Sophia Coppola megint egy igazi best of filmzenével kápráztatja el a közönséget Somewhere című filmjében, Tom Tykwer Drei című berlini szerelmi háromszög-drámája (ahol egy pár mindkét tagja ugyanazzal a harmadikkal: egy férfival bonyolódik viszonyba), vagy Miike Takashi és Takeshi Kitano szamuráj-, illetve yakuza-remekművei állandóan teltházas előadásaira már napokkal a vetítések előtt nem lehetett jegyet kapni. Aki azonban visszajáró vendége a fesztiválnak, tudja, Rotterdam igazából nem ezekről a filmekről szól. Hanem egyrészt az olyan csemegékről, mint a kommunista western filmek szekciója vagy, hogy fiatal divattervezők pályázhattak filmjeikkel az Out of fashion (Divatból kiment) programblokkba, míg a Water Tiger Inn (Fogadó a Vízi Tigrishez) keretein belül nemcsak harcművészeti bemutatókat vagy történelmi jelentőségű wuxia filmeket láthattunk, hanem Wong Kar-wai Ashes of Time redux-át (az 1994-es harcművészeti film 2008-as remixét) is megtekinthettük. Másrészt pedig a fesztivál fiatal filmeseket támogató versenyprogramja az igazi lényeg.
Az első- és második filmes rendezők számára célzott 15.000 eurós Tigris-díjat idén is három alkotó kapta meg. A fesztiválhoz szorosan kapcsolódó Hubert Bals-alapítvány filmjeiből is csemegéző tizennégy filmes versenyprogramból az öttagú zsűri a dél-koreai The Journals of Musan (Park Jung-bum), a thaiföldi Eternity (Sivaroj Kongsakul), illetve a spanyol (jobban mondva katalán) Finisterrae (Sergio Caballero) alkotásokat díjazta. A dél-koreai társadalmi dráma egy észak-koreai menekült hányattatásairól szól a kapitalista nagytestvéreknél. Kemény film, amelyben maga a rendező játssza az introvertált főszereplőt, aki a zsűri indoklása szerint "igazi túlélő". Park Jung-bumnak ez az első nagyjátékfilmje, de a nálunk is bemutatott, cannes-i díjazott Poézis - Mégis szép az élet című filmben már asszisztenskedett a koreaiak egyik legnagyobb ma élő rendezője, Lee Chang-dong mellett is. A másik, szintén távol-keleti film kevésbé drámai (igazi értelemben véve semmi dráma nincs benne), állóképek gyönyörű kombinációja egy férfiről, aki halála után visszatér az élőkhöz: jobban mondva élete szerelméhez. Kollektív meditáció a moziteremben, de akik könnyen elalszanak a sötétben, kerüljék a film késő esti vetítéseit. A galíciai Finisterrae (A világ vége) a hely ahova az azonos című spanyol film két oroszul beszélő szellem-főszereplője – igen, kísértetek a szó szoros értelmében, két fehér lepedős alak - el akar jutni. Az ő történetüket ismerjük meg hóban, szélben, napsütésben. A rendező Sergio Caballero elmondása szerint a kislánya ötlete volt, hogy legyenek a főszereplők szellemek. Praktikus: ha valamelyik színész lebetegszik, akár a büfés is beugorhat helyette, nem kell leállni a forgatással (a lepedő alatt teljesen mindegy, hogy ki van...) A szellemek amúgy a barcelonai Sónar elektronikus zenei fesztiválról indulnak neki útjuknak, ennél átlátszóbb, direktebb jelenlétét a film fő mecénásának ritkán tapasztalhatjuk, de a film még ezt is elhordta a vállán. (Az amúgy elsődlegesen zeneszerzéssel foglalkozó rendező egyben Sónar-fesztiválrendező is.) A film érdekessége még, hogy legfőbb inspirációjának a legelső rotterdami filmfesztiválon bemutatott Philippe Garrel The inner scar című 1972-es alkotást tartja – Nico főszereplésével. A vándorlás képeiben valójában felismerhetők a Garrel-klasszikus elemei, a Ghost Rider Suicide-sláger (erre vonulnak a szellemek) pedig szintén a majdnem negyvenéves filmet idézi elénk. A zsűri Caballero alkotása kapcsán még azt is külön kiemelte, hogy a legjobb állatszereplők ebben a filmben voltak, itt valószínűleg nemcsak az egyik szellem lovára, hanem a katalán rendező kedvenc állatára, a Finisterrae-ban folyton feltűnő rénszarvasra is gondolhatunk.
Tigris-díjat rövidfilmek is kapnak minden évben: itt is három alkotás lehet díjazott, bár egyenként már csak 3000 eurót kapnak a rendezőik. Az amerikai kísérleti filmes, Nathaniel Dorsky kötelező díja mellett a Pastourelle-ért (a filmesnek külön retrospektívet is szentelt az idei fesztivál) a másik Tigris-díjazott Natasha Mendonca Jan Villa című klipszerű, szubjektív hangvételű filmje szülővárosáról, Mumbairól, a harmadik pedig egy igazi must-see a jó rövidfilm szerelmeseinek: a belga Nicholas Provosttól a Stardust. Provost rejtett kamerával forgatta a szerencsejáték fővárosának, Las Vegasnak a mindennapjait és - éjszakáit (a képeken, csak úgy spontán időnként maga Jack Nicholson és Dennis Hopper is feltűnik), majd jól megválogatott hangalámondásokkal és effektekkel, a hollywoodi narráció kódjait alkalmazva a dokumentarista alapanyagból egy félóránál is rövidebb thrillert kerekített. Manapság ritkán mond az ember olyat rövidfilmre, hogy lenyűgöző, vagy fenomenális, de a Stardust tényleg az: húsz perce alatt szinte még pislogni sem merünk, nehogy lemaradjunk valamiről…
Emellett számos egyéb díj is kiosztásra került, a legérdekesebb ezek közül talán a Mozi Brigád 15-18 év közötti úttörőink a díja. Az öt fős ifjúsági MovieSquad-zsűri idén is Xavier Dolan filmet szavazott meg aranyérmesnek, méghozzá a hazánkban is bemutatott Képzelt szerelmek-et. (Tavaly ugyanez a zsűri, persze más tagokkal, a csupán huszonkét éves francia-kanadai rendező itthon a tavalyi Cinefesten is bemutatott Megöltem anyámat filmjét tartotta a legjobbnak, annak ítélve a 2000 eurós összeget, amelyet az alkotó a film holland fiatalok közötti reklámozására költhet.) Az idei Dolan-film két fiatal reménytelen szerelmének története egy harmadik iránt: olyan szeretettel és az érzelmek olyan széles palettájával, amelyet az ifjú kanadai tehetségtől, most már joggal mondhatjuk, megszokhattunk.
A fesztivál a filmek és a díjak mellett idén is bővelkedett vendégekben és egyéb rendezvényekben, projektekben. A vendégek között Marisa Paredes, Stellan Skarsgård a színészek táborát erősítette, míg a cseh animációs rendező, Jan Svakmajer nem csak az itthon a tavalyi Anilogue fesztiválon vetített Túlélni az életet című filmjével, hanem a filmben szereplő kollázsokat bemutató kiállítással is részt vett a fesztiválon. De úgyszintén Rotterdamban jártak még: a fentebb említett koreai rendező-óriás, Lee Chang-dong a Poézis-sel, a Kaidan japán horror összeállítást mutatták be a Felkelő Nap országa prominens filmesei (Kore-eda Hirokazu, Tsukamoto Shinya, Ochiai Masayuki, Lee Sang-Il) , illetve a francia gótikus underground különce, François-Jacques Ossang is a fesztiválon vendégeskedett. Azonban a Dharma Guns hatalmas díszteremben, a vetítést megelőző talk show-val kísért fesztiválpremierje nem volt túl sikeresnek mondható. Az amúgy igen türelmes, sok mindent lenyelő-végigülő rotterdami közönség most nagy hullámokban jött ki a fekete-fehér, gyenge Halott ember- utánérzés filmről, és talán egy kicsit meglepő volt, hogy pont ezt a bemutatót előzte meg ekkora felhajtás.
Magyarországot a fesztiválon két film képviselte (a koprodukciós részvételektől itt eltekintve): Mundruczó Kornél A Frankenstein-terv és Kocsis Ágnes Pál Adrienn című munkája, utóbbi rendezője személyesen is jelen volt Rotterdamban a fesztivál vendégeként. Kicsit közvetettebb hazai vonatkozás, hogy össze lehetett futni a Mediawave-s workshopjairól is ismert kanadai Steve Sanguedulcével, aki ide is egy kézzel festett 16 mm-es filmmel érkezett, a Blinding-gal. Illetve a Les fleurs du mal rendezője, David Dusa igaz, Franciaországban él, de külföldre szakadt magyarok gyermeke. Filmje talán egyike volt a legérdekesebbeknek, amiket láttam: egy Párizsba szakadt iráni lány barátjával percről percre követi a közelmúlt teheráni zavargásainak utcajelenetei, a youtube segítségével. A film nemcsak éles reakció mai világunk virtuális és internetfüggő szorítására, hanem párhuzamba is állítható a fesztivál az iráni elnyomás ellen tiltakozó megnyilvánulásaival (a honlapon külön cikk, fotó-szekció, illetve a bebörtönzött iráni rendezők: Jafar Panahi és Mohammad Rasoulof filmjeinek levetítése.)
A mostantól negyedik x-et is író, érett felnőttkorba lépett rotterdami filmfesztivál tehát idén is rengeteg érdekességgel, érzelemmel és élménnyel ajándékozta meg a látogatóit. Mindez pedig nem is annyira az extra-méreteknek köszönhető (ha valaki rendesen nézett filmeket, amúgy se nagyon tudott eljutni a speciális helyszínekre), hanem, ahogy az egyik Tigris-zsűritag, a hazánkban leginkább a Sonic Youth zenekarból ismert, (Rotterdamban zenés performanszokkal fellépő, valamint a Simon Werner a disparu című francia filmzenével is jelenlevő) Lee Ranaldo mondta nekem: "Ez a fesztivál azért jó, mert a filmeket tiszta szívvel; a film iránti szeretet, és nem az üzleti érdekek által vezérelve válogatják.” És még így is egyike tud maradni a legnagyobb A-kategóriás fesztiváloknak.
