Antonina alakját központba állítva egyre sötétebb, egyre kiábrándítóbb utazásra visz magával Serebrennikov. A feltételezetten homoszexuális zeneszerző az első perctől kezdve távolságtartó, a házassági ajánlatot is inkább a lány beígért hozománya és lelkesedése pecsételi meg, bár az eljegyzés előtt kertelés nélkül bevallja, hogy nehéz természetű, kicsapongó életet él és képtelen az igaz szerelemre. Antoninát viszont elvakítják az érzelmei, és ugyanolyan melegséggel vágyódik férje után, amikor az rövid időn belül nyíltan elutasítja, gyűlölettel és irtózattal fordul felé. Válás valódi ok nélkül nem lehetséges, Antonina pedig egyetlen rossz szót se hajlandó mondani a férfiról, így papíron a haláláig házasok maradnak.
Csajkovszkij felesége / Forrás: Hype Film
A nő szerelme és őrülete között elmosódik a határvonal, Alena Mikhailova lenyűgöző alakítása Arany Pálmáért kiált. Ártatlan arcú, szelíd teremtés, aki az események sodrásában egyre keservesebb módokon próbálja meg hozzákötni magát a férjéhez. Serebrennikov rémálom és valóság között lebegve tartja fent a feszültséget, a film legszebb jelenetsorában a nőt körülvevő káosz egy hosszú snittes táncelőadásban teljesedik ki. Vladislav Opelyants operatőr kamerája úszik a térben, mi pedig egyre mélyebbre merülünk Antonina tragédiájában.
EO című filmjével tért vissza az élvonalba Jerzy Skolimowski, a Mélyvíz, a Gyilkos kiáltás és A nagy gázsi világhírű rendezője. A EO főszereplője egy cirkuszi fogságból kiszabadult szamár, aki meseszerű utat jár be, hogy megtalálja az imádott gazdáját. Időnként saját akaratából indul tovább, máskor az emberek döntenek a sorsáról, ide-oda sodorja őt az élet. A cirkuszból egy gazdaságba kerül, máskor egy focicsapat kabalaállata, vágóhídi alkalmazott, és egy bűnbeeső pap legjobb barátja lesz belőle. EO sodródik és küzd az elemekkel, sose tudhatja, hogy barátokba vagy ellenségekbe fut bele. Misztikus figura, de a története sosem csap át banálisba, hiába tapasztal meg apróbb csodákat, sosem kezd el az emberek nyelvén beszélni, hús-vér állati hős marad.
EO / Forrás: Aneta Gebska, Filip Gebski
Az EO Robert Bresson 1966-os Vétlen Balthazar című munkájának absztrakt párjaként is tekinthető, a francia rendezőt annak idején ugyanúgy rabul ejtette egy mezei szamár élete, ahogy most a lengyel kollégáját. Skolimowski a védtelen EO szemszögéből emberi gyarlóságról, állatokról, a természethez fűződő viszonyunkról mesél.
Eklektikus és sokszínű megoldásokkal festi meg az állat útját és az őt körülvevő világot: a veszélyekkel teli táj időnként vörösben úszik, a természet apró neszei felerősödnek, a bűnös benzinkút neonfényben, az olasz palota napfényben úszik – Mychal Dymek operatőr minden jelenetben újra meg újra elvarázsol, meglep vagy sokkol az állatra váró veszélyekkel. Az EO minden egyes fejezete újabb lehetőséget ad Skolimowskinak a kísérletezésre, aki 84 évesen az egyik legfrissebb filmet hozta el a fesztiválra.
EO
Cannes egyik legjobban várt filmje A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) volt, ami a szatirikus stílusáról ismert Ruben Östlund munkája. A norvég rendező sosem riad vissza egy kis botránykeltéstől, a társadalom által fontosnak ítélt témákat abszurd szellemben vizsgálja meg, tükröt állít a hiúságnak, a sznobizmusnak és férfiasságnak, mindent többszörösen kiforgat, az iróniáról is iróniával beszél. A Lavina összeomló családapája és A négyzet krízisbe kerülő művészeti kurátora után A szomorúság háromszögében egy fiatal modell-párt állít a három fejezetes történet középpontjába.
Carl (Harris Dickinson) és Yaya (Charlbi Dean) a divatvilág feltörekvő csillagai, a lány sikeres influenszer, a fiú topmodell. A pár meghívást kap egy luxus hajóútra, ahol utastársaik a felső tízezer mintapéldányai – orosz oligarcha, aki trágyából építette a vagyonát, vagy fegyverkereskedelemből meggazdagodó, tündéri brit házaspár – a hajót kiszolgáló készséges személyzet, és van itt marxista hajóskapitány is, akit Woody Harrelson alakít.
A szomorúság háromszöge / Forrás: Cannes-i Filmfesztivál
A tenger közepén összezárt, privilégiumban élő mikrotársadalom tökéletes terep Östlund számára, lubickol a kényelmetlen helyzetekben, amit főleg az utasok és a felszolgálók közötti szituációk, és egy káoszba fordult vacsora szolgáltat. A rendező ezúttal a gyomrunkat se kíméli, a hajón felszolgált romlott hal tömeges rosszullétet okoz (csodás hommage az Airplane! és a Monty Python-féle Élet értelme csúcsjelenetének), a sugárban hányó utasoknál csak a mindenféle testnedv ellenére is alázattal felszolgáló pincérek a nevetségesebbek.
Östlund a hánytatás után csak tovább tetőzi a bajt, az újabb és újabb csapások egy lakatlan szigetre sodorják a maroknyi túlélő csapatát, akiknek meg kell küzdenie az elemekkel. Sajnos a szigeten töltött fejezetre kicsit megfárad a film, a ziccerek egyértelműek és a humora is mintha alább hagyna. A szomorúság háromszöge a hibái ellenére is rendkívül szórakoztató és húsba vágóan kritikus, csak éppen az a plusz drámai réteg hiányzik belőle, amivel a Lavina és A négyzet is a legnagyobb filmek közé tudott emelkedni.
Cannes-i tudósításunk folytatódik!
