100 éve, 1924. szeptember 28-án született Róma közelében. Munkáscsaládban, szerény körülmények között nőtt fel, talán éppen ezért sosem szállt fejébe a siker és a csillogás, amiből pedig bőven volt része. Azt sem lehetett a szemére vetni, hogy elefántcsonttoronyba zárkózva élt volna: a forgatásokon előszeretettel beszélgetett a világosítóktól a kellékesekig bárkivel. A háború után, már fiatalon statisztálni kezdett a Cinecittàban forgatott produkciókban. Valódi karrierje azonban a színpadon kezdődött, egy egyetemi színtársulatban, ahonnan – miután felfedezték – Luchino Visconti elhívta saját társulatába. Itt tanulta meg a mesterség alapjait, ezután pedig hamar elkezdték filmekben is alkalmazni.
Alakításai mai szemmel nézve is megnyerő könnyedséget és eszköztelenséget árasztanak. Alig lehet manírosságon vagy erőltetett, hamis gesztusokon kapni. Óvakodott a pszichologizálástól, és nem hitt a method actingben sem. Intuitív módon, különösebb előkészület vagy görcsösség nélkül ragadta meg a figurái lényegét. Amikor pedig elhangzott az ennyi, azonnal kilépett a karakterből. „Nem volt jellemző rá, hogy hosszan tanulmányozzon egy szerepet. (...) Nem befolyásolta az életét az aktuális karaktere. Számára ez munka volt, aminek van eleje és vége” – emlékezett vissza lánya, Barbara.
Forrás: Cannes Film Festival
A rendező kiléte mindig kulcs kérdés volt számára. Azt vallotta: „A színész karrierje általában arról szól, hogy találkozik egy jó rendezővel, aki jó szövegeket ír neki, és összehozza a megfelelő emberekkel. (...) A színészek törékeny figurák, és kissé gyerekesek is. Szükségük van arra, hogy szeressék a rendezőt, akkor is, ha az nem nagy név.” Ő pedig a legnagyobb nevekkel dolgozott együtt: Antonioni (Az éjszaka), Fellini (Az édes élet), De Sica (Tegnap, ma holnap), Visconti (Fehér éjszakák), Tornatore (Mindenki jól van), a külföldiek közül pedig Polański (Micsoda?), Angelopulosz (A méhész), Altman (Divatdiktátorok).
A számos emlékezetes alakítás közül nagyon nehéz csupán néhányat kiválasztani. Most mégis ejtsünk szót bővebben néhány ritkán emlegetett, de pont ezért igazi csemegének számító darabról, amelyek arról árulkodnak, hogy Mastroianni nemcsak nagyszerű kisugárzású színészegyéniség volt, de kivételes tehetségű átváltozóművész is.
Mario Monicelli: Ismerős ismeretlenek (I soliti ignoti), 1958
Mario Monicelli, az olasz vígjátékok egyik legjelesebb képviselője az elsők között volt, aki felfigyelt a fiatal tehetségre. 1950-ben alkalmazta először, ezután pedig több filmet is készítettek együtt. Az 1958-as Ismerős ismeretlenek egy hamisítatlan klasszikus komédia, tele emlékezetes egysorosokkal, röhejesen inkompetens bűnözőkkel és sorsszerűnek tűnő véletlenekkel. Középpontjában egy gondosan előkészített, mégis félresikerült rablás áll: gyakorlatilag egy heist filmbe oltott vígjáték.
Mastroianni így emlékezett vissza rá: „Az Ismerős ismeretlenekkel robbant ki Vittorio Gassman komédiázó fantáziája. Engem nem lepett meg, dolgoztam már vele színházban, ismertem a humorát. (...) Nagyon nagy sikerünk volt ezzel a filmmel.” Mastroianni mellett nemcsak Gassman neve fémjelzi ezt a fergeteges vígjátékot: egy-egy kisebb szerepben feltűnik a fiatal Claudia Cardinale és Totò is.
Ismerős ismeretlenek / Forrás: Cineteca di Bologna
Mastroianni piti bűnözőt alakít, aki átmenetileg egyedül neveli kisbabáját, amíg feleségét ki nem engedik a börtönből, ahová cigarettacsempészet miatt zárták. Polgári foglalkozását tekintve fotográfus, azonban ehhez is éppoly kevés tehetsége van, mint a bűnözéshez. Lehengerlő természetességgel hozza a kétbalkezes bajkeverő karakterét, a szó szoros értelmében, hiszen a film jó részében jobb karja sínbe van téve, és emiatt csak nehézkesen tud mozogni. A film humorára jellemző, hogy a sínbe tett kar először csupán elterelés, hogy ellophassanak a piacon egy amatőr filmfelvevőt. Közvetlenül a nagy balhé előtt azonban valóban sínbe kerül a karja, miután az árus megtalálta, és a lopott kamera miatt jól elverte.
Az Ismerős ismeretleneket a commedia all’italiana (azaz ‘vígjáték olasz módra’) nyitódarabjának tekintik. Ugyanebbe a sodorba tartozik Pietro Germi Válás olasz módra című 1961-es filmje is, amelyben Mastroianni (lenyalt hajjal és bajusszal) az egyik leghíresebb alakítását nyújtja.
Elio Petri: A tizedik áldozat (La decima vittima), 1965
Elio Petri ezerfelé elágazó, a műfajokkal bátran játszadozó, nyíltan kapitalizmus-ellenes és marxista ihletésű filmekkel teli életművében találunk rá erre a különös alkotásra. Robert Sheckley, amerikai sci-fi író eredeti művéből Petri egy semmihez sem hasonló, tökéletesen komolyan vehetetlen, mégis gondolatébresztő filmet rendezett. Ez a disztópikus őrület a hatvanas évek ikonikus képeit egy elképzelt jövő futurisztikus dizájnjával vegyítő, a sci-fi, az akciófilm és a vígjáték legkevésbé összebékíthető vonásait önfeledten ötvöző abszurd, önreflexív szatíra.
Mastroianni már túl volt Az édes élet és a 8 és fél sikerén, amikor eljátszotta ezt a rövidre nyírt, szőkített hajú, sárga lencsés szemüveget hordó alakot, akinek a zsebében jellemzően revolver rejtőzik. Figurájában egyszerre van jelen a Humphrey Bogart-féle noir-os cool, a James Bond-filmek szívtipró hőse és egy olasz amoroso. Az egyik pillanatban egy rafinált, számító és másokat kihasználó könyörtelen gyilkos, a másikban pedig már sebezhető, érzelmei által vezérelt karakter. Maga a film is épp ennyire csapongó, tele hihetetlen és minden logikát sutba dobó fordulatokkal, amelyek között Mastroianni a rá jellemző fesztelenséggel lavírozik.
A tizedik áldozat / Forrás: Interfilm
Ezt a filmet nemcsak a nagy színész kapcsán nem szokás emlegetni, egyébként is egy méltatlanul elfeledett gyöngyszem, pedig minden megvan benne, ami kult státuszba emelhetné. Van itt törvénybe iktatott embervadászat, szekrény méretű szuperszámítógép, gyilkos krokodil, Tommaso névre keresztelt házirobot, illetve napimádó vallási fanatikus csoport. És akkor a látnoki tehetséggel megjövendölt, gyomorforgató szponzorációkról és Ursula Andress pisztolygolyókat kilövő melltartójáról még nem is beszéltünk.
Petri és Mastroianni őrült remeklése állítólag az Austin Powers sorozatra és Az éhezők viadalára is hatással volt. A film további érdekessége, hogy Marcellón kívül egy másik Mastroianni neve is feltűnik a stáblistán: öccse, Ruggero volt a film vágója, akárcsak a listánkon következő Szia, majom! esetében.
Marco Ferreri: Szia, majom! (Ciao maschio), 1978
Az olasz film nagy provokátora, Marco Ferreri több alkalommal kínálta meg Mastroiannit egy szereppel, aki így vallott a mesterről: „Ferreri az a rendező, aki hagy teret a színészeinek, nem ül a nyakukra. Ha látja, hogy a színésznek jött valami helyes ötletecskéje, hagyja, hogy megcsinálja.” Legismertebb és egyben legbotrányosabb közös művük, A nagy zabálás igazi sztárparádé: Mastroianni olyan színészóriásokkal játszik együtt, mint Michel Piccoli, Philippe Noiret vagy Ugo Tognazzi. Öt évvel később készült a hasonlóan extrém, polgárpukkasztó és nem ritkán obszcén Szia, majom! című filmjük. Mastroianni társa a vásznon ezúttal a fiatal Gérard Depardieu, illetve a címszereplő, egy majomkölyök, akire hőseink véletlenül bukkannak a folyóparton, egy otthagyott, gigantikus King Kong-modellnél, és úgy döntenek, felnevelik.
Ha mindez még nem lenne elég szürreális, Ferreri egy alternatív New Yorkba helyezi történetét, ahol a túlszaporodott patkányok komoly fenyegetést jelentenek a lakosságra. Depardieu és Mastroianni karakterei egy ókori Róma-mániás, korrupt, különc alak által vezetett panoptikumban dolgoznak, ahol a hatalmi szervek kérésére a római császárok és hadvezérek viaszszobrainak fejét különböző amerikai elnökök fejére cserélik. Egymást érik az elvetemült képsorok: Depardieu karakterét megerőszakolja egy csapat amatőr színésznő, majd később ő maga csábít el egy hatvanöt éves asszonyt, barátait pedig arra invitálja, hogy nézzék végig az aktust.
Szia, majom! / Forrás: Wikipedia
És hogyan funkcionál Mastroianni ebben a rendkívül furcsa filmben? Úgy, hogy egy rendkívül furcsa figurát játszik. Egy Luigi névre hallgató, bogaras, olasz bevándorlót, aki egy kimért, pedáns öregúr és egy éretlen, naiv kamasz keveréke. Állandóan az asztmapipáját szorongatja, miközben viszonzatlan szerelmeket kerget, és lelkiismeretesen gondozza apró kertecskéjét. Valójában egy hamisítatlan, karikatúraszerű komikus alaknak kéne tekintenünk, ha nem lengené körül a magány és kitaszítottság gyöngéd melankóliája. Az eszelős logika, amely mozgatja, az ártatlansága és a pusztuló világ felett érzett bánata végül azonban őt magát is a pusztulásba kergeti.
Luigi kimondottan atipikus szerep a színész életművében. Ráadásul a film angolul forgott, így ő sem az anyanyelvén, hanem tört angolsággal szólal meg. Eme nehézség ellenére is páratlan meggyőző erővel jeleníti meg a tőle szokatlan figurát: minden pillanatban szikrázóan eredeti. Pedig Ferreri először nem rá gondolt: Ugo Tognazzi helyére kellett beugrania az utolsó pillanatban. „Egyik kedvenc filmem – emlékezett vissza –, a legérdekesebb szerepem, amit valaha is filmen játszhattam. (...) Lényegében minden rögtönzés volt, mindent ott találtunk ki a helyszínen, és így született ez az elragadó karakter, a szegény öreg emigráns, aki elragadó a maga melankóliájában, a maga kétségbeesettségében.”
Ettore Scola: A postakocsi (La nuit de Varennes), 1982
Mastroianni igazán zajos sikert a hatvanas évek elején aratott Az édes élet (1960), Az éjszaka (1961), a Válás olasz módra (1961) és a 8 és fél (1963) főhőseként. Ezek a filmek repítették a sztárság és a nemzetközi hírnév felé. Ezekben a szerepekben ismerte meg először egy valóban széles közönség, és balszerencséjére ez alapján hamar ki is alakult róla a sármos nőcsábász, “latin lover” imázs, amelyet azonban gyűlölt, és egy életen át igyekezett levetkőzni magáról. Éppen ezért előszeretettel vállalt el olyan szerepeket, amelyekkel megtestesíthette a sztereotíp latin szerető abszolút antitézisét.
A postakocsi / Forrás: Gaumont, Opera Film Produzione
Jacques Demy 1973-as L'événement le plus important depuis que l'homme a marché sur la lune című filmjében például terhes férfit játszik. Az 1977-es Egy különleges napban gyakori partnere és bizalmas barátja, Sophia Loren oldalán játszotta el a homoszexuális rádióbemondó szerepét. A filmet Ettore Scola rendezte, éppúgy, mint A postakocsi című történelmi-filozofikus kosztümös eposzt, amelyben Mastroianni az idős Casanovát alakítja. A színész magánéletén gyakorta élvezettel csámcsogó bulvársajtónak szánt fricskaként is értelmezhetjük Scola színészválasztását, hiszen a szerep nem más, mint minden szoknyapecérek és nőfalók ősapjának impotens, demitizált verziója.
Rizsporos parókája úgy fedi el ritkás, rendezetlen tincseit, ahogyan a kilónyi hófehér púder arcán a ráncokat. Amikor egyik útitársával megáll az erdőben vizelni, a kínzó prosztataproblémák is szóba kerülnek, mire az elaggott nőcsábász így reagál: „Mindig ott büntet meg minket a Jóisten, ahol vétkeztünk!” A filmben Mastroianni mellett feltűnik Harvey Keitel, Hanna Schygulla és Jean-Louis Trintignant is.
Federico Fellini: Interjú (Intervista), 1987
Mastroianni neve a hatvanas-hetvenes években szinte egybeforrt az olasz film nagymesterével, Fellinivel (a 8 és fél-ben a mester kvázi-alteregóját is eljátszotta). Az édes élettől kezdve összesen hat filmen dolgoztak együtt, és gyümölcsöző munkakapcsolatukon túl különös barátság is kialakult köztük. Erről így vallott Fellini: „Én és Marcello ritkán találkozunk. Eltekintve attól, persze, amikor filmet forgatunk együtt. Talán ez is a barátságunk alapja: olyan barátság, ami nem csinál úgy, mintha, ami nem kötelez, nem ír elő semmit, aminek nincsenek szabályai, határai. Igazi, szép barátság, ami a teljes, kétoldalú bizalmatlanságra épül.”
1987-ben, az Interjúban, utolsó előtti filmjében Fellini maximumra pörgetett keserédes nosztalgiával tekint vissza életművére, és tiszteleg (teljes joggal) saját munkássága előtt egy végtelenül önreflexív, “film a filmben” típusú darabbal. A Truffaut Amerikai éjszakájához vagy Godard Passiójátékához hasonló vállalkozásban Fellini önmagát, az idősödő rendezőlegendát alakítja, és természetesen helyet kap Mastroianni is egy jelenetsorban, szintén önmagát játszva. Az ekkor 63 éves színész büszke láncdohányosként és változatlan varázserejű mágusként tűnik fel a filmben.
Interjú / Forrás: Janus Film
Az egyik pillanatban megszökik egy reklámfilm forgatásáról régi barátjával, Fellinivel, a másikban pedig már Anita Ekberg villájában nosztalgiázik egykori színésztársával, az azóta is a végtelenségig idézett szökőkút-jelenetet nézve. Lefegyverző őszinteséggel érvel egy fiatal újságírónak a maszturbálás jótékony hatásairól, kedvesének pedig évtizedes rutinnal suttog ordas hazugságokat a telefonba. Bár alig húsz percig van jelen, neki köszönhetjük a film legemlékezetesebb pillanatait. Valódi jutalomjáték volt ez a számára: minden erőlködés nélkül csupán létezik a kamera előtt; esendően őszinte figurájával és gyermeki mosolyával mindenkit levesz a lábáról.
Imádott utazni. Forgatott Görögországban, a Szovjetunióban, Portugáliában és számos más országban. „Nem vonz a rizikó nélküli, biztonságos film, amit a gyárban, vagyis a stúdióban, a Cinecittában forgatunk, ahol, nem vitás, nagyobb a komfort, minden nyugodtabb, kényelmesebb… Ahogy telt az idő, úgy éreztem egyre inkább, mintha hivatalnok lennék, aki minden reggel elmegy az irodába. Így aztán már évek óta azokat a filmeket választom, amelyek elvisznek valahová.”
Budapesten is forgatott, méghozzá Sándor Pál Miss Arizona című filmjében, amely azonban sem a rendező, sem pedig a színész életművében nem foglal el kiemelkedő helyet. Mastroianni így emlékezett vissza a magyarországi kalandra: „Budapest csodálatos város, a film nem sikerült, de kit érdekel? A rossz filmeket senki sem látja, de én láttam Budapestet, ami gyönyörű volt. Mikor jutottam volna oda, hogy két hónapot Budapesten töltsek?”
Forrás: Fortepan / Bakos László
A nagy számok törvénye alapján természetesen jó néhány kevéssé sikerült alkotást is találunk az életműben, amelyek kritikai és/vagy pénzügyi bukásnak számítottak, és idővel sem nemesedtek klasszikussá. Mastroianni alázatosan úgy fogalmazott, hogy ha csak remekműveket készített volna, akkor félne önmagától. „Az ilyesmire csak a szentek képesek. Csak azok nem hibáznak.”
1996. december 19-én, 72 évesen hunyt el Párizsban. Közel ötven évet felölelő, változatos és nagy hatású életművet hagyott hátra. Életét a színészetnek és a filmeknek szentelte. Úgy tartotta: „Ez egy csodálatos mesterség: fizetnek, hogy játsszál. És mindenki tapsol hozzá. Ha csak egy minimális kvalitással rendelkezel. Mit akarhatunk többet?”
Források:
- Marcello Mastroianni: Emlékszem, igen, emlékszem, Tertia Kiadó, Budapest, 200
- Marcello Mastroianni, az olasz ideál c. dokumentumfilm, rendezte: Emmanuelle Nobécourt, 2015
