A film előtti felvezetésben Fazekas Eszter és Csaplár Vilmos röviden vázolták a technikai és a tartalmi újdonságokat az eddig ismert változatokhoz képest, amit egy korábbi írásában a felújítást végző szakember így foglalt össze: "A film középső része - melyet Bódy eredetileg is a tévé számára forgatott - a magyar reformkor és szabadságharc idején játszódik. A pozsonyi országgyűlés hívei kiállnak a lengyel szabadság és függetlenség ügyének megsegítése mellett... - A Magyar Televízióban talán a történelmi analógia miatt nem találták 10 évig az egyetlen teljes Psyché-kópiát. Aztán hirtelen, 1990 decemberében, a forgatókönyvíró, Csaplár Vilmos elkeseredett hadakozása következtében, néhány perc alatt meglett. Bódy Gábor eredeti elképzelése ekkor került először a nyilvánosság elé." A rekonstruálás hátteréről Fazekas Eszter teljes írása a Filmkultúrában olvasható. A mostani verzió teljes unikalitása a digitális felújításban áll, vagyis a képi világ Hildebrand által felügyelt felfrissítésében.
Enciklopedia Psychédelica
A Psyché a szélesebb köztudatban és a filmes kánonban is jó ideje úgy él, mint gigantikus, esztétizáló-művészkedő kísérlet, sok remek részlettel és tiszteletreméltó alkotói spiritusszal megtöltve, de összességében nézve a film kudarc, nehezen nézhető l'art pour l'art kísérlet. is. E sorok írója is a Psyché-t kedveli a legkevésbé a Bódy-életműből – ennek ellenére bátran kijelenthető, hogy 2011-ben, jó harminc évvel az elkészülte után megnézni a teljes Nárcisz és Psyché-t lenyűgöző élmény. Harminc év egy olyan gyorsan változó/fejlődő művészeti ágban, mint a mozgókép, rengeteg idő, és az idő múlása ritkán válik az adott mű javára. A Psyché-nél ellenben az látszik, ahogy múlik az idő, úgy tűnnek elő eddig rejtett értékei és válik egyre inkább megkerülhetetlen mérföldkővé a filmtörténetben.
A film művészi értékein egyáltalán nem fogott az elmúlt három évtized, a Psyché-t nézni ma is katartikus filmélmény. Az életművet és a filmet sok helyen méltatták (és méltattuk) már, e helyütt nem is mennénk bele a részletes elemzésbe. Összegezve viszont kijelenthető, hogy mai szemmel nézve ez az enciklopédikus, totalitást megidézni kívánó alkotói attitűd egyáltalán nem tűnik kudarcosnak – éppen ellenkezőleg, ma már pontosan látszik, hogy Bódy víziója mennyire idő- és értékálló.
„Minden csaj úgy érezte, ő Psyché”,
mondta el Csaplár Vilmos a (fő)szereplőválogatás nehézségeiről a film után, egy mellékmondat erejéig említve a lehetséges jelöltek közt Görbe Nórát is (akire akkor még nem égett rá a szocialista blokk bűnözőit kíméletlenül lekaratézó Linda szerepe), valamint Maria Schneidert, aki csak azért nem lett Lónyay Erzsébet, mert a szerepmegbeszélés alatt állandóan eltűnt a mosdóban orrot púderozni (és/vagy vénát tesztelni), és a kábítószerfüggő színésznő menedzsere maga beszélte le Bódyékat arról, hogy szerződjenek az ügyfelével. Végül egy alig ismert, olasz néven futó madridi színházi színésznőre, Patricia Adrianira esett a választás, aki a forgatás során igen nehéz esetnek bizonyult rutintalansága miatt – de mint láthatjuk a vásznon, az eredményt ez nem befolyásolta.
Csaplár legérdekesebb közlései a forgatókönyv és az alapötlet megszületésére vonatkoztak - mint kiderült, első körben mint felkért társíró két ötletet tett Bódy elé, melyek közül az egyik megtartotta Weöres verses regényének időkeretét és narratíváját, míg a másik - amiből végül a forgatókönyv és a film született – tartalmazta a távlati, 120 évet felölelő időkitágítós sztoribonyolítást, ami a Psyché különleges világának egyik legfőbb sajátossága.
Az experimentális mozi él
„Nem kell nekünk ez a véres méhlepény”, idézte Csaplár Aczél György a film zártkörű vetítése után elhangzott mondatát, ami meghatározta a film itthoni forgalmazásának körülményeit. Bár a film a nemzetközi fesztiválpiacon jó visszhangokat váltott ki - kapott kisebb díjakat is (hogy nagyobbakat miért nem, arról Csaplár annyit mondott, „később került igazi döntéshozó pozícióba az a réteg, aki díjazta az ilyen alternatívnak számító filmeket”) -, Magyarországon a moziforgalmazást próbálták ellehetetleníteni. Ennek ellenére többszázezren nézték meg itthon a bemutatása után. Szóba került még Bódy rejtélyes halála is, amit Csaplár Vilmos burkoltan a művészi totalitás igényével és annak (itthoni) megvalósíthatatlanságával magyarázott: szerinte „Gábor abba halt bele, hogy megpróbálta az avantgarde-ot ötvözni a szélesebb közönség kiszolgálásával”, az experimentális, avantgarde filmnyelvi eszközöket mozifilmekben popularizálta.
Jó két és fél évtizeddel Bódy halála után elmondható, hogy művészi dimenzióban teljes sikerrel járt – még ha a politikai dimenzió (ügynökkérdés) és a halál körülményei nincsenek is teljes mélységükben tisztázva. Bár voltak próbálkozások a Bódy Gábor halála körüli titkok feltárására, az okok máig nem derültek ki. Személyes sorstragédiája felett morálisan mi nem ítélkezünk - az ítéletet és a megoldást már kimondta egy másik, minden világi rendszernél nagyobb hatalom. De erről inkább beszéljen maga Bódy, stílszerűen a saját, utolsó filmjének főszereplőjeként - mielőtt azonban átadnánk a szót, egy dolgot le kell szögeznünk, amit a Psyché mostani vetítése is bizonyított, újra és ismét: ha filmművészetről és alkotásról van szó, ezen a pályán Bódy Gábor az egyik legnagyobb király.
