Hetvenes évek, punkarcú lázadások, rendszerellenségek és New Wave. Ebben a környezetben kezdte meg ténykedését a Spions, amely még évekig utat mutatott a hazai undergroundereknek: Kiadó, Kontroll, URH… A „Besúgók” disszidáltak, aztán az egyikük hazatért Peter Ogiként, és újra zenél. Ezúttal Kedves Lili Flakonját festi alá.

- Hogy kezdtél el punkzenét játszani?

- Volt itt egy srác, úgy hívták, hogy Molnár Gergely. ő is egy, a hetvenes évek pressziója elől kimenekült egyed. Akkoriban, 73-74 környékén, a Halász Színházban dolgozott. Halász Péter, aki most a Merlinben tevékenykedik, alapította ezt a házi színházat, ahol fantasztikusan tehetséges emberek írtak, rendeztek, játszottak. ők később külön utakon is elindultak. Molnár Gergely magánfelolvasásokba kezdett. Egy ilyen típusú előadáshoz szüksége volt egy kisebb zenekarra, hogy lekísérje a Walk On The Wild Side című dalt. Ez a szám, még ma is visszatér dj-mixekben, abban az időben meg kimondottan friss volt és izgalmas. Akkor vált klasszikussá. Hát ezt akarta ő eljátszani a felolvasás előtt és után, mintegy keretként. Engem az ifjabb Kurtág Gyuri szervezett be.

- Előtte te egyáltalán nem zenéltél?

- Akadémiára jártam. Klasszikus és modern zenét tanultam. De popzenét életemben akkor játszottam először.

- Nem számított ez nagyon komoly váltásnak?

- Annyira azért nem volt veszélyes, mert mint mindenki más, én is felléptem szállodákban kisebb zenekarokkal egy kis pénzért. Szóval nem számított ez teljesen új dolognak. Az egyetlen különbség az volt, hogy ebből nem származott egy vas se. Viszont amikor elkezdtük nyomni ezt a számot, figyeltem egy kicsit, hogy miről zenél a Gergely, és lassacskán bele is jöttem ebbe az érzésbe. Megfogott az akkori Új Hullám. Kraftwerk, Bowie, Roxy Music, Iggy Pop… Fontos lett nekem.

- Addig nem is hallgattad ezeket a zenéket?

- Jimmy Hendrixet, Beatlest, Zappát, talán abban az időben még egy kis Queent is hallgattam. Szóval inkább az ilyen fülelős zenéket. Nem izgatott különösebben a pop egyakkordos, kétakkordosban. Persze meghallgattam a Rolling Stonest is, de nem éreztem, hogy túlságosan nagy hatással volna rám. Inkább akkordváltásokban, zenei finomságokban gondolkodtam. Írtam néhány modern zenei dalt, de ezek nem kísérő jellegűek voltak, hanem nagyon aktív dolgok, amiket át meg átfont az énekes munkája. Aztán amikor megérintett ez a másfajta stílus, a zene is új értelmet kapott. Végül én forszíroztam, hogy folytassuk. Így alakult meg az első Spions, az a bizonyos punkzenekar. A Gergely írta ezeket az őrült-entellektüel punkdalokat, én meg csináltam hozzájuk stimmelős, de mégis valamilyen módon saját zenéket. Elkezdtünk egyfajta színházpunk koncertezést, ami arról volt híres, hogy sohase volt befejezve egy-egy fellépés, mert vagy a rendőrség, vagy maga színház vezetősége állította le. Állandó fenyegetettségben éltünk. Voltak, akik nem mertek zenélni. Ezért működtünk csak három taggal. Faramuci módon a Spions két gitárosból meg egy énekesből állt, ami később annyit változott, hogy Gyuri helyére, aki Franciaország és a tudományosabb zenei világ felé vette az irányt, beállt egy Zátonyi Tibor nevű fiú, aki fotográfiával foglalkozott.

- Nekem erről a helyzetről így kapásból a CPG jut eszembe.

- Azért kicsit más időszakokban tevékenykedtünk. A 70-es évek egy komoly lehallgatós rendszer volt, ahol féltek minden újtól. Mi 78-ban mentünk el, aztán rögtön 80-ban beszakadt Budapestre az Új Hullám, ami alapjában véve vidáman éldegélt a korábbiakhoz képest. Nem voltak például házkutatásokig fajuló BM-es konfrontációk. Felszabadultabban tudott már létezni, noha az underground jellegét megőrizte.

- Mennyire emlékeznek ma a Spionsra?

- Visszaköszönnek a számaink. A múltkor voltam például egy Vígh Mihály koncerten, ahol a Menekülj végre! című számot nyomták. Gyakorlatilag tíz éven keresztül forrásként, támpontként létezett a zenénk. Mondjuk a PUF számára. Lecsó egyszer megállított a Szigeten, és azt mondta, ha nem hallott volna Spions dolgokat, nem is kezdett volna gitározni. Akkor jött rá, hogy két gitárral is lehet kezdeni valamit. Vagy ott van a Colorstar. Az építkezések szintjén nagyon sok közös dolgot találtam velük. Szeretném, ha együtt tudnánk játszani az új lemezemen. Az már biztos, hogy a groovok, ritmusképletek előállításában együttműködünk majd.

- Miután kimentél, milyen változásokon ment át a zenéd?

- Először Párizsba mentem. Az ottani munkáim még nagyon-nagyon punkok voltak. Aztán ez átalakult egy olyanfajta laza popstílussá, ami a londoni Devóhoz csatlakozott leginkább. Tulajdonképpen ez is a punknak egyfajta verziója. Az első lemezemen Malcolm McLarennel, a Sex Pistols kitalálójával és menedzserével játszottam együtt. Akkoriban ő egy elég kétes morálú embernek számított, és annyi pocskondiázás ment róla, hogy egy vagabund magyar fiúnak az elveszettség kellős közepén stratégiailag kifejezetten előnyös volt vele dolgoznia. ő maga mondogatta, hogy a negatív reklám is reklám. Négy év után átmentem Angliába, ahol egy darabig még mindig Malcolmmal dolgoztam különféle kitalációkban. Csináltunk például néhány alapdemót, ami elindította Boy George-ot. Részt vettem kevésbé sikeres kísérletekben is, aztán 83-ban kikerültem Amerikába. New York hatalmas feladat volt számomra: felfogni, megemészteni, beilleszkedni… Annyira megváltoztatta az életemet, hogy az megbillent, sőt bizonyos fokig szét is robbant. Egy európai, aki jól érzi magát egyfajta gondolatrendszerben, és az fontos is neki, komoly mélypontokat élhet meg New Yorkban.

- Hatott ez a zenédre is?

- Le is álltam a zenéléssel. Elkezdtem stúdiókban dolgozni hangmérnökként, producerként. Ide-oda komponáltam pár számot, de csak a legvégén kezdtem el zenekarokat alapítani, mint a Central Europe-ot, amivel később Magyarországra látogattam. Tehát 83-tól 94-ig olyan életet éltem, ami a rockzenében nem volt annyira termékeny, viszont alkalmat adott néhány izgalmas közeg kipróbálására reklám- és filmzenék komponálása kapcsán.

- Milyen filmek voltak ezek?

- Főleg New York-i filmek, amiket az ottani filmszemlére neveztek. Los Angelesig sosem jutottam el. Nem is tartottam ezt annyira fontosnak. Akkor még elveim voltak. Most már ilyenfajta elfogultságaim nincsenek. De élni most se élnék ott. Morálisan züllött hely, túl erős hatásokkal, túl sok ellentéttel, túlzott filmszerűséggel. Az ember végül elközömbösödik, elkérgesedik.

- Mindeközben te teljesen fel is hagytál a komolyzenéléssel?

- Voltaképpen minden zene komoly, de a kortárs zenében már valóban nem hiszek. Volt belőle egy éles kilépésem filozófiai alapon is. Úgy éreztem, hogy az a stílus már nem kommunikál számomra.

- Amerikában nem volt honvágyad?

- Nekem általában nem szokott lenni. Én emberekre szoktam vágyni, nem helyekre.

- De azért figyelemmel követted az itthoni eseményeket?

- Nem sok jutott el hozzánk az itthoni hírekből. Meg aztán volt elég dolog, amire figyelni kellett. Ha meg akarod találni magadat, akkor biztos, hogy nem egy késésben lévő országra figyelsz.

- Amikor hazajöttél koncertezni, nem akartál végleg itt maradni?

- Igazából nem. Nekem volt egy visszajegyem. Csak felkértek, hogy írjak zenét egy Szász János filmhez (Szédülés, 1989). A demókat még New Yorkból küldtem haza, aztán a forgatás során megismerkedtem a későbbi feleségemmel, és ez lett a végzetem. Hazatelepültem.

- Hogy ítélted meg akkor a magyar zenei élet fejlődését?

- A magyar zene időközben oda fejlődött, hogy már bizonyos esetekben tudja tartani azt a színvonalat, ami a világon kialakult. Sajnálatos módon nincs külön, egyedi fejlődése, inkább csak beilleszkedik a nagy közösbe, de ez mindenhol így van.

- Úgy gondolod, hogy a hazai palettának egyáltalán nincs sajátos hangja?

- Dehogyis, van karaktere. De maga a stílusnyelv az mindig közös. Hiszen a popzene, és a vele kapcsolatos alfajok pontosan azt jelentik, hogy populáris zene. Tehát nincs is arra mód, hogy minden ember külön-külön akciókat építsen, inkább csak egyéni stílusjegyek kialakítására van lehetőség országonként és személyenként. Yonderboi például kifejezetten olyan egyéni karakterrel rendelkezik, ami magyarnak azonosítható, sokkal inkább, mint bármi más. Ugyanakkor jelen vannak olyanok is a piacon, akik személytelen dolgokat csinálnak. Úgy könnyű összeállítani valamit, hogy beérkezel egy jófajta stílusba, aztán egy lapátnyi ebből, egy kiskanálnyi abból, és kész a mixtúra. Kevernek egy vegyszert, ami hatásos, de hiányzik belőle az átélés. Számomra is fontos a hatáskeltés, csak nem mint cél, hanem mint egy belülről átélt folyamat eredménye.

- Mi a véleményed az elektronikus zenéről?

- Imádom. Boldoggá tesz, hogy áttörnek azok a zenék, amik már nem szabványstruktúrákra és szabványformátumokra épülnek. Én azért a hetvenes évek embere vagyok, aki a saját belső fogalmi rendszerükön fogalmazó zenészeken nőtt fel. Roppantul kínzott amikor jöttek ezek a teljesen tökéletesre csiszolt, 3-4 percesre vágott számok. Mert nem fért bele semmi. Most újra fellazultak a szabályok. A dj-k azt kevernek, amit éppen gondolnak. És nem számít, hogy az éppen tíz perc vagy kettő. Ráadásul ugyanolyan jól bánnak a zajokkal, mint a zenei anyaggal. Számomra ez kommunikál. Olyanfajta szabadságot nyújt, ami mindig is kerestem.

- Milyen a te sajátos hangod?

- Mindannyian másképp nyúlunk az elektronikához. Más hangokat keresünk, más hangszíneket kedvelünk, más zajokban találjuk meg az előremozdító erőket. A szkreccselés is más és mást jelent mindenkinek. Lásd: Yonderboi, aki pontosan kivárja a pillanatot, amikor aktuális a váltás, és nem csak szórja-szórja a hangokat, amikor éppen valami üresség támad. Próbáltam őt is felkérni közös munkára, de egyelőre a legújabb lemezén dolgozik.

- És a te lemezed mikorra várható?

- Talán tavaszra. Nem könnyű visszakerülni a szakmai körökbe, és kiadót sem egyszerű találni. A korábbi kiadómnak, a Bahiának már kicsit populáris vagyok, míg a nagy kiadóknak alternatív. Ha választaniuk kell Peter Ogi és Lagzi Lajcsi között, nem kérdés, ki a jobb befektetés.

- Mi kell ahhoz, hogy azonosulni tudj egy filmmel?

- Általában már magát a zenét is nagyon vizuálisan élem meg. Számomra a dallam is képsorozatokra, történetekre bomlik le. Ezért nem nehéz egy filmbe beilleszkednem, mint zeneszerzőnek, mert médiumként be tudok rezonálni a látottakra, akkor is, ha annak a világa kicsit távol áll tőlem.

- Hogy tudtál azonosulni Kedves Lili Flakon című filmjével? Mit szóltál az embergyár történetéhez? Szecessziós díszletek, futurisztikus történet. Zene?

- A Flakon olyasfajta film, amit valahogy érzelemmentesen kellett volna megkomponálni. Ezt egy bizonyos ideig viszem is a filmen keresztül, a fő téma és a vége mégis érzelmi akció jellegű lett. De ezek a pillanatok is állandóan be vannak ágyazva egy semleges, közömbös környezetbe, egy folyamatos zaj és effekt rendszerbe. Az egész történet egy letisztult stílusú, a londoni vizuális művészek látásmódját idéző fotó-képregényből alakult át mozgóképpé. Ez egy kicsit desztillálta az anyagot, amiről az alapbenyomásom megmaradt ugyan, de a fantáziám teljesen más irányba lódult meg, mint vártam. Olyan zenei világban lyukadtam ki, ami engem is meglepett. Talán ezt lehet valamiféle „a múzsa csókja” élménynek nevezni.

Spions-történet
A filmzenéről