Elisabeth Sparkle (Moore) egykori film-és tévésztár, akinek mára fitness műsorokban való szerepléssel kell beérnie. Csakhogy az ötvenedik születésnapján ettől is megfosztják őt a csatorna producerei, élükön a beszédes nevű Harveyval (Dennis Quaid), mondván, Elisabeth túl öreg. A kétségbeesett nő azonban lehetőséget kap arra, hogy mindezt visszafordítsa egy titokzatos szer segítségével. Az injekció képes a DNS-t úgy módosítani, hogy egy alternatív ént hoz létre, aki sokkal fiatalabb és tökéletesebb. Így „születik meg” (pontosabban bújik ki Elisabeth gerincéből) Sue (Qualley). Egyetlen fontos szabály van: egyensúlyban kell tartania, mennyi időt tölt egyik és másik testben, így egy hét után mindig váltania kell. Természetesen a vonzó fiatalként mindenkit lenyűgöző, a tévécsatornák új csillagává váló Sue erre nem sokáig képes, aminek egyre súlyosabb következményei lesznek.
Demi Moore a nyolcvanas-kilencvenes évek szexszimbólumaként mindenkinél jobban ismerheti, milyen a kizsákmányoló és kapzsi szórakoztatóipar működése, amely könnyen eladható árucikké zülleszti a női testet, majd amikor az megöregszik, félredobja és helyet csinál a „friss húsnak”. Margaret Qualley Andie MacDowell színésznő és Paul Qualley modell lányaként kvázi beleszületett a showbizniszbe, mára pedig saját jogán is Hollywood egyik legfelkapottabb arca lett. A szer főszereplőiként tulajdonképpen önmaguk eltúlzott és kevésbé rokonszenves verzióját testesítik meg. Alakításuk pedig nem csupán hiteles, de nem kis bátorságra is vall, hiszen a hasonlóságok miatt egyértelmű, hogy a színész és a karakter az átlagosnál szorosabban kapcsolódnak egymáshoz. Nagy kár, hogy Fargeat mindezt nem volt képes kellően megbecsülni.
A szer gyorsan egyértelművé teszi, hogy a nőket kiszipolyozó és tárgyiasító rendszer kritikáját fogja újra és újra felmondani. Nemes és fontos vállalás is lehetne, csakhogy ez a film meg sem próbál valódi mélységeiben gondolkodni a témáról. Ehelyett felsorol minden dögunalmas klisét, amit ma fel kell sorolni annak érdekében, hogy a közönség megélhesse a feminizmus élményét, és önmaga jóemberségében megfürödve botránkozhasson meg a szörnyű gazembereken. Persze a kapitalizmusról, a kritizált rendszert fenntartó és működtető gazdasági és társadalmi gépezetről, amely ezeket a nőket darálóba tömködi, szó sem esik. Tessék beérni a nyáladzó öreg fehér férfi producerek kiröhögésével! Greta Gerwig (Barbie) és Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő) után A szerrel Coralie Fargeat is felvételt nyert a rendszer megrendelésére készített rendszerellenesség klubjába.
Nagy kár ez, különösen annak fényében, hogy A szer vizuális ötletgazdagsága párját ritkítja, a folyamatosan roncsolódó és deformálódó testek torzulását végigkövetni pedig valóban felkavaró és hatásos élmény, amely remekül fokozza az igazi tragédiát, mégpedig Elisabeth kétségbeesett harcát azért, hogy valaki szeresse.
A film olyankor válik kicsit is érdekessé, amikor az üres médiakritika helyett a főhős személyes tragédiájára fókuszál. A legjobb jelenetben Elisabeth elhatározza, hogy valódi ötvenéves énjének is bebizonyítja, értékes és megérdemli a szeretetet, ezért randevúra hívja egy régi ismerősét. A tükör előtt készülődő nő azonban újra és újra észrevesz valamit, amit hibának lát a testén és takarni igyekszik. A dekoltált ruháját átcseréli, mert ráncokat vesz észre a mellei között, alapozót és arcpírt ken magára, mert túl sápadtnak és öregnek látja magát, erősebb rúzst ken a szájára, míg végül dühösen és összetörten mindezt elkeni magán, a haját tépi és saját magát ütlegeli.
Szívfacsaró és rettenetes, ahogyan a csodálatosan gyönyörű Demi Moore meggyőzi magát arról, hogy nem elég szép ahhoz, hogy bárki is szeresse. A testképzavar, a saját test és ezáltal a saját lény gyűlölete húsbavágóbb és emlékezetesebb módon érinti meg az embert ebben az egy jelenetben, mint a több tucat gerincvelőbe szúrt tű vagy az elrohadó végtagok látványa.
Szintén a film kevés izgalmas témafelvetésének egyike a test és psziché viszonya. Az osztódás után Elisabeth és Sue is pontosan tudja, hogy egyek, mégis egyre kevésbé képesek a saját részüknek tekinteni a másikat. A lélek kiveszik belőlük, féltékenység és gyűlölet veszi át az irányítást a tudatukon. Sajnos azonban A szer egy idő után teljesen felhagy azzal a játékkal, hogy a két test és a lélek egymáshoz való viszonyát boncolgassa. Helyette marad az egymás gennyedző testébe szurkált tűk egyre idegesebb döfködése.
A szer hírhedtté vált horrorjelenetei leginkább az avatatlan szemeknek okozhatnak gyomorproblémákat, de aki kibírta már bármelyik Cronenberg filmet, nyugodt lehet, erről sem fog kimenekülni. A testhorror kanadai nagymestere érezhetően rengeteg inspirációt nyújtott Fargeatnak, aki a film teljes utolsó harmadában, különösen a finálé vérfürdőjében egymás után emeli be látványosan és direkten a műfaj leghíresebb darabjainak egy-egy jellegzetes motívumát. A Ragyogás hoteljének vérrel elárasztott folyosója és az amorf testű banya például szinte egy az egyben bekerültek a filmbe, de felismerhető Lynch, Hitchcock, Carpenter és George A. Romero hatása is egy-egy díszletelem, jelmez, beállítás vagy zenei téma révén.
A film tér-és anyaghasználata különösen látványos. A hatalmas szobák, hosszú folyosók színei, a berendezési tárgyak formái és mintái szemkápráztatóak, a kosztümöket, a díszletelemeket pedig az ember legszívesebben megtapintaná. Mindezt Benjamin Kračun operatőr kompozíciói teszik igazán élővé és vonzóvá. Ám a filmet ez sem menti meg attól a káosztól, ami a történetvezetésben lezajlik. Szinte hihetetlen, hogy ezt a forgatókönyvet Cannes-ban díjjal tüntették ki: nem csupán rémesen elnyújtott és önismétlő a sztori, de saját belső logikájának is folyamatosan ellentmond. Az egyik pillanatban a már borzalmas állapotban lévő Elisabeth alig képes két lépést megtenni a saját lábán, majd két jelenettel később egy kvázi akciófilmes verekedésben vesz részt és össze-vissza rohangál.
Persze mindezt akár lehetne a paródia, a film cinikus humorának számlájára írni, de pont ez A szer és az összes hasonló posztmodern szatíra legidegesítőbb tulajdonsága. Nem hajlandó erőfeszítést tenni azért, hogy a felrajzolt világ működésén belül bármiféle következetesség legyen, hiszen minden értelmezhető túlzásként vagy metaforaként. Azonban híján van annak a bátorságnak, hogy formájában, elbeszélésmódjában avantgárd és valóban más legyen vagy bármiféle olyan állítást megfogalmazzon, ami rizikós, netán megosztó lehet széleskörben. Emiatt egyszerűen buta, gyáva és fárasztó lesz az eredmény.
Mint minden valamire való posztmodern feminista film, A szer is tele van fedetlen női testekkel, és legalább negyedórányi közelképpel Margaret Qualley fenekéről. Természetesen mindez a male gaze, a nőt csupán a vágyakozás tárgyaként érzékelő férfitekintet lebuktatására szolgál. Arra, hogy rajtakapjuk magunkat saját ösztönszerűségünkön. A kérdés csupán az, ezzel min képes változtatni. A férfiak természetén biztosan nem, sőt valószínűnek tartom, hogy sokan azért fogják végigülni a filmet, nehogy lemaradjanak egy kis bónusz szexizésről.
A szer kiállásában szemkápráztató, formailag gazdag film. Emlékezetes testhorror jelenetek, nagyszerű hangkulissza, remek kompozíciók és két kiváló színészi alakítás is van benne, mégis totális csődöt mond a lényeges kérdésekben. Feminista kiáltványként hamis és erőtlen, szolgaian elégíti ki a mainstream trendeket (ilyen szempontból remek párdarabja lenne a Barbienak), valódi felelősséget és kockázatot azonban nem vállal magára. Szatirikus idézőjelei nem humorossá, hanem röhejessé és tét nélkülivé teszik. Kétségtelen azonban, hogy a film közönségre gyakorolt hatása, szakmai sikerei magukért beszélnek, így érdemes arra, hogy párbeszéd alakuljon ki róla és közösen gondolkozzunk azon, hogyan hathat a hasonló alkotások sikere a jövő filmes tendenciáira.
A szer látható a mozikban, az ADS Service forgalmazásában.
