Egy gyárlátogatás víziója bevezeti a nézőt a termelés profán folyamatába, melynek központi fázisában védőruhás kamaszok rejszolnak nagyüzemben a hajzselés fiolába. A rövidke hat perc következetesen és szellemesen vezet végig a hajzselé applikálásán, az állag és a hajzat metamorfózisán, hogy végül megkönnyebbülten hirdesse a terméktől való megszabadulást. A visszaemlékező szubjektív nézőpontja zökkenőmentesen halad pályáján, nincs üresjárat, a választott szöveg és a vizuálisan megjelenő poénok remekül illeszkednek egymáshoz. A hálás és egyben divatos témából készült Fluxus a Budapest retro sorozat méltó (vidéki) kiegészítése lehetne.
Szintén egy szűk témát, egy csendes búzamezőből kibontakozó rendőri akciót, körbejáró film Kenyeres Bálint Hajnal előttje, melynek magyar forgalmazó híján egyelőre csak angol főcíme van. A körben járást pedig szó szerint is érthetjük, ugyanis a kamera 360 fokos szöget jár be, mire végre megállapodik egy arcon: az egyetlen emberén, aki ki tudott csúszni a hatósági rajtaütésből. A kamerának ezzel a lassú, lírai pillantásával már a rendező egy másik filmjében, a Zárásban is találkozhatott a mozilátogató közönség. Ez, és az egyetlen hosszú vágásból álló filmhez nélkülözhetetlen tudatosság biztosítják a film egyéni hangvételét. A cselekmény szervezettsége egybevág egy tökéletesen kivitelezett kommandós hadműveletével. Rábízhatjuk magunkat a rendezőre, mert tudja, mit akar, és azt meg is valósítja. A rövidfilm a hírcsatornákon "no comment" képaláírással sugárzott híradások rokona lehetne, a menekültek sorsának egy állomását mutatja be szavak nélkül, kellő távolságtartással. A búzamező susogása, az autómotorok és a helikopter zúgása, és végül a magára maradt menekült zihálása adja meg az alaphangot.
A Madzag szereplői viszont maguk keresik a bajt, amikor a semmiből gyártanak problémát, majd jól belegabalyodnak. A Komár István és M. Nagy Richárd társrendezésében készült abszurd zenei aláfestését olyan rétegzenék adják, mit az Amorf Ördögök, Lajkó Félix, vagy Szemző Tibor. A filozofikusnak szánt mese igaz történetnek adja ki magát, az úgynevezett igaz történetektől a becsületes filmnézőt pedig kirázza a hideg, de ezt az állítást szerencsére nem hisszük el. A miniatűr roadmovie horkolással indít, majd az aprócska szakadt kocsiból egy meglepően magas ember száll ki, minden adott tehát, hogy a két szereplőre rátelepedjen a lét kényelmetlensége. A konfliktus a madzag megtalálásával kezdődik, innen az abszurditás meginog és erőltetetté válik, nehéz ebből hiteles problémát kerekíteni és nem is teljesen sikerül.
A művészfilmek világából egy csapásra kimozdít Szász Attila 30 perces családi drámája, melyben a „Látni akarom a gyerekemet!” felkiáltás radikálisan új értelmet nyer. A reklámfilm területéről érkezett rendezőnek a Most látszom, most nem látszom az első rövidfilmje, mely után egy nagyjátékfilm várható. A film eleinte egy unalomig ismert szentimentális emberi történet látszatát kelti, döcögve indul, aztán hamar fordulatos műfaji hullámvasútra ülteti nézőjét. Az idill első képeit egy thriller kiforrott motívumai váltják, merész fényhatásokkal, klinikai fehér háttérrel, esztétikusan csöpögő és maszatolódó vércseppekkel, majd a történet egy kísértetfilm misztikumában oldódik fel. A sztori elemei fokozatosan állnak össze, folyamatos borzongásra kényszerítve a nézőt, végül a szálak elegánsan egybefutnak. Az apát alakító Fekete Ernő pedig játékával nagyszerűen alátámasztja a film meredek, többszörösen megcsavart forgatókönyvét, nemtörődöm apából ellenszenves pszichopata tudóssá, majd esendő férjjé alakul. A kezdeti gyengélkedés ellenére ügyesen megkomponált film a Most látszom, most nem látszom, mely patologikus elemeivel, erőteljes képi világával eladhatóbb stílust képvisel.
