A 2010-es években robbanásszerűen megsokasodtak és a mainstream kultúra szerves részévé váltak a posztapokaliptikus sci-fik. Filmek, sorozatok és videojátékok sokasága rajzolt fel különböző disztópikus jövőképeket a népszerű ifjúsági fantáziáktól (Éhezők viadala, Az útvesztő, A Beavatott) a különböző zombis franchiseokon át (The Walking Dead, The Last of Us) egészen a western és akciófilmes panelekre épülő filmekig, mint például az Éli könyve vagy a sokak által minden idők egyik legjobbjának tartott Mad Max: A harag útja.
A zsáner virágzása persze nem előzmény nélküli, hiszen már a 20. században is gazdag filmográfiája és irodalma volt a hasonló történeteknek, – elég csak Philip K. Dick vagy Isaac Asimov műveire gondolni – a 2000-es években pedig olyan alkotások alapozták meg a közelgő áttörést, mint Az ember gyermeke vagy a Legenda vagyok. Ám a 2008-as gazdasági világválság, a technológiai forradalom és az egyre súlyosabb globális klímaszorongás bizonytalansága közepette nevelkedő új nemzedékek a korábbiaknál is erősebben, különös érzékenységgel rezonáltak a civilizációs összeomlás után játszódó történetekre. Aztán 2020-ban valódi ízelítőt kaptunk abból, milyen egy járványoktól sújtott, techno-futurista őrültek uralta rémálomvilágban élni.
Kép Az ember gyermeke című filmből
A Covid, az egyre súlyosabb természeti katasztrófák és az AI okozta globális szorongás következtében érezhetően kialakult egyfajta apokalipszis-fásultság a popkultúrában: a kipusztult természet, globális vírusok és öntudatra ébredt szuperkompjúterek korábban borzongatóan izgalmas fantáziája immár egyre közelibb élménnyé vált, emiatt a közönség is megváltozott igényekkel ül be hasonló témájú filmekre. A szórakoztatóipar, így a fősodorbeli filmek is egyre inkább eszképista, a pusztulásra és iszonyatra kevéssé élesen reflektáló formában gondolják újra a világvége után játszódó történetek hangvételét, témáikban a társadalmi kommentár mellett/helyett nagyobb hangsúlyt fektetnek a történetek érzelmi vetületére.
Ebbe a mintázatba illeszkedik A kutya csillagkép is, ami annak tükrében némiképp meglepőnek tűnhet, hogy Scott korábbi sci-fijei – legyen szó akár olyan kikerülhetetlen mesterművekről, mint a Szárnyas fejvadász vagy A nyolcadik utas: A halál, akár utóbbi kevéssé jól sikerült előzményfilmjeiről, mind élesen más, jóval borúlátóbb és kegyetlenebb hangnemet ütöttek meg. A Kutya csillagkép – amely Peter Heller 2012-es, azonos című regénye alapján készült – nyitányában nem épp a szokványos posztapokaliptikus hangulatvilág tárul elénk: buja zöld erdők és békésen csobogó patakvíz, egy fiatal férfi füvet nyír, pecázik és sétarepülőket bütyköl, miközben a kutyája vidáman szemlélődik mellette, a montázs alatt szóló Hozier-szám pedig szinte beleringat a természet harmóniájába.
Persze, hamar kiderül, hogy Hig (Jacob Elordi) és hűséges kutyája, Jasper nem önszántukból élnek távol a civilizációtól, egy globális vírus ugyanis elpusztította az emberiség nagy részét. Hig biztonságos és jól védhető bázist alakított ki, amit egy Bangley (Josh Brolin) nevű mogorva, de talpraesett és a túlélés szabályaihoz könnyen alkalmazkodó férfival védenek a csoportokba verődő portyázóktól. Hig repülővel járja a környező vidéket, élelmet, üzemanyagot és gyógyszert szerez be a kihalt nagyvárosban, a zsákmány jelentős részét egy hegyek között élő vallási közösség tagjainak szállítja, akik igyekeznek megóvni a vírus után született gyerekeket.
Aztán egy nap Hig a levegőben szállva elkap egy rádióadást, egy ismeretlen hang jelentkezik be egy Grand Junction nevű város bázisáról. A fiatal férfinak, akit – talán mondani sem kell – fájdalmas veszteségek démonai gyötörnek, hamar rögeszméjévé válik, hogy talán Grand Junctionben új életet kezdhet egy újraszerveződő társadalomban, így Bangley intelmei ellenére útra kel, hogy megkeresse a titokzatos helyet.
Kép a Kutya csillagkép című filmből
Noha Hig világa kívánatosnak nehezen lenne mondható, az életben maradás feltételei ritkán ennyire stabilak és kényelmesek egy posztapokaliptikus történet hősének. Tulajdonképpen minden szükséges erőforrás a rendelkezésére áll (mi több, még sör és kóla is van), a külső fenyegetés ellen könnyedén meg tudja védeni magát, nem beszélve arról, hogy a festői a coloradói hegyvidék sem épp az a lélekölő sivár pusztaság. A Kutya csillagkép attól válik izgalmassá, hogy az eseményeket nem a túlélésért vívott küzdelem és a menekülés kényszere indítja be, hanem egy – a világvégéhez képest – békében és biztonságban élő férfi abba vetett hite, hogy az emberi lét még egy globális trauma után is szólhat többről, mint túlélni egy újabb napot.
A film visszafogott ritmusa, a békét sugárzó természeti táj erős kontrasztot teremt a felbukkanó fenyegetésekkel – például a fosztogató, leginkább a Mad Max fanatikus harcosaira emlékeztető törzsekkel – szemben. Noha Scott semmiféle merész újítást nem vezet be, a Kutya csillagkép mégis kellő magabiztossággal gyúrja össze a zsáner különböző irányait ahhoz, hogy izgalmas és sokszínű atmoszféra jöjjön létre. Míg hangvételében, kétdimenziós, ám könnyen szerethető hőseiben a 2010-es évek ifjúsági filmjeit idézi meg, addig a történet struktúrája és világa (az idegen városba tartó magányos hős útja, vadregényes, civilizálatlan vidék, portyázó bandák és telepesek csatája) egyértelműen western panelekre épül, amire Scott látványos akciójelenetekkel – pl. lovas üldözés és pisztolypárbaj – is rájátszik.
Bár a film javarészt kiszámítható sémákat követ, akad néhány merész fordulat is, amik ebben az esetben elsősorban nem dramaturgiai, sokkal inkább műfaji jellegűek. Például, amikor az egyedül maradt Bangleyt egy éjjel megtámadja egy portyázó horda, a férfi olyan erőszakos – már-már horrorfilmesen zsigeri – hentelésbe kezd, ami teljesen más regiszterbe viszi át a filmet, egyúttal ékes bizonyságát adja annak is, hogy Scott még mindig kivételes érzékkel tud akciójeleneteket rendezni. De még meghökkentőbb hangulatváltást eredményez a Grand Junction-be való megérkezés, ami jó eséllyel megosztja majd a közönséget.
Kép a Kutya csillagkép című filmből
A Kutya csillagkép összességében mégis a jól bevált konvenciókra hagyatkozik, meglepő érzelmességgel (olykor már érzelgőséggel) felruházva a narratívát. A csillagos égboltot fürkésző, felhők közé szálló és régi életét gyászoló Hig szentimentális figurájához tökéletesen illik Elordi mélabús alakja, ugyanakkor az ausztrál sztár elevenebb és érzelmesebb alakítást nyújt, mint amit tőle megszokhattunk. Legyen a szerep bármennyire is sablonos, az elmúlt években főként neurotikus seggfejeket megformáló színész látványosan felszabadult jutalomjátéka, amelyben végre egy jó lelkű és jóra törekvő ember lehet, roppant élvezetessé teszi az alakítást. De a mellékszereplők, a romantikus szálért felelős Margaret Qualley, a mogorva cowboyként alig felismerhető Guy Pearce vagy épp az antagonistaként felbukkanó Allison Janney is könnyűszerrel tesznek szórakoztatóvá alapvetően felszínes karaktereket.
A Kutya csillagkép ugyan kissé megkésett film érzetét kelti, amely az elmúlt években túl sokszor látott panelekre épül, mégis mindezt az erős atmoszféra, a frissítően érzelmes történet, a feszült és remekül felépített akciószekvenciák, valamint a nagyszerű színészek ellensúlyozzák. Ridley Scott régen, vagy talán sosem volt még ennyire szentimentális, és noha ezúttal közlésében nem sok eredeti van, ez egyáltalán nem zavaró. Megújította már épp elégszer a műfajt ahhoz, hogy most beérje „csak” egy szórakoztató és optimista nyári filmmel.
A Kutya csillagkép már látható a mozikban, a Fórum Hungary forgalmazásában.
