Amikor kiderült, hogy érkezett egy levél a nővéremtől, felhívtam a családtagokat, hogy vajon tudnak-e róla. A legtöbben ugyan nem hallottak róla, mégis az egész beszélgetés pillanatok alatt átcsúszott a 20-30 évvel ezelőtti sérelmek felemlegetésébe. Az ember azt hinné, hogy ennyi év távlatából, tapasztaltabb fejjel mindenki másképp látja majd a dolgokat, ám azt láttam, hogy ugyanott tartunk, mint amikor Deni eltűnt. A sérelmek ismételgetése mellett viszont egy másik dolog is feltűnt. Ahány emberrel beszéltem, annyi arcát, verzióját ismertem meg a nővéremnek. Mintha nem egy emberről beszéltünk volna. Ekkor merült fel bennem a kérdés, hogy akkor ki is ő valójában?! Az, akire én gondolok, vagy a különféle verziók egyike? A végső lökést az adta, amikor szembesültem a szomorú ténnyel, hogy miután már mindenki tudott a levélről, senki sem tett érdemi lépést azzal kapcsolatban, hogy megtalálja.
Említetted egy interjúban, hogy elsősorban a kisebbségkutatás érdekel. Honnan ered az érdeklődésed a téma iránt?
A Színház-és Filmművészeti Egyetem előtt különböző társadalomtudományi szakterületeken tanultam, beleértve az ELTE Szociológiai Doktori Iskoláját, ahol interdiszciplináris társadalomkutatást tanultam, itt többek között a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét is vizsgáltam. A kutatást ugyan nem hagytam magam mögött, de nem akadémiai szinten végzem.
2016-ban végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező szakán Kékesi Attila és Almási Tamás osztályában. Az SZFE-n tanultak közül mik azok, amik leginkább meghatározzák a rendezői látásmódodat?
Az egyetemen szabad kezet kaptunk. Volt lehetőségünk kísérletezni, elrontani dolgokat, majd újra próbálkozni. Ehhez viszont sok filmet kellett nézni, sokszor és sokfélét forgatni, és őszintén belátni, ha valami nem jó. Próbálkoztam én a követéses módszerrel is, mert izgalmasnak találtam, de elvesztem benne, s ebben a káoszban még egy részletgazdag treatment sem segített ki. Ott áll az ember ilyenkor nagyon sok órányi nyersanyaggal és nem tudja, hogy “mit akar a költő mondani”. Valaki nagyon ügyesen mozog ebben, nekem akkor ez nem ment. Egészen a diplomafilmem készítéséig ebben a filmnyelv-kereső módban dolgoztam, mígnem a vágóasztalon szembesültem azzal, hogy a felvett anyag 90 százalékát nem tudom használni. Ez a kényszer vitt rá, hogy elkezdjek kísérletezni. Saját/nem saját archívokat használtam asszociációs célzattal, animációs betéteket, fikciós elemeket, önreflexív narrációt. El kellett felejtenem mindent, amit addig gondoltam a filmről, és egy újat kellett “írnom” vágás közben. A szabad alkotás mellett az egyetemen nagy hangsúlyt fektettünk az etikára: mi az amit megengedhet magának egy filmkészítő és mi az, amit már nem. Hol vannak az esetleges kérések, kérdések, döntések határai, s mi az a helyzet, amikor a filmkészítői szerepkör másodlagossá válik.
Forrás: Little Bus Production
Az SZFE-s vizsgafilmed, az Ajtótól ajtóig nagyon személyes alkotás. Mesélj erről egy kicsit!
Egy nap, amikor épp pincét takarítottam, megtaláltam a gyerekkori naplóimat. Találtam benne egy feljegyzést édesapám temetésének napjáról, ami arról szólt, hogy édesanyám megkért, hogy írjak egy búcsúlevelet, amiben elköszönök aputól. Én ezt akkor nem akartam megírni. Majd húsz évvel később, mikor mindezt elolvastam, azon gondolkoztam, hogy vajon most miről szólna ez a levél. Pont egy „lyukas” évünk volt az egyetemen, mert még nem érkezett meg a vizsgafilmjeinkre pénz. Kint éltem Angliában, ahol a munka mellett párhuzamosan fejlesztettem egy másik diplomafilm tervet, ami nem igazán akart haladni. Ekkor döntöttem úgy, hogy a sokéves tartozásomat bepótolva, megírom ezt a “búcsúlevelet”, melyből végül egy rövidfilm született.
Az Apám lánya filmtervével három éven át jártál külföldi fejlesztői workshopokon. Azt mondtad egy interjúban, hogy akkor még nem értél meg rá, hogy magyarul beszélj erről a történetről. Milyen visszajelzéseket kaptál a workshopokon?
Ahány workshopon jártam, annyi útmutatást kaptunk azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba lehetne elvinni a filmet. Családtagként, filmesként viszont tudtam, hogy mi az, amiből táplálkozhat a film, meddig nyújtózkodhatok és mi az, ami nekem már nem fér bele. Az egyik workshopon egy megdöbbentő visszajelzést ugyan kaptam. Egy fejlesztő mentor a fejemhez vágta, hogy a féltestvér valójában nem testvér. Nem értettem, és máig nem értem, hogy ezzel az állítással kit és mit akart megkérdőjelezni, hogyan befolyásol ez bármit is, akár a filmről, akár egy olyan kapcsolati hálóról beszélgetünk, ami nem az övé.
Az Apám lányában elmeséled, hogy egy családi ebéden jelentetted be, hogy dokumentumfilmet készítesz Deni kereséséről, és ők is szerepelni fognak benne. Hogy reagáltak?
Nem voltak elragadtatva, de nem is ellenezték különösebben. Fel voltam készülve a legrosszabbra, azt hittem, hogy bombáznak majd a kérdésekkel, de nem így történt. A nehézség inkább abban volt, hogy hogyan meséljek el egy olyan történetet, amihez valaki csak a hangját adja, valakitől csak információt kapok, de kép és hang nélkül.
Forrás: Little Bus Production
Amikor elkezdted forgatni az Apám lányát, nem tudtad, hogy a nővéred hajlandó lesz-e kamera elé állni, ha megtalálod. Ez mennyire okozott bizonytalanságot?
Ez egy nagyon nagy rizikó volt részünkről. Tudtam, hogy ha megtalálom Denit és ellenezni fogja a filmet, avagy nem vállalja a szereplést, akkor nem fogom elkészíteni. Az etikusság kereteit betartva persze lehet filmet készíteni olyan emberről, aki nem szerepel a filmben, de az egy másik film. Legrosszabb esetben én is változtathattam volna a dramaturgián, áthelyezhettem volna a hangsúlyokat, de ez nem volt opció számomra. Az én célom az volt, hogy 27 év után végre az ő verzióját is megismerhessük.
Hogyan reagált, amikor közölted vele, hogy dokumentumfilmet forgatsz róla, ami évek óta készül?
Képzeljünk el egy nagyon közhelyes filmes jelenetet. Leültünk egy parkos részen, hebegtem-habogtam összefüggéstelenül. Akkor már évek óta beszélgettünk a filmről - barátokkal, filmes szakemberekkel - néhány forgatási nap is már mögöttünk volt, de ez a parkos “pitchfórum” más volt. Itt neki kellett elmondanom, hogy mire készülök évek óta, mit szeretnék és miért. Hosszú hallgatás következett, majd eltört az a bizonyos mécses. Ekkor megijedtem, nem tudtam, hogy mire számítsak. Majd annyit mondott, hogy tőle még soha nem kérdezte meg senki, hogy a dolgok miért történtek úgy, ahogy történtek. Ekkor tudtam, hogy zöld utat kaptam.
Benned mi játszódott le, amikor elmesélte, mi történt vele?
Utólag azt éreztem, hogy ha valaki ezt megírná fikcióban, azt gondolná a néző, hogy ennek a forgatókönyvírónak bizonyára óriási a fantáziája, de ilyen a valóságban nem létezik. Nincs rá jó szó és nem is volt, amivel igazán reagálni lehetett volna az általa elmeséltekre. A történetek túlszárnyalták minden fantáziámat, többségük bele sem kerültek a filmbe. Van, ami egyszerűen nem odavaló. Az esetek többségében annyit tudtam tenni, hogy ott voltam vele, figyeltem rá, és ha kellett, átöleltem.
Forrás: Little Bus Production
Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy a nővéred erős nőként tért vissza az életedbe és a hányattatások ellenére nagyon jó a humora. A humor lehetett számára egyfajta megküzdési stratégia is?
Erre én is gondoltam. Az elbeszélések szerint már kislányként is egy cserfes, jó humorú gyerek volt, a túléléshez nagy valószínűséggel szívós alapkaraktere is hozzájárult.
A filmben több történetet úgy mesélsz el, hogy a narráció közben régi fotókból készült animációkat láthatunk. Miért ezt a vizuális megoldást választottad?
Amikor Deni eltűnt, nyolcéves voltam. Az évek alatt a hollétéről különféle történeteket hallottam. Volt, aki szerint a Tátrában élt, mások szerint Dél-Amerikában vagy épp Spanyolországban. Én egyiket sem kérdőjeleztem meg, de erre csak felnőtt fejjel jöttem rá. Azt sem tudom már, hogy ezek a helyszínek egyáltalán valós elmesélésekből származnak-e, vagy csak én kreáltam őket gyerekként. Valójában mindegy is. Ennek a sok és különféle gyermeki valóságnak akartam egy külön nyelvet találni, amihez az animáció jó megoldásnak tűnt.
Azt mondtad korábban, hogy az Ajtótól ajtóigban és az Apám lányában az a közös, hogy nem szereted, vagy nem tudod a tragédiát csak tragédiaként ábrázolni. Ennek mi lehet az oka?
Azt hiszem, hogy az (ön)irónia az én védekezési mechanizmusom.
Említetted korábban, hogy az Apám lánya nem csak a ti történetetekről szól, hanem azon keresztül sok más családról is. A barátaiddal beszélgetve sok hasonló történettel találkoztál?
Számtalan ilyen történettel találkoztam a filmkészítés folyamata során. Amikor elkezdtünk forgatni, például az egyik stábtag, akit addig nem ismertem közelebbről, elmondta, hogy az ő családjában is történt egy nagyon hasonló eset: az édesanya húsz évvel ezelőtt felszállt egy távolsági buszra, hogy bemegy dolgozni a városba. A férje és a két gyereke azóta sem látta. Az ilyen és hasonló történetek itt járnak közöttünk, gyakorta mégis tabuként kezeljük őket.
Azt mondtad egy interjúban, hogy nem szeretnéd, hogy mozikba kerüljön a film abban a térségben, ahol a családod él. Ezt miért tartottad fontosnak?
Nem a családom kért rá, ez az én döntésem volt. Ha eljutunk odáig és van a vetítésre igény, ezt velük beszélném át először, de én nem támogatnám az ötletet. Felmerült ugyan részükről a kérdés, hogy miért nem vetítjük le odahaza, de szeretném őket megóvni a felesleges magyarázkodásoktól, kérdésektől. Aki hajlandó felülni majd a vonatra, vagy autóba ülni és utazni ötven kilométert, hiszem, hogy a film miatt jön majd el és nem az olcsó pletykáért.
Deni hogyan reagált, miután látta a filmet?
Meglepően jól. Ahogy neki, úgy nekem is egy felismerés volt a filmen keresztül látni, hogy harminc év alatt sem változott semmi. Aki régen is támogatta, ma is támogatja, aki nem foglalkozott vele, ma sem foglalkozik. Bár ezt ő nem is várja el. Ez inkább az én utópiám.
A film először a Verzión volt látható, majd decemberben moziba kerül. Milyen fogadtatásra számítasz?
A fogadtatást nem tudom megjósolni. Azt viszont rendkívül fontosnak tartom, hogy a film eljusson olyanokhoz, akik hasonlóan a nővéremhez, rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, illetve akik a konfliktus megoldására csak egyetlen módszert ismernek, a hallgatást.
Az Apám lánya premiere a 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon volt, és december 4-től látható a magyar mozikban.
