A film gyorsan előhozta belőlem a gyerekkori falusi vándorcirkuszos emlékeimet. Nektek milyen alapélményeitek vannak a cirkuszok világából?
Turi Péter: Én pestszentlőrinci vagyok és az ottani Bókay parkba régen sokszor jöttek vándorcirkuszosok, a Richter Cirkusz is többször járt ott. Illetve Balatonalmádiból vannak még emlékeim, de oda sose mentünk el, mert én alapvetően viszolygok kicsit a cirkuszoktól. De amióta együtt dolgoztunk velük, sokkal közelebb került hozzám ez a világ.
Vermes Dorka: Nekem sincsenek meghatározó cirkuszos emlékeim, a mi családunk sem volt cirkuszba járó típus. Egyetlen emlékem van, hogy ötéves koromban a nagymamám elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba és nem értettem, miért nevetnek az emberek a bohócon, mert én egyáltalán nem találtam őt viccesnek. Hazafelé erről beszélgettünk a mamámmal, aki egyetértett velem, úgyhogy aztán nem is mentünk többet. Az utazócirkuszok persze még ettől is eléggé különböznek, de a lényeg, hogy én nem gyerekkori nosztalgia miatt, hanem esztétikai szempontból kezdtem el érdeklődni irántuk, és végül a film kedvéért voltam először ilyen helyen.
Hogyan zajlott ez a cirkuszos kutatómunka?
V.D.: Megkerestünk pár cirkuszt és aki nyitott volt, azokhoz elmentünk háttérinterjúkat készíteni, meg fotózni őket. Mivel folyamatosan járják az országot, mindig odautaztam, ahol éppen voltak, és végül lett egy társulat, akikhez többször is visszamentem. Lehr Juhász Péter operatőrrel két hétvégén át fotóztuk őket, aztán forgattam is velük öt napot, ami egy előtanulmányként funkcionáló dokumentumfilm lett, ezt Barna Mátéval csináltam. Ez az anyag sokat segített abban, hogy később át tudjuk gondolni, milyen formai megoldásokat szeretnénk a filmbe.
Fel tudod idézni, honnan jött az ötlet a filmhez, mi volt meg először?
V.D.: Peti karaktere volt az inspirációs forrás, ehhez jött később az utazó cirkusz, mint kulissza. A vándorcirkuszok világában a közegnek a komplexitása, gazdagsága fogott meg, szóval nem egy konkrét motívum. Azért gondoltam, hogy ez jól mutathat filmen, mert sok minden érvényesül benne egyszerre, és ezt nem igazán lehet egyszerűen leírni, mert nem csak szomorú vagy romantikus vagy giccses, hanem ezeknél sokrétűbb, ellentmondásosabb atmoszféra lengi körül.
Említetted egy korábbi interjúban, hogy Petivel az egyetemről ismeritek egymást és már akkor eldöntötted, hogy szeretnél vele dolgozni. Köré épült fel ez a film?
V.D.: Nem is köré, hanem igazából belőle. Az SZFE gólyatáborban találkoztunk, beszélgettünk, és már akkor elhatároztam, hogy szeretnék majd vele dolgozni. Aztán később elkezdtem interjúkat készíteni vele.
T.P.: A karantén időszak alatt online beszélgettünk sokat, én otthon voltam a családommal és nagyon jólesett, hogy bizonyos időközönként mesélhettem Dorkának az érzéseimről, a szeretetkeresésről.
V.D.: Igen meg arról, hogy milyen a viszonya saját magához, a világhoz meg még csomó fontos dologhoz. Ugyan Peti személyiségéből inspirálódva született meg Árni, de persze ők nem teljesen azonosak, mi inkább úgy tekintünk Árnira, mint az ő egyik lehetséges verziójára. Mikor ez nagyjából összeállt, akkor már csak az volt a kérdés, hogy milyen közeg egészíthetné jól ki ezt a karaktert, ami olyan helyzetek megélésére ad lehetőséget, amik bennünket igazán érdekelnek.
Peti, magadra ismersz, amikor nézed a filmet?
T.P.: Igen, azt mindig érzem, hogy sok közöm van a karakterhez, ezért is volt bizonyos pontokon nehéz elhatárolni, hogy hol kezdődik Árni és hol ér véget a Turi Peti. De persze én egyáltalán nem így élek, egy teljesen átlagos budapesti fiatal vagyok, aki még egyetemre jár. Igyekeztem abból dolgozni, ahogyan megfigyelem magam körül a világot. Árni például sokkal zárkózottabb figura, mint én.
V.D.: Az egyik nagyon fontos különbség, hogy Petit egy olyan közeg veszi körül, ami támogatja a fejlődését és kibontakozását, így ő például egy sokkal verbálisabb karakter, míg Árni egy olyan közegben él, ahol igyekszik minél kisebbre összehúzni magát, és minél kisebb támadási felületet hagyni magán. Ez a körülmény már eleve nagyban meghatározza, hogy Árni hogyan létezik a világban, hogyan viszonyul más emberekhez és magához, honnan és hogyan fogad el intimitást stb. Mindemellett nagyon megtisztelő, hogy Peti ennyire megbízott bennem és megengedte, hogy belőle kibontva szülessen meg Árni és ezáltal a film. Ez az, aminek számomra igazi tétje volt ebben a vállalásban: hogy hogyan lehet valakinek a személyiségéből kibontani egy karaktert, egy filmnyelvet, és egy világot annyira autentikusan, hogy annak legyen ereje és jelentősége, de közben az adott személy belső világa se sérüljön és a méltósága is intakt maradjon.
Úgy sejtem, ez a film egészen másfajta színészi jelenlétet kíván, mint például a színpadi játék. Kellett erre külön készülni? Hogyan dolgoztatok azon, hogy minimalista legyen az alakítás?
V.D.: Igen, a figurából nagyon erősen következik, hogy jelenlét alapú legyen az alakítás. Bár én más esetben sem hiszek a manírok vagy a gesztusok begyakorlásában. Szerintem egy filmszerepet vagy belülről talál meg a színész – és én ebben próbálom őt segíteni bármilyen módon, amire igénye van – vagy hamis lesz és akkor meg nincs értelme csinálni.
T.P.: A próbákon és a forgatásokon is leginkább csak annyit kért Dorka, hogy engedjem, hogy hasson rám az adott történés, és közben figyeljek. Ő ezt szeretné látni az arcomon és a szememen. Nem vitt bele konkrét utasításokat. Nem tudtunk túl sokat próbálni, de mégis sikerült azért bizonyos dolgokat “beállítani” egy-egy jelenet kapcsán.
V.D.: Azt szerettem volna, hogy a színészek egyáltalán ne játsszanak, hanem találják meg magukban a figurákat és csak létezzenek. Nagyon rosszul tud hatni, amikor egy színész kívül marad a szerepén és inkább külsődleges eszközökre akar támaszkodni, vagy ha a karakterről alkotott véleményét “belejátssza” az alakításba. Főleg ilyen esetben, amikor a karaktereink élethelyzete nagyon különbözik a színészekétől, ez különösen problémás lett volna. Mindenesetre úgy érzem, hogy ezek elkerülése minden szereplőnek sikerült, sőt ennél sokkal több is, szóval nagyon büszke vagyok rájuk, különösen Petire.
Gondolom, az egyetemen inkább színpadi színjátszásra készítenek fel titeket, így ez különösen izgalmas kihívás lehetett.
T.P.: Nekem ez a film egy külön kurzus volt. Az egyetemen elkezdtünk ugyan filmszínészettel foglalkozni, de aztán a modellváltás miatt ez elhalt. Nagy probléma, hogy ezt nem tanítják meg, így mélyvíz tud lenni egy forgatás. Mindenki nagyon segítőkész volt, de tök jó lett volna előre tudni olyan apróságokat, hogy például a “kamera berak” egy tíz perces szünetet jelent, ami alatt tudok szerezni egy szendvicset. És ezek ugyan csak az alapvető dolgok, de mégis az életben maradás kulcsai egy ilyen feszített tempójú forgatáson. De így legalább, ha egy következő projektet elkezdek, akkor fogom tudni, mi az, hogy “kamera bal”, és akár benne lesz a fejemben, hogy ha az egyik jelenetben balra mentem ki a díszletből, akkor a következőben onnan is kéne bejönnöm, meg ilyenek.
V.D.: Peti egyébként nagyon tanulékony, megdöbbentően rövid idő alatt tökéletesen alkalmazkodott a forgatási helyzetekhez. Egy-másfél nap után már teljesen rutinosan vette a mentális és a technikai nehézségeket is.
Remek a casting, például Pálya Pompónia vagy Koppány Zoltán is nagyon autentikus arcokként vannak jelen. Hogyan zajlott a szereplőválogatás?
V.D.: Peti teljesen fix pont volt, de például éppen Pompi is hamar megvolt, mint régebbi színészem, akit emberként és alkotóként is nagyon különlegesnek tartok. A további szereplőkkel kapcsolatban pedig azt vettük figyelembe, hogy a hiteles jelenlét mellett, össze tudjon állni belőlük egy kiegyensúlyozott arcképcsarnok és valamiféle kohéziót képezzenek egymás relációjában is. Fátyol Hermina casting directorral és Holczer Sárival mindvégig ezt tartottuk szem előtt. Valójában nekik köszönhetem, hogy ez a világ, személyi szintén ilyen autentikusan létre tudott jönni.
A Biennale College egy izgalmas program, én például életem első és eddig egyetlen lesothói filmjét köszönhetem neki és sok más különleges élményt. Nektek milyen volt részt venni ebben a programban?
T.P.: A programmal járó szűkös kereteknek pozitívuma is volt, mivel nem volt időm túlbonyolítani belülről ezt az egészet. Elkezdtem úgy érezni, hogy a filmkészítés a pillanat elkapásáról szól. Dorkánál jó sokszor veszünk fel egy snittet, ellentétben például egy napi sorozattal, aminél egyszer vagy kétszer szokás. Attól függetlenül, hogy kevés volt az idő, Dorka próbálta a legjobbat kihozni a jelenetekből. Amikor már többen is mondták, hogy mennünk kell tovább, ő sokszor akkor is ragaszkodott hozzá, hogy legyen még egy felvétel. Nekem nagyon sokat segítettek azok az apró tanácsok, amikkel Dorka és Hermina elláttak. Például beszéltünk arról, hogy ha van egy nehézségem, fázom, idegesít valami, akkor ezt hogyan tudom beemelni a színészi játékba, hogyan tudom pozitívan felhasználni a hátráltató tényezőket.
V.D.: A Biennale College legpozitívabb hozadéka, hogy egyáltalán elkészülhetett egy nagyjátékfilmünk. De, ahogy Petinek, úgy nekem sincs összehasonlítási alapom, mivel sosem forgattam még 29 napot, és arra, amit ez mentálisan, fizikailag és pszichésen megkíván, arra őszintén szólva én sem voltam felkészülve. Ha valaki előre megmondja, hogy ez ilyen lesz, akkor lehet, hogy kétszer is meggondolom. Nagyon megterhelt az egész folyamat, amit még mindig nem dolgoztam fel teljesen, de ez annak is köszönhető, hogy a forgatáson kívül nekem ott volt az előkészítés, meg az utómunka is. Csak mostanában kezd igazán beütni, hogy milyen sokáig kellett nagyon szélsőséges körülmények között helytállnom, szóval érzek egy elég mély mentális és érzelmi fáradtságot. De persze közben meg nagyon örülök, hogy megkaptuk ezt a lehetőséget.
T.P.: Tényleg jó, hogy volt ez a lehetőségünk, mert enélkül ezt így itthon biztosan nem lehetett volna leforgatni.
V.D.: Az nem is kérdés. Plusz ha valaki ránéz ennek a filmnek a treatmentjére, bőven nem egyértelmű, hogy ez megcsinálható ennyi pénzből a sok állattal, gyerekszereplőkkel, cirkusszal, ráadásul vidéken. Szóval ez tényleg igazi zsákban futás hátrakötött kézzel. Hálás vagyok a Proton Cinemának, hogy ennek ellenére támogattak minket és felelősséget vállaltak a filmünkért.
Magát a tervet mennyire igazítottátok a Biennale College kereteihez? Kellett kompromisszumokat kötnötök?
V.D.: A pályázáskor abban reménykedtünk, hogy majd jó kapcsolatot építek ki egy cirkusszal és az ő infrastruktúrájukat és szakértelmüket segítségül véve tudunk spórolni, de végül ez nem így lett és egy felbérelt cirkusszal forgattunk, nem olyannal, akikkel bármiféle kapcsolatom volt. Ehhez még hozzájöttek azok a nehezítő tényezők, hogy rengeteg statisztával, illetve állatokkal és gyerekekkel dolgoztunk, az utolsó két hétben csak éjszaka forgattunk, szinte végig külső helyszíneken. De persze menet közben igyekeztünk sokat egyszerűsíteni, húzni és jó kompromisszumokat kötni. Ehhez tette hozzá a Proton Cinema a saját forrásait, kapcsolatrendszerét és a szakértelmét. Ezek nélkül a forgatás feléig sem jutottunk volna.
Fesztiválriportunk Velencéből
Peti, hogy érezted magad az állatok, főleg az óriáskígyó társaságában?
T.P.: Nekünk otthon sincs saját állatunk, így eleinte még az is nehéz feladat volt, hogy hogyan kell szakszerűen megfogni egy kutyát. Aki tart otthon állatot, az valószínűleg tudja, mi az ő szeretetnyelvük, de nekem ezt meg kellett tanulnom. A kígyóval néhányszor tudtam próbálni, de az sem volt egy átfogó tréning. Szóval éles helyzetben kellett megtanulnom. Bajban nem voltam, de azért félelmetes volt. A kígyó hihetetlen élőlény. Sokan félnek tőle, azt hiszik, hogy veszélyes és nyálkás, de valójában egyik sem, és ha betartod a szabályokat, például nem engeded a fejét a fejedhez közel, akkor nincs vele semmi baj. Egyébként kevés, azt hiszem három napot tudtunk vele forgatni, több kígyóval is dolgoztunk, sőt, VFX is kellett. De nekem egy igazi terápiás élmény volt kígyókkal dolgozni, ilyen hosszú ideig még sosem voltam együtt egy ismeretlen állattal. Ráadásul félmeztelenül, szóval tényleg a kígyó teste kapcsolódott az én testemhez.
Pont, ahogyan a filmben is meg kell ennek történnie.
T.P.: Igen, ezért is volt nagyon jó, hiszen Árninak is ismeretlen terep, ahogyan megismerkedik a kígyóval, én pedig ugyanezt éreztem valós időben. Szóval ez nem lehetett megjátszva, és szerintem ez látszik is a filmen.
Lehet egy kígyót trenírozni?
T.P.: Nem igazán, azzal lehetett valamennyire irányítani, hogy a hőforrás felé néha elindult, de azt is csak akkor, ha épp kedve volt hozzá. De olyat sokszor csináltak, hogy az állatkoordinátorok odajöttek hozzánk és átrakták őt egy jobb pozícióba. Meg aztán operatőri jelenlét kérdése is, hogy éppen mit tud felvenni a kígyóból, vagy épp Dorka mondta, hogy “most forogjunk rá, mert most van jó helyen.”
A kígyó egyébként is az egyik kiemelt motívum a filmben.
V.D.: Organikusan jött, hogy beemeljünk valami szépet és újat Árni világába, ami egyszerre izgalmas és veszélyes, tehát van benne ellentmondás. Az volt az alapvetésünk, hogy Árni körül úgy szűkítjük a köröket, hogy végül egyértelmű irány legyen számára, hogy a legbensőségesebb kapcsolata a kígyóval tud lenni. Szóval inkább ez volt mögötte a motiváció, semmint bármiféle direkt Bibliai utalás vagy ilyesmi.
Tarr Béla a kreatív producere a filmnek. Milyen volt vele együtt dolgozni?
V.D.: Bélával egy kurzus során ismerkedtünk meg. Érdekelte, hogy mikben gondolkodom, mutattam ezt a tervet és tetszett neki. Biztatott, hogy ez nagyjátékfilm legyen, semmiképp se rövidfilm. Amúgy is szoros a kapcsolatunk, de mikor meglett az Árnira a lehetőség a Biennale College miatt, akkor tényleg mindig elérhető volt, akár a castingról, a könyvről vagy a vágatokról szerettem volna beszélni vele. A jelenléte egyértelműen biztonságot jelentett. Nagyon jó tanácsokat adott, de az sem volt nehézség, ha valamiben nem értettünk egyet.
Nehéz nemet mondani Tarr Bélának?
V.D.: Amikben nem értettünk egyet, azzal kapcsolatban elég következetesen képviselte a véleményét, de sosem volt tolakodó vagy ledomináló. Őt például az Árni körüli család nem nagyon érdekelte, és mindig elmondta, hogy ez a film számára Árni, a kígyó és Tomász kapcsolatáról szól. De mivel azt gondolom, hogy a köztünk lévő tisztelet kölcsönös, így ezzel sem volt igazán gond és amúgy is sokkal több dolog volt, amiben egyetértettünk vagy amiért hálás voltam, hogy egyáltalán felhívta rá a figyelmünket.
A család elég keveset van a filmben, szóval ezt a tanácsát végülis megfogadtad, nem?
V.D.: Nem teljesen, mert ő azt javasolta, hogy minden családos jelenet kerüljön ki, vagy legalább ne beszéljenek ennyit, például, mikor esznek. Ezzel szemben én úgy éreztem, hogy ott azért beszélhetnek egymással. Van eleget Árni csöndben egyedül, nem baj ha van egy kis kontraszt.
Tarr filmjeiben nagyon fontos a zene és a Torinói lóról szóló dokumentumfilmben látható is, ahogy a már megírt zenére komponálja a jelenetet, és szól a dal egy magnóból a felvétel közben. Feltűnt, hogy az Árnit keretbe foglaló dalra a színészek tátognak is az egyik jelenetben. Ezt a dalt a Tarr-módszer szerint használtad?
V.D.: Nem voltam vele tisztában, hogy Béla ezt a módszert követi. Nálunk ennek technikai szempontjai voltak, gyakorlatilag úgy csináltuk, mint egy videoklipnél, hogy a szereplők jól tátogjanak, meg Petit is jobban tudjam instruálni aszerint, hogy mikor melyik színész megy ki a képből. Meg persze operatőrileg is nagyon fontos egy ilyen hosszú snittnél hogy pontos legyen a ritmus.
Hogyan született meg ez a dal?
V.D.: Az első forgatókönyvben még David Lang I lie című műve szerepelt és úgy volt, hogy ezt vesszük meg, de a zeneszerzőnk Szászi Petra mondta, hogy inkább szeretné ő megírni a kórusművet, amit a prostituáltak énekelnek. Mikor ez meglett, annyira tetszett egyből, amit írt, hogy ez az első verzió maradt a végleges, ami most is szól a filmben.
Ti milyen korhatárbesorolást adnátok a filmnek?
T.P.: 16-ost.
V.D.: Én is, de azt is csak az ellentmondásos, komplex hangulat miatt, ami végighúzódik a filmen. Nem biztos, hogy ezt a fajta beszorítottságot jól fel tudja dolgozni egy kifejletlen idegrendszerű, fiatalabb tizenéves.
T.P.: Amikor láttam a plakáton, hogy ott van a térdemen egy 18-as karika, az első, ami eszembe jutott, hogy mit fognak ehhez szólni a szüleim, hogy fog ez nekik esni. Ez persze önmagában nem jelent semmit, de ezt így látni tényleg nem jó érzés.
V.D.: Nekem az volt az első gondolatom, hogy Petinek ez hogy fog esni. Az egy dolog, hogy mi filmkészítőként tudomásul vesszük ezt, de teljesen más az, amikor valakinek a saját arcára van rárakva, az hogy 18 éven aluliaknak nem ajánlott. Én leginkább ettől voltam rosszul, mert éreztem, hogy a folyamatnak ettől a részétől már nem tudom megvédeni Petit.
T.P.: De amúgy én még szívesebben ültem be egy 18-as filmre akkor, amikor még nem voltam 18.
Dorka, nagyjátékfilmmel tervezel tovább haladni?
V.D.: Ez a terv, de nyilván minden nagyon bizonytalan. Ami biztos, hogy most elmegyek egy hosszabb külföldi rezidencia programra, ahonnan azt remélem, hogy kissé felfrissült pszichével térek majd haza.
Peti, neked megtetszett a filmezés?
T.P.: Ó, nagyon! Az Árni jó lehetőség arra, hogy eljussak emberekhez, kicsit jobban bekerüljek mások látóterébe és majd hátha eszükbe jutok és megkeresnek szerepekkel, ha kell egy olyan karakter, ami én tudok lenni. Most végzek az egyetemen, játszom színházban, de szeretnék minél több dolgot kipróbálni a film terén is. Remélem, hogy majd hívnak, mert tényleg nagyon megszerettem ezt a világot.
