Forgács Péter tizenkét-percese, a Kölcsönös analízis egyszerre beszéli el egy konkrét tizennégy éves kapcsolat történetét, és azt a különös, kölcsönös viszonyt, ami analizáltat és pszichológust, varázslót és áldozót, gyóntatót és gyónót köt össze. A stabil képen ugyanazt látjuk középen tükrözve: a díványon fekvő analizáltat, és a mellette karosszékében ülő doktort. Ahogy a kép, úgy a viszony is tükrözött: az egyiken a rendező a gyóntató és kutyája, Zazie az analizált, a másikon fordított a helyzet. A kutya szerepe az egyik esetben bölcs, a másikban kellemetlen hallgatás, a helyzet kényelmét túl jól tűrő, ezért bealudt páciens. A vallomásra késztetett Forgács megtalálván végre az őt tökéletes megértő és meghallgató lényt boldog, a pszichológus feszeng.
Ne várjuk a lélek mélységeinek lézerradar pontosságú feltérképezését, esetleg a kölcsönös függőség viszonyrendszereinek drasztikusan új fényben való megvilágítását. Amit kapunk ezekből, az jó adag humoron és emberségen szűrődik át, Zazie ugyanis halott már, a film az ő emlékének (is) adózik. Nem csak a tisztelet mondatja velem, de amennyiben osztanak a szemlén legjobb állatszereplő díjat, úgy ott van a helye az esélyesek között.
A Csibész alapgondolata nagyon hasonló: arról szól, hogy kutyák és gazdáik szerepe bizonyos helyzetekben felcserélődik. Az ebben a filmben taglalt helyzet egy kutyaviadal, ahol az állatok nem akarják teljesíteni a rájuk kiosztott szerepet, barátkozni kezdenek (vagy szexelni akarnak?) vérfagyasztás helyett, erre aztán küzdelemre éhes gazdáik ugranak egymásnak. Az ötlet meglehetősen didaktikus, akkor, is, ha megtörtént esetet dolgoz fel (ahogy ezt a rendező, Gergely Zoltán elmondta), a megvalósítás erős pontjai közé leginkább a zajok, hangok, és a képek (Fillenz Ádám) tartoznak.
A Khmalaria (Grei Gulyás Tibor és Irimiás Balázs munkája) kevesebb kutyát, és több szimpatikus embert vonultat fel. Egy kambodzsai dokumentumforgatás során megmaradt anyagokat használták fel egy úti-dokumentum-videóklip megalkotásához. A zene elektronikus, a forma hagyományos klipforma (zenére vágva, gyorsításokkal, lassításokkal, megfordításokkal), valójában a műfaj sem új, hívhatjuk akár országimázsfilmnek is. A filmet részben a képek minősége viszi, amit jó szemmel forgattak és válogattak, ráadásul nem pusztán maradékból, a klip ötlete helyben megszületett. Elsősorban pedig az arcok és tekintetek, melyek a pillanatokra látható napszemüveges/turista/európai alkotókkal kontrasztban őszinték, kifejezőek és beszédesek.
A Mementó Móri a Pölcz testvérek újabb munkája, a többszörös díjas Szafarihoz hasonlóan szöveg nélkül készült, csak zenére vágva. Ezúttal nem archaizált saját felvételeket használnak, hanem eredeti archívokat a tízes évektől a hatvanasokig. A zene Chopin, a képek a második világháborús felvételek mellett városképek, mozibelsők, a Beatles érkezése, és hasonlók. Sajnos a sok szépség mögül most éppen az a plusztartalom hiányzik, ami a Szafariban megvolt, miszerint idő és tér máshol van, mint azt első ránézésre gondolnánk. Ettől aztán nem kapunk mást, mint egy nagyszabású Chopin-klipet, bármelyik közszolgálati tévén mehetne, kitöltve az időt a csúszásban lévő sportközvetítés előtt.
Sárosi Anita munkája, az Avatar, a virtuális világba belépés mozzanatának szabad asszociációs megjelenítése. Avatarnak hívják az online játékosok a virtuáliában használt lényüket, amely ugyan külsejét és tulajdonságait gazdaemberétől kapja, de azért bizonyos tekintetben önállósággal rendelkezik. Új (vagy inkább divatos) a téma, a köntös régi. A film nagy része olyan, mintha Bódyt látnánk, szana-széjjel manipulált videóképek, röntgen és ct felvételek, konstrukció, dekonstrukció és rekonstrukció. Az effektek és zenék hangulata is a boldog kísérleti korszakból ismerős, sőt, amikor a képek kompjúteranimációba váltanak, még mindig a múltban érezzük magunkat, ami egyáltalán nem biztos, hogy baj.
A Kellemes karácsonyi ünnepeket valóságalapja erősíti versenyfilmmé. A rendező (Szénási Ákos) operatőre (Szabó László) egy távoli rokonának illuminált karácsonyi telefonhívására asszociálta négypercesét. A borízű és gondolatú üdvözlet igazi szociogyöngyszem, sajnos a hozzákomponált nyugati téri "mindennapos hirig" nem tudja felvenni vele a versenyt, pedig jók a srácok, kellően dekomponáltak a képek, de valahogy mégsem sodor el a film, ahhoz talán a több eredetiség kellene. Szöveg és kép együtt mégis sikeresen idézi fel a nagyvárosi karácsony nem éppen karácsonyi hangulatát.
