Chronovisor (r.: Jack Auen és Kevin Walker)
A Baltimore-ból származó duó első egész estés rendezése különös hibrid: kísérleti film, keményvonalas bölcsészkrimi, valamint kultúrtörténeti- és filozófiai értekezés egyben. A Chronovisor főhőse egy egyetemi kutató, Beatrice (Anne-Laure Sellier), aki egy valós összeesküvés-elmélet után nyomoz. A Pellegrino Ernetti bencés szerzetes által kifejlesztett kronovizor nevű eszköz állítólag egy kijelzőn mutat meg pontos emlékeket az emberiség múltjából. Így, ha a teória igaz, olyan eseményeknek lehetünk szinte közvetlen szemtanúi a gép által, mint Jézus keresztre feszítése, vagy épp egy ókori színmű előadása. Vagyis az eszköz az emberiség történetének összes rejtélyét képes lehet megoldani. A kronovizor kapcsán azonban ellentmondásos állítások keringenek a szakirodalomban, és az sem könnyíti meg a dolgot, hogy Ernetti nyomtalanul eltűnt, a titokzatos géppel együtt.
Kép a Chronovisor című filmből
Ennek a rejtélynek a kibogozására vállalkozik a filmbéli filozófiaprofesszor, aki a fél világot körbetelefonálja, és minden rendelkezésre álló forrást részletesen feldolgoz, hogy közelebb kerüljön a válaszokhoz. A Chronovisor a kutatói munka hétköznapi pillanataiból kerekít feszültséggel teli krimit: Beatrice forrásról forrásra halad, szinte valós időben követhetjük, ahogyan újságcikkekből, könyvekből és hangfelvételekből próbálja összerakni a teljes képet. A papírlapokon kiemelt szövegrészek, valamint Beatrice nyomozói munkája egyre mélyebbre visznek a rejtélybe. Így a Chronovisor egyfelől egy megvalósult bölcsész álom, ami a kutatói munka lebilincselő oldalát mutatja be, másrészt viszont immerzív thriller is, meglepő kanyarokkal, és egy olyan, erősen kísérleti filmes zárással, ami után nehéz lesz szóhoz jutni. A főszerepben egyébként a négy nyelven, angolul, olaszul, franciául és németül is meggyőzően játszó, civilben szintén kutatóként dolgozó Anne-Laure Sellier remekel.
Vetítik: október 28. 17:15
A végtelen királynője (Queen at Sea) (r.: Lance Hammer)
Lance Hammer 2008-ban rendezett utoljára filmet (Ballast), előtte pedig olyan produkciókon dolgozott VFX-szakemberként, mint a Mindörökké Batman, a Batman és Robin, valamint az Átkozott boszorkák. Szóval nem túlzás azt állítani, hogy A végtelen királynője a semmiből érkezett, majd akkorát szólt az idei Berlinale versenyprogramjában, hogy rögtön két díjjal is kitüntették. A film rendesen felkavarta a fesztivál közönségét, sokan megbotránkoztak rajta, mások szuperlatívuszokban beszéltek róla, és az elmúlt évek egyik legjobb berlini debütálásaként ünnepelték. De mi olyat tudhat 2026-ban egy demenciáról szóló dráma, amit a mostanság divatos témában (Apa, Érintés, Vortex, The Eternal Memory, Zuhanás) még nem láttunk?
Kép A végtelen királynője című filmből
Hammer egy olyan kérdésbe áll bele elképesztően bátran, amire talán nincs is megfelelő válasz: rendelkezhet-e a saját teste fölött valaki, aki súlyos demenciában szenved és sokszor fogalma sincs arról, mi történik vele? A végtelen királynője ezt a dilemmát provokatív alapállásból kezdi el körbejárni. A film első jelenetében Amanda (Juliette Binoche) véletlenül rányit idős, demenciában szenvedő édesanyjára, Leslie-re (Anna Calder-Marshall) és mostohaapjára, Martinra (Tom Courtenay) szex közben. Amanda megbotránkozik, miközben Martin állítja, az intimitás jót tesz egy ilyen állapotban, segít a demens betegnek kapcsolódást találni. Ebből az alaphelyzetből lenyűgöző, elgondolkodtató és provokatív karakterdráma bontakozik ki, aminek, a látszat ellenére még humora is van. Hammer ráadásul nemcsak Leslie és Amanda, hanem Amanda lánya, Sarah (Florence Hunt) rezdüléseire is figyel, így fonódik össze három női sors, különböző generációkból. Ritkán látunk olyat, hogy négy ennyire erős színészi alakítás megfér egy filmben: Anna Calder-Marshall, Juliette Binoche, Florence Hunt és Tom Courtenay is komoly bravúrokat mutatnak be, hivalkodás nélkül ezekben a komplex és nehéz szerepekben. A filmet még a berlini premier idején láttuk, és nem győztük dicsérni.
Vetítik: október 29. 19:45 és november 1. 15:45
La Gradiva (r.: Marine Atlan)
Az idei cannes-i filmfesztivál egyik nagy meglepetése volt ez a lírai és melankolikus közérzetfilm. Marine Atlan rendezői debütálása végig egy osztálykiránduláson játszódik: egy csapat francia középiskolás Pompejbe látogat, és miközben megismerik a közel kétezer éve történt Vezúv-kitörés körülményeit, és szoborrá dermedt tragikus sorsokat vizsgálnak, mindannyian egy lépéssel közelebb kerülnek a felnövéshez.
A La Gradiva címértelmezése egészen Freud-ig vezet: a pszichoanalitikus 1907-es tanulmányában az elfojtott vágyak kivetülése felől közelített Wilhelm Jensen 1902-es, Gradiva: Pompeji fantázia című kisregényéhez. Hasonló elfojtott érzelmek mozgatják a La Gradiva szereplőit is, amik szép lassan a felszínre kerülnek vágyak, düh és hedonizmus formájában. Atlan az osztályközösség dinamikáját tárja fel, így sok szereplőt mozgat párhuzamosan, az összekuszálódó viszonyokat az egymás felé gravitáló kamaszok mozaikszerűen ábrázolt személyes dilemmái és felszínre törő vágyaik, sérelmeik, komplexusaik működtetik.
Kép a La Gradiva című filmből
A film ereje abban rejlik, hogy ezt a folyamatot egészen közelről követi végig, ráadásul legalább hat szereplőnél. Eközben a rendező szabálytalan, néhol szemlélődő, a pattogó párbeszédeknél pedig sodró tempót diktál, és minden jelenetből árad az osztálykirándulások tipikus hangulata. A La Gradiva olyan fesztiválélmény, amiben mindenképp érdemes elmerülni, pontosabban hagyni, hogy hasson még úgy is, hogy a tempóját és a kvázi cselekménytelenségét szokni kell.
Vetítik: Október 31. 15:15
Nuclear Boy (r.: Joren Molter)
A holland Joren Molter első egész estése szintén a felnövés nehézségeiről szól, és a kamaszkori elmagányosodás is fontos motívuma, ám az otthonában házi robbanószerekkel kísérletező tinédzser srác története inkább tragikomédiába hajlik. A Nuclear Boy főhőse Aike (Guus Blanken) furcsa, a kortársaihoz nehezen kapcsolódó, figyelemre éhes kamasz, aki vloggerként dokumentálja vakmerő kísérleteit: rögtön az első jelenetben házi nitroglicerinnel próbál felrobbantani egy kerti törpét a hátsó kertben, miután büszkén megmutatta követőinek az általa összetákolt dinamitrudat. Gyorsan egyértelművé válik, hogy Aike mindezt azért csinálja, hogy egyáltalán valaki észrevegye őt. A nyári cserkésztáborban ő a fura fiú, akit az összes kortársa levegőnek néz, és még az elsőre szupportívnak látszó táborvezető sem tud mit kezdeni a jelenlétével. Ja, és még a helyi atomerőműben dolgozó apukája is inkább az új családjával van elfoglalva. Aikét a környezetéből érkező visszajelzések, a törődő édesanya empatikus hozzáállása ellenére is abba az irányba lökik, hogy egyre elszántabban harcoljon mások figyelméért és elismeréséért.
Kép a Nuclear Boy című filmből
Ezt az egyre abszurdabbá és veszélyesebbé váló folyamatot mutatja be ez a bámulatos, kompakt coming of age-film egyszerre torokszorító drámaisággal és fanyar humorral. Molter a ‘90-es években az USA-ban megtörtént eseményeket - egy cserkészfiú házi atomerőművet épített, amivel sugárfertőzést idézett elő a szomszédságában - veszi alapul, azonban úgy helyezi át a cselekményt napjainkba, hogy ezzel érvényesen szóljon a Z-generáció elmagányosodásáról, és a közösségi médiából ránk zúduló, sokszor hamis visszajelzések mámorító hatásáról. Guus Blanken remekel a sajnálatra méltó, intelligens, szociálisan fura Aike szerepében, végig érezhető, mennyi elfojtott bánat, sérelem és komplexus sűrűsödik össze benne. A Nuclear Boy az idei BIFF egyik nagy meglepetése, a vetítés után pedig a rendezőt is lehet majd kérdezni.
Vetítik: október 29. 17:45
The Match (r.: Juan Cabral, Santiago Franco)
Nem vagyok focirajongó, sőt, ki merem jelenteni, hogy nem is igazán értek hozzá, épp ezért jó tesztközönsége voltam Juan Cabral és Santiago Franco dokumentumfilmjének, ami az 1986-os, legendássá vált angol-argentin világbajnoki negyeddöntő körülményeit vizsgálja. A rendezőpáros ügyesen megoldotta, hogy filmjüket ne csak az elvetemült, a világbajnoki kezdő 11-eket fejből ismerő focirajongók, hanem a sportággal szemben közömbös, vagy épp laikus nézők is értékeljék.
A The Match némi iróniával mindent, de tényleg mindent, többek között világpolitikai eseményeket is az 1986. június 22-én a mexikói Azteca stadionban lejátszott mérkőzésből vezet le. Az alkotók többek között a Falkland-szigetekért 1982-ben Anglia és Argentína között zajló fegyveres konfliktust kötik össze sportdiplomáciai kérdésekkel, de egy sor nemzetkarakterológiai és történelmi ügy is előkerül, amik által még jelentősebbnek érződik A Meccs.
Kép a Nuclear Boy című filmből
Ez a sodró tempójú, szórakoztató és informatív dokumentumfilm a történelmi és politikai kontextus mellett a negyeddöntőt övező anekdotákra épül. Van is mit elmesélni, hiszen itt született Maradona legendássá vált gólja, amit a felvételek tanúsága szerint kézi rásegítéssel szerzett, a bíró mégis érvényesnek ítélte. Innen ered az „Isten keze” kifejezés, amit Paolo Sorrentino is kölcsönvett 2021-es filmjének címéhez. A rendezőpáros a gazdag archív anyag mellett a játékosokat is megszólaltatja mindkét csapatból, többek között Gary Lineker, Jorge Valdano, John Barnes, Jorge Burruchaga, Ricardo Giusti és Julio Olarticoechea is mesélnek arról, milyen volt játszani ezen az ikonikussá vált találkozón. A rendezők a mérkőzés kulisszái mögé is benéznek, a megszólalók például azt is elmesélik, milyen kálvária volt mezt szerezni az argentin válogatottnak, de az öltözői sztorik és a játékosok közötti dinamikák is élénken elevenednek meg a beszámolókból. Az élvezettelin, érzelmesen elmesélt sztorikból egy foci-analfabéta is közel kerülhet ahhoz a szenvedélyhez, ami a világ egyik legnépszerűbb sportágát övezi, ettől válik a The Match egy bárki számára élvezhető, bizonyos pontjain egyenesen megható dokumentumfilmmé.
