A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
„Az édesapja az úgynevezett zsinórírás (gyakorlatilag így tanulunk írni az iskolában) meghonosítója.” „Nagybátyja a magyar szentszéki követség kánonjogi tanácsosa.” Ezeket a félmondatokat többször odabiggyesztették neve mellé, amikor színésznőként vizsgaelőadásokon fellépett. A tudósításokban eposzi jelzői a bájos, a szépséges és a tehetséges. Luttor Mária mégsem lett színésznő, pedig 1941 és 1944 között, a második világháború sodrában elvégezte a Színház-és Filmművészeti Főiskolát, ezen a szakon. Sőt, a jó családból származó ifjú művésznőt a kritikusok ezen időszakban „pergő nyelvű, biztos játékú, elsőrangú” előadónak minősítik.
Így írt róla például a Nemzeti Újság, 1943-ban. „A Nemzeti Színház színpadán mutatkozik be Luttor Mária, az érdekes arcú és tehetséges színésznőjelölt. Egy klasszikus francia bohózat női főszerepét alakítja az ifjú művésznő, aki Luttor Ignác reál gimn igazgatójának, a zsinórirás feltalálójának leánya.” Marának azonban ez a külcsín és áhítat, köszönte szépen, nem kellett. Hogy miért, azt sajnos, nem tudjuk, de a lényeg az, hogy jelentkezett és fel is vették az 1946-ban induló filmrendezői osztályba, olyan osztálytársak mellett, mint Bacsó Péter, Fehér Imre, Kovács András, Makk Károly, Révész György. Osztálytársai között volt még egy nő, Megyeri Gabriella (róla az előző cikkben írtam). Balázs Béla mellett másik osztályvezető tanáruk Radványi Géza volt. Utóbbival az egész osztály együtt is dolgozott, a Valahol Európában című filmjében.
Az ő csapatuk nevéhez kötődik az ún úttörőfilm-botrány. A főiskola eme filmrendező osztályát azzal a feladattal bízták meg, hogy készítsenek filmet az úttörőkről. A mendemondák szerint a 6. pont mondanivalóját, nevezetesen azt a kitételt, hogy „az úttörő mindig igazat beszél és igazat cselekszik” nem sikerült megfelelően sugalmazniuk, de ezen a billogon túl, a verdikt szerint a film semmilyen formában nem felelt meg a szocialista-kommunista erkölcsöknek. A történetben a vagány utcai fiúbanda és a vidám úttörőcsapat mindennapjainak szembeállításából ugyanis valahogy az kerekedik ki, hogy előbbieknek mégiscsak izgalmasabb az élete. A fiatalok a játékfilmet soha nem fejezhették be, a próbavetítés után a cenzúra elkobozta a kópiát, ami idővel el is tűnt. Az alkotókat különböző módon figyelmeztették a gondosabb véleményformálásra. (Makk Károly, rendező például Szentendrére került traktoristának.)
Luttor Mara a Magyar Nők Lapja, egyik 1943-as számában modellként (forrás: Arcanum)
A diploma átvétele után Luttor Marának is alulról kellett kezdenie a szakmát, ahogy Megyeri Gabriellának is. Míg Gabriella bekerült a televízióba, Mara próbált a film közelében maradni, például szinkronhang lett a Becsületbíróság című szovjet filmben. 1950-re több szinkronrendezést is maga mögött tudhatott. Ekkoriban a szinkronizálás még gyerekcipőben járt, új dolognak számított. Ezért Moszkvából küldtek elvtársat, hogy irányítsa a munkát. 1950-ben erről tudósított az Új Világ, miszerint „Szergej Gudkov, a Moszfilm-stúdiórendezője egy évvel ezelőtt érkezett először Magyarországra. Az ő művészeti vezetésével s azóta nagy utat tett meg szinkrongyártásunk. A Titkos küldetés, A kormány tagja, a Sztálingrádi csata jelezték ennek az útnak jelentősebb állomásait. — Sokat fejlődött azóta a szinkrongyártás, kibővítés alatt áll a szinkrontelep, de legtöbbet az emberek fejlődtek — mondja Szergej Gudkov. — Dienes Ferencből kész, kiforrott rendező lett. De nagy öröm látni az egészen új fiatal rendezők fejlődését is, Luttor Máriáét, Szajkó Ferencét.”
Hiába a szovjet elvtárs dícsérete, itthon valaki nem szívlelte Marát. Az ifjú szinkronrendezőt kirúgták és a szakmában máshol sem kapott munkát. Ezután Mara sorsa szinte regényes fordulatot vesz. „1950 végétől a friss diplomás filmrendezőnő szigetelő szakmunkásként és festő-mázolóként kereste kenyerét”—derült ki Hussein Evin „Lányok egyedül” – Luttor Mara és Luttor Márta: egy testvérpár a filmkészítés és filmmegőrzés labirintusaiban című előadásából a 2023-as Budapesti Klasszikus Filmmaratonon. Mara közel másfél év büntetés után a szolnoki színházhoz került, ahol valószínűleg bizonyítania kellett elkötelezettségét. 1952-ben például olyan színdarabot rendezett, amely a kulákok ellen és a téeszek mellett szóló, „népművelő” dráma volt. (Szigligeti Színház, Tűzkeresztség című darab)
1953-tól Marát rehabilitálták és a Magyar Szinkronfilmgyártó vállalat rendezője lett, állítólag azért is, mert remekül tudott színészeket instruálni, talán mert egykori színésznőként belülről ismerte a lelkületüket. Legalábbis ezt írták a kritikákban. Merthogy árgus szemekkel nézték, valamint kihegyezett fülekkel hallgatták az újságírók és az elvtársak a filmeket. Elsősorban szovjet filmekről volt szó természetesen, amelyeknél a cím is sejtette a mondanivalót: Leszámolás (1953), Ezüst por (1954), Bűnösök (1954). Pár évvel később azután Luttor Marát nyilvánosan „feljelentették” az Új Világ című lapban. Íme, az 1954-es cikk: „A SZERKESZTŐSÉG MEGJEGYZÉSE Sajnálatosnak tartjuk, hogy Gorkij drámájának magyar szinkronja nem éri el eredeti mű magas művészi szinvonalát. Luttor Mária rendező hibát követett el a főszereplő kiválasztásában. Mezey Mária hangja idegenül hat ebben a szerepben, hiányzik belőle a meggyőző erő, a biztonság és nyugalom, ami oly élettelivé teszi a kiváló szovjet színésznő, Vera Pasem alakítását.” Itt még részletezték Luttor „rendezői melléfogását”, amikor is munkájában nem járt el kellő „gondossággal”. Ezt a kedves levelet azután Mara nyilvános védekezése és bizonyos kollégák támogatása követte, de most talán ne menjünk bele a részletekbe. A konklúzió legyen annyi, hogy klassz lehetett ilyen légkörben alkotni.
(forrás: Budapesti Klasszikus Film Maraton)
Egyszer csak egy táváris újra nyilvánosan üzent Marának, ismét az Új Világban, ezúttal 1955 szilveszterén. „Emelem poharam a Szinkronfilmgyár rendezőjének, Luttor Máriának egészségére és boldogságára. Kedves Mária! Sok-sok sikert kívánok önnek és remélem, hogy 1956-ban megrendezi önálló filmjét is. Szeretném, ha az filmvígjáték lenne.” Maradjunk annyiban, hogy 1956 más eseményről lett híres.
Luttor Mária, közel húsz (!) év múlva, 1974-ben készítette el első és egyetlen játékfilmjét, Jelbeszéd címmel. Ez sem a saját ötlete és kezdeményezése volt, hanem Máriássy Félix rendezőé. A filmben Máriássy „művészeti vezetőként” és felesége forgatókönyve alapján, családi tragédiájuk, kislányuk elvesztésének történetét meséltette el Marával.
Luttor Mária mindeközben kiváló rendezőasszisztens lett. Dolgozott Fejér Tamás (Tenkes kapitánya), Fábri Zoltán (Utószezon, Pál utcai fiúk), Bacsó Péter (Szerelmes biciklisták), Kovács András (Nehéz emberek), Máriássy Félix, Gazdag Gyula (Sípoló macskakő), Mészáros Márta (Szép lányok, ne sírjatok), valamint Szabó István (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) filmjeiben is. Írt és rendezett dokumentumfilmeket a Magyar Televízió számára is, nevéhez fűződnek többek között a Gyes, a Férfisorsok vagy a Lányok egyedül című munkák.
Munkájáért 1983-ban Balázs Béla díjjal tüntették ki. Férje, Koza Dezső, ugyancsak filmrendezőként végzett a főiskolán és ugyancsak rendezőasszisztens lett, maradt.
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
