A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
A hölgy idősebb volt osztálytársainál, hiszen már elvégezte az ELTE olasz-latin-művészettörténet szakát. Még két nyelven beszélt folyékonyan: németül és franciául. Friss diplomás tanárként tanított fél évig Nyíregyházán, azután újra felvételizett. Sajnos, azt nem tudjuk, hogy Megyeri Gabriella miért jelentkezett az akkoriban igencsak úttörőnek számító szakra, a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező osztályába. Vajon miért szeretett volna egy felvidéki, aprócska faluban (Tótmegyer) iparoscsaládba születő, majd Nyíregyházán felnövő kislány filmrendezőnő lenni?
Mindenesetre bejutott, 1946 és 1950 között el is végezte a főiskolát. Osztálytársai között akadt még egy nő: Luttor Mária, akiről egy másik cikkben írok majd, és öt férfi, Bacsó Péter, Fehér Imre, Kovács András, Makk Károly, Révész György. Balázs Béla mellett Radványi Géza volt a másik osztályvezető tanáruk. Megyeri Gabriella utóbbi naplóvezetője volt a Valahol Európában című film forgatásán. Ennek a legendás Radványi-filmnek az elkészítésében egyébként az egész osztály, sőt a felsőbb évfolyam diákjai is segédkeztek. Micsoda forgatás, micsoda közös munka lehetett!
Az ő osztályuk nevéhez kötődik az ún. úttörőfilm-botrány. A főiskola eme filmrendező osztályát azzal a feladattal bízták meg, hogy készítsenek filmet az úttörőkről. A mendemondák szerint a 6. pont mondanivalóját, nevezetesen azt a kitételt, hogy „az úttörő mindig igazat beszél és igazat cselekszik” nem sikerült megfelelően sugalmazniuk, de ezen a billogon túl, a verdikt szerint a film semmilyen formában nem felelt meg a szocialista-kommunista erkölcsöknek. A történetben a vagány utcai fiúbanda és a vidám úttörőcsapat mindennapjainak szembeállításából ugyanis valahogy az kerekedik ki, hogy előbbieknek mégiscsak izgalmasabb az élete. Az ifjú rendezőtanoncok a játékfilmet soha nem fejezhették be, a próbavetítés után a cenzúra elkobozta a kópiát, ami idővel el is tűnt. Az alkotókat különböző módon figyelmeztették a gondosabb véleményformálásra. (Makk Károly, rendező például Szentendrére került traktoristának.)
A diploma átvétele után Megyeri Gabriellát nem várták tárt kapukkal a nagyfilmes szakmában, be kellett állnia a „gyárba” dolgozni. A Híradó és Dokumentumfilm Vállalathoz került. Elsőnek tekinthető, több helyen is bemutatott filmje az Anyákért és gyermekekért című dokumentumfilm, mely azt taglalja, hogy az anyák munkafeltételeit és a gyermekek napközbeni gondos és kulturált elhelyezését hogyan támogatja a fennálló rendszer.
Megyeri Gabriella 1957-ben került a Magyar Televízióba és itt elsősorban ipari, mezőgazdasági riport- és dokumentumfilmeket készített. Ahogy a korabeli újság, a Film, Színház, Muzsika 1971-ben bemutatta, „neve éveken keresztül összeforrt a Lányok-asszonyok című műsorral, ő rendezte 1960-ban a tévé első ipari riportműsor-sorozatát, a Három házat, és ő vezette az első nagyszabású, máig is emlékezetes ipari helyszíni közvetítést Dunaújvárosból, az egymilliomodik tonna acél megcsapolásáról.” De készített filmet a magyar autóbuszgyártás helyzetéről, a kivándorló és emigráns magyarok szomorú életéről, a gyöngyösvisontai hőerőmű üzembehelyezéséről, a mákvetésről, az egyiptomi szakmunkásképzésről. És olyan műsorokat is rendezett élőben, mint A hét.
Nagyjátékfilmre nem kapott lehetőséget, talán egy idő múlva nem is vágyott rá – legalábbis fia, Balla Ferenc így emlékezik. Édesanyja talán legsikeresebb alkotása az Ingázók (1966) című film, amely Szabolcsból Budapestre hetente oda-vissza bumlizó vendégmunkások mindennapjait mutatja be. A filmért Balláné, azaz B., Megyeri Gabriella a Miskolci Filmfesztivál különdíját kapta. Művészibb témájú alkotása a Gózon Gyuláról készült portréfilmje (1961), amely a kivételes, ugyancsak felvidéki származású színészlegendáról szól. Egy másik alkalommal, a Tavaszi forrás (1969) című filmjében, Móricz Zsigmond nyomába eredt és végigjárta az író, 1919-es útját, Somogyországban, az akkor frissen alakult termelőszövetkezeteknél. B. Megyeri Gabriella SZOT-díjat kapott és Érdemes művészi címet. 1980-ig dolgozott a Magyar Televízióban. Egy 1975-ben készült interjúban így fogalmazott magáról: „Igaz, hogy művészettörténetből diplomáztam, de valahogyan mégis a népgazdasági területre keveredtem. A riport, a dokumentumfilm lett a műfajom. Amolyan belföldi utazó-rendező vagyok.”
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
