Közel egy hét elteltével, mielőtt elindulnék castingolni Joel Schumacher Összeomlásának női remake-éhez, a tervezhető aktualitás jegyében alkotom meg beszámolómat. Összevonom a keddet (most legyártott konzervanyag) a holnappal, amely minden bizonnyal szerda lesz.

Mit gondolnak a francia egzisztencialisták, különösen Jean-Paul Sartre, a felelősségről? Miért nem tud a posztmodern mit kezdeni a társadalom szélére sodródott emberrel? Van-e „Szent Pillanat”? Lehet-e a káosz a túlélés egyetlen útja? Az egyén dönt, vagy a fizikai-kémiai törvényszerűségek irányítanak minket? Lásd még: szabad akarat.

Richard Linklater eddigi legérettebb filmje, Az élet nyomában ilyen, s ehhez hasonló laza-elvi kérdésekkel szőnyegbombázza „célcsoportját”, az (ál)értelmiségi nézőt.

Az amerikai rendező huszonöt nap alatt forgatta le filmjét, amelyen több tucat animátor dolgozott, közel egy éven keresztül. Munkájuk egyszerre nagyvonalú, ötletdús, felületes, és naiv. (Digitális videóval vették föl a jeleneteket, aztán egy külön erre a célra kifejlesztett szoftverrel és géppel animálták a valódi mozgóképeket. – A szerk.)

Linklater filmjének hőse, a szamaras ember-egyetemista (Wiley Wiggins) félálomban hallgat végig jó néhány egyetemi professzort, kiművelt emberfőt, hozzá csapódó, flörtölni vágyó hölgyet, és a Nép fiait-lányait, hogy mint egy pszichoanalízisben, elmondják neki, mit gondolnak a lét értelméről. A katalógusban azt írják, eszmét cserélnek, de ez nem igaz. Wiggins animációs változata nem tesz föl érdemi kérdéseket, s noha nem lesz Bólogató János, nem is száll vitába beszélgető társaival. 

Egy idő után azon tűnődtem, vajon mi(ke)t hagytak ki a szellemi arzenálból? A már kissé elnagyoltan felsoroltakon, és az örökös kíváncsiságon, a polgári engedetlenséget eredményező önvédelmen, az irányított álmon, André Bazinen (Truffaut is becsúszik), továbbá a hebehurgyán előadott regényíráson túl, mi érdekli még Linklatert? Vagy: mit gondol, mi izgathat még engem amellett, amiről filmjében monologizálnak?

Az élet nyomában-t ne nézze meg az, aki a modern és/vagy klasszikus képzőművészetről, a zenéről, a színházról, a mozgásművészetről, a sportról, a divatról, a kisállat- továbbá gyermeknevelésről, valamint az olyan extrém érzésekről, mint szerelem, vágy, horribile dictu szex, kíván a vetítőterem sötétjében meditálni.

Linklater 1995-ös, Mielőtt felkel a nap c. romantikus opusának hősei, Celine és Jesse, azaz Julie Delpy és Ethan Hawke az ágyban közös nevezőre jutnak: a reinkarnáció a kollektív emlékezet költői megfogalmazása. Valljuk be, legalább önmagunknak: mindannyian ilyen meghitt pillanatra vágyunk.

Bár vannak olyan elvetemültek, így Alekszander Rogozskin Kiskakukk-jának hősei, akik kevesebbel is beérik.

A II. világháború idején egy szökött finn orvlövész, a hajdani egyetemista, Wille (Ville Haapasalo), Ivan (Viktor Bicskov), a szovjet hadsereg kapitánya, és a lappföldi, férfit rég’ nem látott jurta-gazdaasszony, Anni-Kiskakukk (Anni-Kristina Usso), a sors furcsa fricskája, egy „légtérbe” keverednek. Egy szót nem értenek egymás nyelvén – erre épül a film majd’ összes poénja, legalábbis az erős jelenetekben -, mégis elboldogulnak.

Akit nem győzött volna meg Rogozskin a szavak felesleges voltáról, azt megpuhította a mozigépész. A mű vetítését - igen stílusosan – megszakította egy több mint ötperces, az erotikának utat nyitó, élménydús filmszakadással.
Kár, hogy Rogozskin egy idő után nem bírja szusszal: ekkor azzal operál, filmről hangjátékra váltva, hogy Anni-Kiskakukk hogyan élvez estétől hajnalig a rénszarvasbőrön Willé-vel, majd pedig Ivánnal.

Ám a Lapp-Parade-nak egyszer vége szakad: „A Férfi megy, a Nő pedig marad”, amint D. Nagy Lajos énekelte, fénykorában.
Rogozskin és színészei picit suta örömfilmjét nyílt színi tapssal jutalmazták a Fesztivál sokat próbált sajtómunkásai.

Szerdán a filmes mustra nívója infernális mélységekbe szállt alá, hogy majdan főnixmadárként éledjen újra hamvaiból.
Lévén nem tákoltak össze a fesztivál idejére egy infógazdag üzenőfalat, így a fülhallgató-tároló bőröndöknél értesültem arról, hogy a Véresen komolytalan helyett az olyannyira várt Sors-ot lógtam el. Rezignáltan botorkáltam be Toyoda Toshiaki Kék tavaszára, és elcsigázottan léptem ki a vetítőteremből 83 perc múlva.

A japán rendező munkája igen érdekfeszítő történetet sejtet, ám az izgalmat, dramaturgiai és drámai fordulatokat olyan ügyesen rejtegeti a néző elől, hogy a film menthetetlenül unalomba fullad.

A külvárosi középiskolában a végzősökből verbuvált banda terror alatt tartja az egész intézményt. A tanerők éppúgy rettegnek, mint a válogatottan embertelen kínzások alá vetett tanulók. Toshiaki alkotása nagyszerűen ábrázolja az erőszakot, a dekadenciát, és a végletes érzelmeket; kiváló és rendkívül hatásos ötlet, hogy a minden humánumtól megfosztott Kujo az iskola legtetején tapsoló-verseny keretében méri össze erejét „vetélytársaival”.

A küzdelem természetesen emberéletet követel.
Toshiaki alkotását nézve nem értettem egyet maradéktalanul kritikusával, Mark Schillinggel, aki úgy érzi, a rendező akkor találhatna rá saját hangjára, ha „kevesebbet idézné Tarantinót és a mangákat”. Toshima filmje számomra azért nem volt meggyőző, mert úgy éreztem, nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a film költőisége és kegyetlensége között.

Nem kis fejtörést okozott számomra, hogy vajh’ miért néztem végig a Titanic minden bizonnyal legrejtélyesebb filmjét, az ausztrál Garázs-rockot.
Alex Proyas idétlen, bosszantóan igénytelen tini-mozija, amelynek megtekintése alatt közel öt perces szundikálásokkal regenerálódtam, valamely megmagyarázhatatlan, misztikus okból keveredett bele a fesztiválprogramba.

Üzemzavarokkal nem áll szándékomban foglalkozni.
A hetedik napon igazságtalanság kijelenteni, mégis: az eddig látott tizennyolc film közül csupán egy alkotás keltette bennem azt az érzést, hogy moziba járni jó.

A dán Lone Scherfig Olasz nyelv kezdőknek című filmje a fesztiválon látott legegzotikusabb alkotás.Mindenekelőtt: ragyogóan megírt forgatókönyvvel dolgozik, amelyet maga Scherfig jegyez.

A színészi „alakítások” improvizációra épülnek (lévén a film a Dogma-szabályait követi), bámulatosan eredményesen. Scherfig filmjének szereplői hétköznapi emberek: özvegy segédlelkész; Juventus-drukker pincér; szexuális zavarokkal küzdő szállodaportás; szépséges-ifjú, talján pincérnő; az apja alkoholizmusától, pszichoterrorjától megcsömörlött, szolgalélek cukrászdai eladónő; és a szenvedélyes fodrásznő, aki morfinista anyja áldozata.

A felsoroltak unaloműzésének tárgya: az olasz nyelv.
Scherfig érzékeny, megkapóan emberi mestermunkájában semmit sem mérnek olcsón. Fájdalom van, kínlódás, halál, reményvesztettség. És szerelem szenvedés nélkül. Meg gyötrelemmel – de az is orvosolható. Egy valami nincsen: kvázi-szerelem.

A dán rendező, okkal hálás nézőinek, praktikus tanácsokkal is szolgál: hogyan találjuk föl magukat egy velencei sikátorban, amikor nincs menekvés, ki kell mondani, akár dánul is: „Pokolba már a szép szavakkal, szeress egy kicsit jobban”.