, pajzán szimbólumként felbukkanó, harisnyakötőig meztelenített kövér nő. Ripacsok bizonyítják, hogy a döntés mindig komolytalan kezekbe kerül, kettős, sőt hármas vagy akár négyes szereposztás igazolja, hogy senki sem pótolhatatlan. 

Megint a kisember balettozik a történelem szívbillentyűin, csakhogy ez a kisember a szellem szabadságát mindenek felett tisztelő, a test komfortját másodlagos igényként kezelő igazi művész, aki természetesen az élvezeteket nem veti meg teljes mértékben. Tulse Luper, aki egy epizódot már eltöltött apja dél-walesi szeneskamrájába zárva, egy másikat pedig elveszett ereklyék feltárása közben esett afférja folytán a Utah állambeli Moab fogságában, gyakorlott rabként, szinte élvezettel veti alá magát a megszállás előtti Belgiumban tevékenykedő nácik fürdőszoba-fogságának. S amíg a baromfiudvar diadalmas hőséről nótázó, magukat Vörös Rókáknak nevező feltűnően piroshajú ifjak a kissé ferdehajlamú állomásfőnök irányításával gyakorlatoznak, az életművész álló nap üldögél a szoba közepén színpadiasan trónoló fürdőkádban. Eközben egy egész jól felépített gépezet dolgozik a bizonyítási eljáráson. Luper több tonnányi kommentárját az élethez gondos kezek gépelik újra, keresve a kollaborációra utaló jeleket. Hogy-hogynem a munka mind lassabban halad, a papír meg csak szaporodik. Jól megfontolt felsőbb érdekek úgy diktálják, hogy az angol firkász életműve anélkül is gyarapodjon, hogy maga a szerző egyetlen sort is leírna. Régi ismerősként megjelennek az egykori utahi rabtartók. Mialatt a "jenki náci" belga állampolgárokat molesztál, parfümán hitvese előbb a fogorvosi eszköztárával irányító machinátor, majd a "gyöngyfogú angol" karjaiba omlik. Nem ő az egyetlen a rajongók sorában. A luperi műveket bizonyítékká "adaptáló" gépírókisasszony igaz szerelemre lobbanva, a hangosbemondón keresztül navigálja kedvesét az európai városok között. Végül újfent felsőbb kezek nyomására Tulse megszökhet, hogy tovább sodródhasson a történelem viharaiban, míg az eddig csomagmegőrzőben porosodó "helyettesítő énje" Marat-ként végzi a fürdőkádban.