Kicsit kirázott a hideg, amikor az Amazon ledobta az atombombát: sorozatot csinálnak minden idők egyik legegyedibb hangulatú és éjsötét humorú videójáték-szériája, a Fallout című posztapokaliptikus szerepjátékok nyomán. Az HBO kivételesen remekül sikerült The Last of Us sorozata ide vagy oda, még mindig bennem van az alapvető bizalmatlanság, amikor egy filmstúdió vagy egy streaming platform bejelenti, hogy a videójátékvilág valamelyik legendás címe alapján készül adaptációt forgatni.
Ezt a balsejtelmet játék-médium alapvető vonzereje, az interaktivitás elvesztésén túl olyan presztízs sorozatnak csúfolt fércművek táplálják, mint a Netflix gyermeteg, még a Paul W.S. Anderson-féle filmeket is alulmúló Resident Evil feldolgozása, vagy az alapjátékkal (és a nézői intelligenciával) szemben hasonlóan lekezelően viszonyuló Halo a Paramount+ részéről.
Félreértés ne essék, az említett példákon nem azt kérem számon, hogy a The Last of Us-hoz hasonlóan szolgaian kéne követniük a játék történetvonalát – itt inkább a teljes alkotói ötlettelenségről, trendek agyatlan hajhászásától és az alapmű szellemiségének hiányáról van szó, ami lényegében a hozzáadott marketingértéken túl teljesen feleslegessé teszi, hogy az adott franchise nevét birtokolják. Hiszen láthatólag se az alkotóknak, se a rajongóknak nem fűlött a foga a végtermékhez. Jonathan Nolan és a játékokat gyártó Bethesda Softworks bábáskodása mellett készült Falloutról szerencsére mindez nem mondható el.
Az alkotógárda lehető legjobban járt el abban, amit egy alaposan megalapozott univerzummal rendelkező videójáték adaptációja esetén tehettek: nem a széria egyik konkrét epizódjának sztoriját mondják fel stréber módon, de nem is akarták újra feltalálni a spanyolviaszt. Saját történetüket szépen beillesztették az atomháború utáni világ sötét, de közben meglepően színes kánonjába, méghozzá az idővonal eddigi legtávolibb pontjára. A nyolcrészes első évad így akár a Fallout 5 is lehetne, a játék minden egyes felvonásához hasonlóan új főszereplővel és helyszínen, de változatlan háttérsztorival, amibe fokozatosan vezeti be azokat, akik nincsenek tisztában az előzményekkel.
Utóbbiról röviden elég is annyit tudni, a klasszikus sci-fi ponyvaregények jövőképét idéző Amerikából párszáz éve rádióaktív sivataggá vált, tele szörnyekkel, elszabadult robotokkal, fosztogatókkal és egymással hadban álló frakciókkal. A civilizáció utolsó maradványai számozott menedékekben (vaultokban) húzódtak meg, amelyek több generáció óta elzárt, az 50-es évek kertvárosi nukleáris családmodelljét mintául vevő, hurráoptimista közösségek.
A menedéklakók így relatív kényelemben várják a talán soha el nem érkező napot, hogy visszatérhessenek a külvilágba, elkezdhessék újraépíteni az Egyesült Államokat és a társadalmat – mindezt persze a bunkereket biztosító nagyvállalat (a Vault-Tec) patrióta-kapitalista elvei alapján. A mindenkori főhős azonban valamilyen krízis okán kénytelen ,,idő előtt" elhagyni sugárszigetelt otthonát, és kimerészkedni az ezer veszélyt és furcsaságot rejtő, brutális valóságba, ami lépten-nyomon próbára teszi elveit és túlélési készségét.
Az Amazon sorozata jeleskedik a külcsínben. Megszállottan ragaszkodik a sorozat a játékok esztétikájához. A retro-futurisztikus menedékben mindent egy az egyben emeltek át a digitális világból a lakók kék-sárga kezeslábasától kezdve a Pip-Boy csuklókompjutereken át az utolsó fali kapcsolótábláig. A szereplők csak olyan tárgyakat, ételeket és fegyvereket használnak, amik a játékokban is megtalálhatók, és a posztapokaliptikus tájban, a szeméttelepekre emlékeztető településeken is felismerhetjük az ismerős stílusú épületek és járművek roncsait.
Zenei téren ugyanazok az ‘40-es, ‘50-es évekbeli örökzöldek szólnak, amelyeket annak idején a pusztában való kóborlás hosszú órái alatt hallgathatunk, és természetesen elhangzik a kötelező ,,War….war never changes”-mottó is.
A player-karakter jelen esetben a naiv, de talpraesett fiatal menedéklakónak, Lucy Mcleannek felel meg. Ő már az első részt azzal kezdi, hogy felsorolja, miben ügyes, és miben kevésbé – és hogy ne legyen arról kétségünk, hogy ő lenne itt a játékos által irányított karakter, lényegében felsorolja, hogyan osztotta el a különböző képességpontokat, amiket (RPG-k lévén) a játékok elején, karaktergeneráláskor oszthatunk ki. Már ebben a rövid montázsban jól megfogható a Fallout alkotóinak szimpatikus hozzáállása: egy új nézőnek simán bemutatják a főhőst, miközben egyértelműen kikacsintanak a játékosokra, és a történetmesélésbe is beemelik a játékmenet ismerős elemeit.
Lucyt a menedék genetikai állományának frissítése érdekében férjhez adják egy szomszédos menedék lakójához, amit a lány egyáltalán nem bán, mert már unja a belterjes előjátékot az unokatesójával. Csakhogy a másik menedékből érkezők nem azok, akiknek kezdetben mutatják magukat, így a vigadalom mészárlásba torkollik, a menedék felügyelőjét, Lucy szeretett apját (Kyle MacLachlan) pedig elrabolják. A martalócok vezetője egy titokzatos tudóst akar érte cserébe, így Lucy kénytelen elszökni a biztonságot jelentő 33-as menedékből és nekivágni a pusztaságnak, amit egykor Los Angelesnek hívtak, hogy megtalálja és leszállítsa a férfit az apjáért cserébe.
Az elkövetkező részek jelentős hányada tehát azzal telik, hogy Lucy igyekszik teljesíteni a küldetését, miközben kis kitérőkkel bejárja a sivatagot és megismerkedik annak egyáltalán nem barátságos lakóival – az átélt események hatására pedig végül minden megkérdőjeleződik benne arról, amit magáról és a világról gondolt. Ez persze nem túl eredeti sorozat-biblia, de a Fallout egy fontos okból mégis működtetni tudja: kiváló humor- és konfliktusforrás, hogy a menedékek jószomszédi viszonyai között, a régi világ idealizált erkölcsei szerint nevelkedett lány kiszabadul a pusztaságba. Ez olyan hely, ahol a társadalom szövete nem csak felbomlott, hanem éles karmok ezer apró szálra cincálták. A pusztaságban ember embernek, rádióaktív mutáns pedig embernek és mutánsnak egyaránt farkasa.
Egyszerűen szórakoztató nézni, hogy Lucy diplomáciával és józan ésszel próbálja megoldani a problémákat egy olyan helyen, ahol nem léteznek törvények és szabályok, mindent csupán a túlélés lehetősége és legfeljebb az általános fizetőeszközként szolgáló kupakok megszerzése vezérel, mindenki automatikusan fegyvert ránt, ha meglát bárki ismeretlen közeledni, és jó esély van rá, hogy a végén elfogyasztja az illető tetemét.
A Lucyt alakító Ella Purnell kifejezetten alkalmas a csillogószemű, lelkes cserkészlány szerepére, ugyanakkor kérdéses, hogy a jövőbeni epizódokban is ugyanennyire helyt tud majd állni, és hitelesen hozza majd a ,,szintélepés” utáni Lucyt is, akit megkeményítettek a durva leckék, amiket az élettől kap az első évad során.
Miközben Lucy mindig a ,,jó karmával” járó opciókat választja kalandjai során (ne feledjük, a Fallout franchise-ban szabadon lehet igencsak gonosznak is lenni), addig az útját keresztező mutáns fejvadász mindenkinek alaposan megkeseríti az életét. Ezekben az érzékeny időkben rég nem engedtek már képernyőre Hollywoodban olyan kegyetlen és macsó fegyverforgatót, mint a sugárzástól eltorzult Ghoul, aki szintén a tudóst igyekszik levadászni. Ugyanakkor messze a legösszetettebb szereplőről van szó a sorozatban. Walton Goggins főleg válogatott tahókra és bumburnyákokra specializálódott, itt viszont jóval érdekesebb feladatot kap: egyszerre kell játszania teljesen elmaszkírozva egy kérlelhetetlen és legyőzhetetlen, kétszázéves cowboyt, a visszaemlékezésekben pedig egy értékeihez és elveihez ragaszkodó klasszikus gentleman sztárszínészt.
A sors fintora, hogy Ghoul kemikáliákkal védi magát attól a teljes elkorcsosulástól, amit más, agyatlanná váló sorstársai elszenvednek, de valódi emberségét már messze maga mögött hagyta. Simán lepuffant vagy megesz bárkit, aki az útjába áll, nincsenek erkölcsi aggályai, csak saját szabályai. Ezzel szemben a 200 évvel korábbi Cooper Howard még egy aranyszívű családapa, westernek fehérkalapos cowboyhőse és veterán hazafi, akit balos színésztársai elkezdenek kitagadni maguk közül, amikor felesége unszolására elvállalja a Vault-Tec és a menedékek népszerűsítését. A két figura messzemenően különbözik egymástól, és az átmenetet még nem kapjuk meg. Cooper visszaemlékezési párhuzamosan zajlanak a cselekménnyel, az alkotók pedig megragadták a lehetőséget, hogy megmutassák az atomháború előtti, hidegháborús Amerikát, amit a játékokban közvetlenül nem nagyon láthattunk.
A harmadik főszereplő Maximus, az Acél testvérisége nevű harcos-rend aspiránsa. Anélkül, hogy jobban belemennénk, az egyik utolsó haderőről van szó, amely jelen van a pusztaság legtöbb szegletében, hatalmát pedig a háború előtti technológiák begyűjtésével biztosítja, köztük a sorozat ikonikus harci páncéljával, amit a lovagoknak nevezett katonák kapnak meg. A jó szándékú, de kissé balga Maximus fegyverhordozóként egy ilyen lovag mellé kerül - természetesen ők is a tudósra pályáznak – ám sokkal többről álmodozik, és az első adandó alkalommal megszerzi magának a páncélt az arra méltatlannak ítélt felettesétől, hogy önjelölt igazságosztásba kezdjen. Bár sorsa idővel mindkét főszereplővel összefonódik, történetvonala jóval kevésbé izgalmas, megformálójának, Aaron Motennek színészi teljesítménye pedig általában annyiban kimerül, hogy bambán vagy mérgesen néz maga elé.
Érhető, hogy a nagyon szépen kialakított menedék-díszleteket nem akarták elpazarolni az alkotók, ezért Lucy otthon maradt öccse és menedéklakó társai is kapnak egy saját szálat, aminek központi rejtélye, hogy szokatlan módon miért van egymás mellett három menedék közvetlen összeköttetésben. Nem sikerült azonban meggyőzőre a sorozat antagonistája, a martalócokat vezető Lee Moldaver (Sarita Choudhury), akiről láthatólag alkotók sem tudták eldönteni, hogy mihez is kezdjenek vele, azon túl, hogy mindennek a kulcsa az ő személye, de tetteinek valójában nem sok értelme van annál, hogy a szereplőket ütközőpályára állítsa.
A Fallout ügyesen megragadja az ellentmondást, ami a menedékek vidám, utópisztikus konzumerizmusa és az elpusztult világ szembeállításából adódik. Erre jó példa a Vault-Tec mindenhol jelenlévő mosolygós kabalafigurájának joviálisan feltartott hüvelykujja – ez a mozdulat ugyanis a háború előtt arra szolgált, hogy a katonák megmérjék vele, van-e még értelme menekülni a horizonton felbukkanó gombafelhő elől.
A sötét szatíra mögött viszont sajnos be-betüremkedik a papíron felnőtteknek, valójában értetlen kamaszoknak szóló animációs sorozatokból megszokott bugyuta humor is. Néhány karakter nem csak szimplán, hanem rajzfilmszerűen ostoba (például az egyszemű mutáns, aki nem tudja elolvasni Lucy nevét vagy a víztisztitóba folyamatosan homokot lapátoló telepes), jelenlétük pedig némileg visszavesz a színvonalból.
De apró megakadások és a gyorsan lezavart finálé ellenére a Fallout esetében egy élvezetes videojáték-feldolgozásról van szó, ami magas mércét állít a hasonszőrű vállalkozások elé. Úgy és annyit mutat meg a játék világából, hogy annak is érdekes legyen, aki még életében nem indította el. Az pedig külön vicces, hogy a világ egyik legnagyobb megavállalata (az Amazon) egy olyan sorozatot gyártott le, amelynek a háttérben meghúzódó főgonosza is egyegy megavállalat, a Vault-Tec - ilyen sokat egy szórakoztatóipari cég talán még soha nem költött a saját ellenpropagandájára.
