A világítótorony (The Lighthouse)
Előzetesen a CineFest legnagyobb durranásának ígérkezett a Cannes-ban Fipresci-díjat nyert fekete-fehér, két világítótorony-őrről szóló dráma, és ennek megfelelően nagy tömeg várt arra a miskolci Művészetek Háza aulájában, hogy bejuthasson a terembe. Ez amúgy a hétvége legtöbb nagyjátékfilmjénél így volt, aki nem ment oda időben, az már csak az erkélyen kapott helyet, vagy már ott sem.
Robert Eggers egyik nagy trükkje az volt, hogy miután kikiáltották az egyik legizgalmasabb fiatal horror-rendezőnek a The Witch-nek köszönhetően, máris kilépett a műfajból. Bár adná magát az ijesztgetés: két, sötét múlttal terhelt férfi fokozatosan bekattan egy viharos szigeten, ő mégis egy fekete humorú, szürreális dráma mellett tette le a voksát. Azért a fiatalabb őr (Robert Pattinson) lázálmai, elhatalmasodó rögeszméi így is szolgáltatnak viszolyogtató epizódokat, a film szuggesztivítása pedig odáig terjed, hogy a néző is könnyedén a sziget foglyának érezheti magát, aki meggebed a napi melóban, a szénlapátolásban, a padlósikálásban, és ennek tetejébe kívül-belül átjárja az izzadtsággal, piszokkal keveredő sós nyirkosság.
Willem Dafoe és Robert Pattinson A világítótoronyban (fotó: CineFest)
A fényképezés elsőrangú, ahogy a színészi játék is. Willem Dafoe szenzációs a marcona tengeri medve szerepében, akiből már csak az ital képes előcsalogatni az embert. Napközben rabszolgaként dolgoztatja fiatal beosztottját, esténként – az alkoholtól közvetlenebb stílusra váltva – régi történetekkel traktálja társát. A világítótorony egy újabb példája annak, hogy Pattinson csalhatatlan érzékkel lel rá a legizgalmasabb filmtervekre. Kockázatos, megterhelő szerepeket keres, amelyeket aztán remekül meg is tud formálni. Kerüli a hollywoodi szuperprodukciókat (Batmannek azért ő sem tudott ellenállni), és inkább eljátssza, hogy a szikla szélén állva, viharos szélben olyan ügyetlenül önti ki a húggyal és fekáliával teli ágytálat, hogy a tartalma a ruháján és az arcán landol. Csodálatos egy ember lehet.
A másik trükk abban rejlik, hogy ugyan a történet könnyedén összefoglalható egy mondatban (két férfi, egy sziget, ugye), a film dacosan ellenáll az értelmezési kísérleteknek. Ahogy Pattinson is egyre kevésbé tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéseitől, úgy a film is szándékosan összezavar azzal, hogy keverednek benne a tengerész babonák, a mitológiai párhuzamok és a munkásemberek nyomorúságát, önpusztító alkoholizmusát bemutató képsorok, melyekről akár Tarr Béla művei is eszünkbe juthatnak. A világítótorony hatásosan érvel amellett, hogy van a tébolynak egy olyan foka, amit nem lehet megmagyarázni, a szemünket viszont rettentő nehéz levenni róla.
Szuvenír (The Souvenir)
Van a filmeknek egy típusa, ahol a nézők többet tudnak, okosabbak a főszereplőnél, és ahogy elkapja őket a történet folyása, legszívesebben ráparancsolnának a mozivásznon ügyetlenkedő emberre, hogy vegye már észre magát. A Szuvenír is ehhez a filmtípushoz tartozik, de egyúttal önreflexióra is késztet: könnyű kívülállóként racionális döntéseket számon kérni máson, de érzelmektől elvakítva már sokkal nehezebb egy mérgező párkapcsolat szenvedő feleként rájönni arra, hogy ezt a szenvedést nem muszáj elfogadni. Akár ki is lehet lépni belőle.
A Szuvenír egy önmagát kereső egyetemista és egy nála idősebb, világlátott, a külügyminisztériumnál dolgozó férfi kapcsolatának a története. Annál jóval komplexebb a film, hogy Julie-t áldozatnak, Anthony-t pedig szörnyetegnek hívhassuk. Az elején csak apró jelekből következtethetünk arra, hogy valami itt nincs rendjén, később viszont már ökölbe szorul a kéz, amikor azt látjuk, hogyan manipulálja, hogyan bizonytalanítja el a lányt a férfi. De a boldog pillanatokat sem hallgatja el, és ad fogódzkodókat ahhoz, hogy megérthessük, miért tart ki Julie Anthony mellett.
.jpg)
Honor Swinton-Byrne a Szuvenírben (fotó: CineFest)
Joanna Hogg rendező fiatalkori tapasztalataiból merítve, ítélkezés helyett finom távolságtartással, nagy kihagyásokkal alkotta meg egy egészségtelen szerelem kórrajzát. A film ereje szenvtelen őszinteségében, illetve a színészi játékban rejlik. Nehéz elhinni, hogy Honor Swinton-Byrne-nek (aki a zseniális színésznő, Tilda Swinton lánya) ez az első filmszerepe: törékenységet, elveszettséget sugalló, és mégis átható jelenlétével egy amúgy nem túl érdekes karaktert sikerült életre keltenie. A rendezőnek tanuló Julie saját bevallása szerint jólétben, buborékban nevelkedett, és azzal próbál ebből kitörni, hogy Sunderland kikötőjéről, az ottani munkásokról készül filmet forgatni.
A kapcsolat bemutatásán keresztül egy bizonytalansággal és fájdalommal teli portré rajzolódik ki egy fiatal nőről, akinek égető szüksége van útmutatásra, biztatásra és tapasztalatokra, még ha azok keserűek is. A Sundance Fesztiválon debütált januárban, ahol díjat nyert, augusztusban mutatták be a brit mozik a filmet, és máris felkerült a Guardian toplistájára, amelyben a 21. század első húsz évének száz legjobb filmjét összegezték (a listán a Saul fia is előkelő helyen szerepel). Meg tudom érteni a lelkesedésüket, ez tényleg egy kivételesen erős és szép film arról, milyen elveszettnek lenni, milyen vakon szeretni.
A lelőhely (Prospect)
Minden fesztiválra kell egy ügyesen összerakott B-film, ami az újító szándékú, komplex problémákat taglaló szerzői alkotások mellett az ismert sémák mentén nyújt lehetőséget a kikapcsolódásra. A CineFest első hétvégéjén egy sci-fi mutatta meg, hogy sokszor az is elég az elégedettséghez, ha egy film szigorúan szabálykövető módon viszonyul egy műfajhoz.
A lelőhely elsősorban a hangulatteremtésben, egy mérgező levegőjű, szerencsevadászok, kétes alakok által látogatott bolygó viszonyainak a hatásos bemutatásában jeleskedik. Már azt izgalmas nézni, ahogy lomha, szkafanderes alakok törnek előre a dús növényzetben. Ha pedig másokkal találkoznak, rögtön tovább nő a feszültség, hiszen bizalmatlanul méregetik egymást, és legtöbbször a fegyverek is előkerülnek.
Pedro Pascal A lelőhely című filmben (fotó: CineFest)
Ilyen lett volna a vadnyugat, ha a levegőben az emberre halálos spóra száll, illetve ha arany helyett egy föld alatti, veszélyes élőlény belsejéből kinyert, gyémántszerű értéktárgyért kockáztatják az életüket az emberek. A film főhőse egy tinilány, aki az apjával érkezik a bolygóra, de hamarosan egy olyan emberben kell megbíznia a saját túlélése érdekében, aki először még ki akarta rabolni őket.
Tetszetős tájképek előtt zajlik a szereplők mozgásához hasonlóan lomha, de fordulatos cselekmény. A nyomorúságos, ütött-kopott díszletek szavak nélkül is nélkül mindent elmondanak arról, hogy aki erre a bolygóra téved, az minden más lehetőséget kimerített, és ez az ő utolsó esélye a meggazdagodásra. Sophie Thatcher alakításában remekül vegyíti a megszeppent tinit a dacos amazonnal, Pedro Pascalnál pedig tényleg sokáig nem lehet tudni, csak kihasználja, manipulálja vagy tényleg megkedvelte a kamaszlányt. Kár, hogy az akciójelenetek ügyetlenek a film többi részéhez képest.
Lüktetés (Beats)
Több évtizedes filmnézési múlttal a hátam mögött, azt hiszem szabályba önthetem egy meglátásomat: egy film automatikusan jobbá válik, ha skót dialektusban beszélnek benne. A Lüktetés esetében is sokat hozzáad a miliőhöz, hogy ebben az angol nyelvet ismerők számára is nehezen érthető nyelvjárásban beszél arról két lepusztult helyen lakó srác, hogy most mát tényleg el kell menniük egy illegális rave-buliba. Bár a háttérből komoly problémák árnyékai vetülnek rájuk – az egyikük ki nem állhatja a rendőrként dolgozó nevelőapját, a másikukat a bátyja terrorizálja -, azért így is egy klasszikus feel-good filmként írható le a Lüktetés, melyben mindent felülír a bulizási iránti vágy.
Ráadásul a brit törvényalkotás nevetséges próbálkozásával is megismerkedhetünk amivel az elektronikus zenei partikat próbálták visszaszorítani: 1994-ben betiltották az olyan gyűléseket, ahol „túlnyomórészt vagy teljes egészében repetitív ütemek által meghatározott zene szól”. Ezért kell a két főhősnek tőlük idősebb lányoknál kuncsorognia a buli helyszínéért vagy a kalózrádiót hallgatnia.
Lüktetés (fotó: CineFest)
Rendkívül rokonszenves film, a felvonultatott szereplők viszont túlságosan egysíkúak, a legtöbbjük egyetlen jelzővel jellemezhető: az egyik rave-mániás srác pipogya, a másik kattant, a báty bunkó és így tovább. A dramaturgia túlságosan is közhelyekre támaszkodik, ez azonban nem tudja elrontani a filmélményt. Kedvet csinál a bulizáshoz, és ha előbb nem is, de akkor tuti berántja a falnál ácsorgókat is, amikor a party csúcspontján a boldogan táncoló szereplők mellett pár percre a film is lerázza magáról a láncait, fekete-fehérről átvált színesbe és átmegy egy villogó, experimentális videóklipbe, amire a kortárs magyar avantgárd egyik legtermékenyebb alkotója, Lichter Péter is büszke lehetne.
---
A hétvégén a Sundance filmfesztiválon bemutatott, gyerekkatonákról szóló Monos-t is megnéztük, de arról már a Berlinale idején beszámoltunk, szóval most nem térünk ki rá bővebben. Örömteli fejlemény, hogy a magyarhangya jóvoltából el fog jutni a magyar mozikba. Sajnos a másik négy film hazai bemutatójáról nincsen információnk.
Monos (fotó: CineFest)
A miskolci CineFestnek még távolról sincs vége, csütörtökön, azaz szeptember 19-én Miskolcra látogat Franco Nero és Vanessa Redgrave, ebből az alkalomból levetítik a Django című westernklasszikust, illetve a Júliá-t, amelynek a címszerepéért Oscar-díjat kapott az angol színésznő. Pénteken George Lazenby teszi tiszteletét a fesztiválon, aki minden idők egyik legjobb James Bond-filmjében (Őfelsége titkosszolgálatában) alakította a 007-es ügynököt. Szombaton pedig a cannes-i fődíjas Élősködők miatt lesz érdemes sorba állni. Ez persze csak ízelítő volt a programból, a fesztivál honlapján érhető el a napi műsorbontás.
