A Gladiátor megjelenése óta eltelt több mint két évtizedben erősen változó minőségű filmek kerültek ki Ridley Scott keze alól. Minden kritikai sikerre, mint az Amerikai gengszter, jut két baklövés, mint a Prometheus vagy a Robin Hood. Ezen kudarcok tükrében még messzebbinek tűnnek az olyan klasszikusai, mint a Nyolcadik utas a halál, a Szárnyas fejvadász vagy a Thelma és Louise.
Scott tavaly újabb történelmi drámával jelentkezett, Az utolsó párbaj ugyan nem késztetett felülvizsgálatra azzal kapcsolatban, hogy a rendező rég túl van már karrierje zenitjén, de a perspektivaváltások, illetve a filmvégi párbaj összességében élvezhetővé tették a történetet. Legújabb történelmi munkájára azért is volt érdemes várni, mert érdeklődése a napóleoni háborúk iránt nem új keletű, első nagyjátékfilmje, az 1977-es Párbajhősök is ebben a viharos időszakban játszódik. Nagy kár, hogy Scott visszatérése ehhez a korszakhoz sokkal rosszabbul sikerült.
Történelemből elégséges
Talán a legszembetűnőbb probléma a Napóleon kapcsán, hogy a laikus néző gyakran nem fogja érteni, hogy mi történik. Scott két és fél óra alatt jut el az 1793-as terror időszakától Napóleon császárrá koronázásán keresztül Szent Ilona-szigeti száműzetéséig és dicstelen haláláig. A bemutatásra váró események sokaságához képest a relatíve rövid játekidőböl adódóan a történetvezetés feszes, sőt, kapkodó. Egy-egy jelenet között sokszor évek telnek el, az oroszországi visszavonulás után például egyből az elbai száműzetés következik, átugorva a kulcsfontosságú lipcsei „népek csatáját” és Párizs elestét. De kimarad Napóleon fiatalkorának korzikai epizódja és a karrierjét tényegesen elindító olasz hadjárat is.
Szintén nem marad idő a mellékszereplők bármilyen szintű kidolgozására, Napóleon híres marsalljai például annyi időt sincsenek képernyőn, hogy az elegendő legyen azonosításukhoz. Ney, Murat, Davout vagy Berthier neve el sem hangzik, számtalan más érdekes karakter, mint például Bernadotte marsall, aki összeveszett Napóleonnal, majd az ellenséges Svédország királya lett (és mellesleg a mai napig uralkodó svéd királyi ház alapítója) pedig fel sem bukkan a filmben.
Minderre persze számíthattunk, egyszerűen két és fél órába nem férhet bele ennyi szereplő és történés, nincs idő szocio-politikai összefüggéseket tárgyalni vagy történelmi kontextusról beszélni. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán filmet csinálni Napóleonról ezek tárgyalása nélkül (e sorok írója a nem felé hajlik), de erre lehet mondani, hogy talán majd a rendezői változat (Scott 4 órás verziót ígért, ami jövőre kerül majd fel az Apple TV+ kínálatába) kárpótolja a korszak iránt érdeklődőket. A legfontosabb kérdés inkább az, mi került be a történelmi filmbe a történelem helyett.
Ridley Scott ugyanis Napóleon és Josephine de Beuharnais házasságát állította a cselekmény középpontjába, és e kapcsolat felől értelmezte a korzikai kisnemesből lett francia hadvezér majd császár felemelkedését és bukását. Ez önmagában nem hiba, Josephine kétségtelenül Napóleon életének egyik, ha nem legfontosabb szereplője volt. Ugyanakkor kettejük házassága egyrészt a valósághoz képest erősen túldramatizált és tele van pontatlanságokkal, másrészt Napóleon személyének bemutatásakor a toxikus férj-aspektus annyi figyelmet kap, hogy ennek következtében egész alakja egy karikatúrává torzul.
Mikor beigazolódik félelme, hogy imádott felesége megcsalja egy jóképű huszárszázadossal, seregét faképnél hagyva hazarohan Egyiptomból, hogy befenyítse. „Senki vagy nélkülem” – mondja Josephine-nek, kikényszerítve, hogy az elismételje, és ezzel kettőjük között egyfajta perverz játék kezdődik a dominanciáért. A következő jelenetben felesége visszafordítja szavait, kiegészítve azzá, hogy „senki vagy nélkülem, vagy az anyád nélkül”, a felszarvazott férj pedig utánamondja a mantrát, összezavarva az erőviszonyokat.
Napóleon hiába uralja le testileg-lelkileg feleségét, az számos, a férfire nézve direkt megalázónak szánt szexjelenet után sem képes örököst szülni neki, ezért a francia császár válásra kényszeríti, és a termékeny Habsburg Mária Lujzára cseréli. Mégis, később vert serege élén az orosz télben hazafelé botorkálva Josephine-nel való bánásmódját jelöli meg a kudarc okaként.
Scott egyértelműen azt akarja sugallni, hogy Josephine több volt mint egy kitartott nő a háttérben, de valahogy pont az ellenkezőjét éri el. Kettejük dialógusai annyira nem hatásosak, hogy az egyébként remek Vanessa Kirby alakítása sem válik emlékezetessé. A film másik állítása pedig, hogy Napóleon az emberiségen töltötte ki boldogtalan szerelmi életének összes frusztrációját; hogy felesége nem szerette, ezért tömeggyilkos zsarnok lett, egyszerűen ostobaság.
Egy portré sikere nyilván elsősorban a címszereplőn áll vagy bukik. Joaquin Phoenix a tőle megszokott magas színvonalon játssza el az excentrikus államférfi szerepét, de az általa megformált Napóleon mintha a korabeli brit propaganda teremtménye lenne: egyszerre végtelenül nárcisztikus és kóros önbizalomhiánytól szenvedő, anyakomplexusos puhány, közszereplőként és magánszemélyként egyaránt kicsinyes, mint egy gyerek, feleségével pedig elnyomó és erőszakos. Leginkább Phoenix legutóbbi császár-szerepére emlékeztet: Commodusra a Gladiátorból.
Nyilván mindennek van több-kevesebb történelmi alapja. Napóleon az elfogulatlan források tanúsága szerint valóban nárcisztikus volt és megalomán, féltékenykedő, kicsinyes, kegyetlen és hataloméhes – de nem csak ennyi, hiszen egy ilyen ember nem lett volna képes véghezvinni, amit véghezvitt, és nem rajongtak volna érte kortársai és az utókor egyaránt. Maga Joaquin Phoenix is így kommentálta alakítását: „ha tényleg meg akarod érteni Napóleont, akkor valószínűleg külön utána kell olvasnod. Mert ha látod ezt a filmet, Ridley szemein keresztül fogod megtapasztalni.”
A film szinte említésre sem méltatja a tényt, hogy nyilvánvaló rossz emberi tulajdonságai ellenére tehetséges politikus, végtelen lojalitást inspiráló vezető és korszakos stratéga is volt, akihez halála óta minden katonai géniuszt mérnek. A kompetens Napóleon színrelépéseinek száma elenyésző az elvileg róla szóló filmben. Győzelmei közül csak a touloni és az austerlitzi csaták (illetve egy villanás erejéig Borogyino), vereségei közül csak Waterloo kerül képernyőre, ami azért is kár, mert ezek a csatajelenetek látványosak és a film messze leghatásosabb, legszórakoztatóbb részei.
Mindarról pedig, hogy milyen ember volt a csatatéren és a hálószobán kívül, tehát, hogy mit gondolt politikáról, filozófiáról, művészetről (fiatalkorában író akart lenni), vagy az európai status quo-t felforgató francia forradalomról, mely egy ponton őt is börtönbe vetette, mi motiválta, vagy hogyan viszonyult Franciaországhoz, mely nem is volt szülőföldje (10 éves volt, mikor franciául kezdett tanulni), az identitás komplex kérdéseiről egyáltalán nem esik szó, mint ahogy az 1804-ben általa beiktatott polgári törvénykönyve, az óriási hatású és máig hatályban lévő Code Civil sem érdemel említést.
Hátsó szándék
A film alapján a rendezőt nem érdekelte, mi történt valójában – a filmet pontatlanságaiért kritizáló történésznek is azt üzente: „get a life”. És mert ő Ridley Scott, színre vihette a vízióját, aminek hangsúlya sosem a történelmin, hanem a drámán volt; de a történet ettől még nem működik.
A jó karakterábárzolás lényege, hogy feltárja, mennyi ellentétes tulajdonság és érzés férhet meg egy személyben. Senki sem redukálható kizárólag az erényeire vagy kizárólag a hibáira, ezért rengeteg nüanszt, árnyalást igényel, hogy azt mondhassuk: igen, ez egy ember. Ridley Scott Napóleonja pedig híján van mindenfajta nüansznak vagy árnyalásnak.
A legjobb példa erre az öt percbe osszezsúfolt, összesen három (90%-ban fiktív) jelenetből álló egyiptomi hadjárat. Az elsőben Napóleon úgy győzi le a szemközt felsorakozó mamelukok seregét, hogy belelő a piramisokba (nem történt ilyen, hiszen egyrészt a piramisok messze voltak, másrészt semmi értelme nem lett volna), mutatván: neki semmi sem szent, csak a győzelem mindenek felett. A másodikban felnyittat egy szarkofágot, hogy szembenézzen egy fáraó múmiájával, hiszen ő is uralkodó akar lenni. A harmadikban hátrahagyja seregét, mikor azt hallja, hogy Josephine otthon csalja a huszártiszttel.
Ebben az esetben nem az a probléma, hogy a film a történelmileg hiteles eseményektől eltérő cselekményt követ, hanem, hogy ez a fiktív cselekmény nem érdekesebb vagy szórakoztatóbb, mint a valós események megfilmesítése lett volna. A hadvezér különböző anekdoták szerint Jaffában személyesen látogatta pestises katonáit, ő vezette a gyalogosrohamot a lodi híd ellen, és név szerint ismerte seregének összes tisztjét. A touloni csata jelenetéből kimaradt, hogy az erőd elfoglalásakor mankóval mászta meg a falat, mert nem sokkal korábban combonszúrták egy lándzsával, és majdnem elvesztette a bal lábát. Nem lehetett véletlen, hogy olyan sokan készek voltak meghalni ambíciózus, sokszor tényleg önkényes tervei kivitelezéséért. Ezzel szemben a Ridley Scott által elképzelt Napóleont a szomszéd faluba is nehezen követték volna, nemhogy hatszázezer ember Moszkváig az orosz sztyeppén át.
Egy másik bírálható döntés, hogy a film a napóleoni háborúk legnagyobb csatáiban elesettek számának listájával végződik, impliciten a francia császárt téve felelőssé az összes veszteségért. Katonatisztként és politikusként Napóleon nyilván sok embert küldött a halálba, ugyanakkor kizárólag az ő számlájára írni milliók halálát puszta demagógia. Az ütközetek egy részének kirobbantásában egyáltalán semmilyen szerepe nem volt, így például a touloni csatában, ahol tüzérszázadosként szolgált, abszurd felvetés, hogy mind a hatezer embert ő ölte volna meg. Ezen felül a 19. század elejére megerősődő centralizált államszervezetek minden korábbinál nagyobb seregeket tudtak mozgatni, a kor harcászati technológiája és taktikái pedig azt eredményezték, hogy a veszteségek aránya drasztikusan megnőtt. Ezek a folyamatok jórészt függetlenül működtek Napóleon személyétől.
A Napóleonról életrajzot író történész, Patrice Gueniffey felvetette, hogy Ridley Scott úgymond a hagyományos brit, azaz anti-francia szemszögből mutatja be Franciaország egyik legnagyobb hősét. Ezt nehéz lenne tagadni, főleg, mivel a franciákat a waterloo-i csatában legyőző Wellington gróf egyértelműen hősként jelenik meg. Nem csoda, hogy Scott is csak annyit tudott reagálni a kritikára: „a franciák még önmagukat sem szeretik.”
Ráadásul nem ez az egyetlen tettenérhető politikai prediszpozíció a filmben.
Nehéz nem úgy nézni Ridley Scott Napóleonját, mint egy történelmi drámának álcázott ideológiai támadást az emberiség összes nyűgének hátterébe képzelt patriarchátus, a világot hagyományosan irányító, hataloméhes férfiak ellen – mint ahogy előző filmje, Az utolsó párbaj is ezt a mintát követte (habár jóval kreatívabb eszközöket alkalmazva). Ha egyet is értünk a rendező céljaival, nem tagadhatjuk, hogy műve végsősoron a propaganda kategóriájába esik, mely műfaj politikai hitvallástól függetlenül szükségszerűen torzít, feketén-fehéren mutat be nem fekete-fehér dolgokat.
Ez már túlmutat jelen témán, de szintén érdemes lenne megfontolni, hogy egy ilyen korban, ahol történelmi és aktuálpolitikai tényeket mindennapos dolog ferdíteni, talán fontosabb lenne, hogy egy jelentős és sokat kutatott történelmi alakról szóló film tényleg az adott történelmi alakról szóljon, ne pedig egy allegorikus figuráról, akire a rendező asszociált miközben elolvasta az életrajzát.
Ha valaki filmeposz formájában akarja látni Napóleon életét, annak sokkal inkább ajánlható Abel Glance 1927-es klasszikus némafilmjének Kevin Brownlow által felújított, 2016-os változata.
