Utoljára 2004-ben rendeztél nagyjátékfilmet, a Getnót. A Random viszont egy nagyon ambiciózus film, sok szereplővel, sok helyszínnel, bonyolult jelenetekkel. Hogy érzed, az elmúlt 20 év közlési vágya is benne van ebben a filmben?
Igazából fel sem tűnt, hogy húsz éve nem rendeztem nagyjátékfilmet. Sűrű időszak volt, alapítottam három filmiskolát, voltak évek, amikor egyszerre három egyetemen tanítottam párhuzamosan, közben habilitáltam, és készítettem rövidfilmeket, tévéműsorokat, rádiójátékokat is. Ebben a húsz évben ráadásul benne van két filmes rendszerváltás. Én utoljára még a Magyar Mozgókép Közalapítvány finanszírozásában rendezhettem filmet, azóta túl vagyunk egy Vajna-korszakon, most pedig újra egy másik struktúra van. Ezeken a filmpénz-elosztási rendszereken átívelt egy számomra nagyon fontos, nemzetközi fórumokon is díjazott filmtervem, ami nagyon kevésen múlt, hogy elinduljon. És emellett is voltak olyan projektek, amik tényleg csak centiken múltak. Szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy ez a húsz év nagyon gyorsan eltelt.
Ezek a kudarcélmények mennyire csatornázódtak bele a Random-ba?
Nagyon! A Getno óta összesen három játékfilmes rendezésem volt a startvonalnál. Mivel elég régóta élek a filmszakmában, megtanultam ezeket a helyükön kezelni. Néha úgy érzem, hogy már-már veszélyesen egészséges vagyok; nem borulok ki, hanem megyek előre, és ha nem filmet rendezek, akkor sok energiát teszek bele másba, például a tanításba, az iskolaalapításba. Simó Sándor mondta mindig, hogy a körülményekre hivatkozni a legszánalmasabb dolog a világon.
(fotó: Kleb Attila)
Milyen élmény volt újra nagyjátékfilmet rendezni?
Úgy éreztük Szabó Gábor operatőrrel, hogy olyan derűsek és lelkesek vagyunk, mint az elsőfilmesek. Szerintem ebben sokat segített az a felemelő érzés, hogy nulla forint volt a gázsink, csak úgy, mint Incze Ági producernek. Akár azt is mondhatjuk, hogy a Random egy közérzetfilm, abban az értelemben, hogy vizuális eszközökkel akartuk kiüvölteni magunkból azt a sok feszültséget, ami felgyülemlett bennünk ettől a súlyos betegségekkel küzdő, totálisan abszurd világtól, amiben ma élünk. Talán emiatt is érezheted azt, hogy ez egy ambiciózus film.
Kockázatvállaló filmnek is lehetne nevezni: kezdettől fogva független finanszírozásban gondolkodtatok, mégsem az egyszerűbb utat választottátok, például egy kevés szereplővel forgatott kamaradrámát.
Van ebben egyfajta punk hozzáállás, ami egyébként tőlem egyáltalán nem áll távol. Gyakorlatilag óvodás korom óta a személyiségem része a szelíd, de határozott lázadás a megszokott megoldásokkal szemben.
(fotó: Kleb Attila)
Sokat segített az előkészítés és a forgatás során az operatőri érdeklődésed és tapasztalatod?
Abszolút. Ez egy nagyon operatőri film, és Gabi nagyszerűen vette le a magas labdákat. Én gyerekkorom óta operatőr szerettem volna lenni. Emiatt az operatőri mesterséget is egész máshonnan nézem. Fotós és segédoperatőr voltam sokáig, aztán a főiskola után kezdtem el igazán forgatókönyveket és novellákat írni. Szándékom volt, hogy egy filmszerű filmet próbáljak meg leírni már a forgatókönyv szintjén is: minél kevesebb párbeszéd, minél több kép, helyzet, szituáció, izgalmas, furcsa helyszínek, dinamikák, és lehetőleg erőteljes vizualitás.
Nem nagyon jut eszembe olyan magyar nagyjátékfilm, amit egy magán filmiskola berkeiben készítettek el és forgalmaztak.
Az biztos, hogy Magyarországon ez először történik meg, de talán nemzetközi szinten is kevés ilyen példa van. Ez egyszerűen csak így adódott, egy remek lehetőség a diákoknak, és gördülékenyebbé teszi a gyártást. De emellett nagyon fontos a bizalmi tényező: az, hogy a Lumiere-ben együtt dolgozom Jávor Tamással és Incze Ágnessel, rengeteget segített. Mi hárman vagyunk a Lumiere alapítói, Tamás pedig nemcsak az iskola finanszírozását támogatta, de a Random induló tőkéjét is ő biztosította, mint egy igazi, mesebeli mecénás. Incze Ágnes pedig a nagyon nehéz körülmények ellenére végigvitte a teljes folyamatot, így hát én végig biztos lehettem abban, hogy egy fillér sem megy rossz helyre. Szóval ez a modell praktikus okokból is jól működött.
Stábfotó (fotó: Kleb Attila)
Ez a modell áthidalhatja a függetlenfilmezéssel járó kényszerpályát?
Ez mindenképpen kényszerpálya marad. Viszont mi nem vagyunk hajlandók tönkremenni a film világába is durván beáramló politikai folyamatok miatt. Érdeklődve, gyakran szörnyülködve figyelem, hogy mi zajlik körülöttünk. Ez a mára kialakult udvari filmkészítés sokáig már nem lesz fenntartható, de már így is nagyon sok idő ment el. Mi még szerencsének mondhatjuk magunkat, mert sokat segített, hogy van egy saját kis fimes univerzumunk. Ez nemcsak infrastruktúrát, műtermet, technikát jelent, hanem egy páratlanul erős szakmai kapcsolatrendszert is. A Lumiere nekem olyan, mint egy sziget: a nagy semmi közepén létrejött egy kicsi, de összetartó filmes közösség, ahol generációk találkoznak, ahol egymástól eltérő műfajú alkotók és pályakezdők együttműködése valósul meg.
Figyelemre méltó színészgárdával dolgoztatok: többek között Hegedűs D. Géza, Monori Lili, Thuróczy Szabolcs, Nagy Katica és Kerekes Éva is szerepelnek a filmben, többen közülük a Lumiere-ben is tanítanak vagy tanítottak. Mennyire volt nehéz az egyeztetés, hogy mindenki ráérjen?
Ha kicsit távolabbról nézem, akkor 10-12 fontos szereplőről beszélünk, így könnyített a helyzeten, hogy senkivel sem forgattunk 6-8 napnál többet, de volt olyan főszereplőnk is, akivel 3-4 nap alatt megvoltunk. Szerintem az is nagyon sokat segített, hogy a színésztársadalom felismerte: az egészségük, saját belső egyensúlyuk szempontjából hasznos lehet csatlakozni ilyen kicsi, független projektekhez, szimbolikus összegekért, barátságból. Múltkor eszembe jutott egy bon mot erre a helyzetre: a függetlenfilmezés függővé tesz. A filmkészítés iránti dependencia határozza meg az ilyen forgatásokat, és ez általában mindenkire átragad. Ez alól a színészek sem kivételek.
(fotó: Kleb Attila)
Voltak olyan karakterek, akiket kifejezetten arra a színészre írtál, aki játssza őket?
Ezt a történetet évekkel ezelőtt egy rádiójátékban már feldolgoztam, abban szintén Thuróczy Szabolcs volt az egyik főszereplő, így ő evidens választás volt. Hegedűs D. Gézával régóta szerettem volna már együtt dolgozni, ahogyan Monori Lilivel is, így ők is hamar eszembe jutottak. Kerekes Éva az első rendezésemnek, a Zsötemnek a főszereplője volt, ami neki is az első nagyjátékfilmes szerepe, így az sem volt kérdés, hogy őt szeretném az anya szerepére. Mellettük pedig vannak nagy felfedezések a filmben, például Major Erik, akit Fellner Gréti casting directornak köszönhetek.
A Random történeteit lehet egyfajta társadalmi tablóként, allegóriaként olvasni? Mennyire érződik a filmben akár akaratlanul is a társadalmi frusztráció?
Az egész filmre jellemző, hogy valójában nem erről a tucatnyi karakterről szól, hanem mindannyiunkról. Azokról az emberekről, akik a maguk módján szeretnének egyről a kettőre jutni, akik ki akarnak törni a lehetetlenségből, és szeretnék megfogalmazni a maguk számára a kérdést: miért van értelme annak, hogy itt vagyunk és még életben vagyunk? És ez számomra is egy olyan kérdés, ami minden egyes nap eszembe jut, amikor felébredek.
(fotó: Kleb Attila)
Mi volt a kiindulópontja ennek a szerteágazó történetnek?
Egy filmfesztiválon zsűriztem Sepsiszentgyörgyön, kb. 10 éve, és mivel volt egy kis szabadidőm, így sétálgattam a városban, ami egy nagyon furcsa, kicsit nyomasztó hely. Olyan, mintha mindent belepett volna egy vastag réteg por és ettől hihetetlen csend van az egész városban. Ebben a csendben észrevettem egy kis bank előtt egy biztonsági őrt, aki magányosan álldogált ott. Én meg nagyon szeretek nézelődni, úgyhogy el is kezdtem magamban az asszociációs játékot: vajon ki ez az ember, hogyan telnek a napjai, hova megy haza.
Aztán innen gyorsan ráakadtam a bűn motívumára: mi van, ha épp azon gondolkozik, hogy megszerezze azokat a pénzeket, amiket őriznie kellene? Hol lehet az a pont, amikor megfogalmazódik benne, hogy meglop valakit? Innen jutottam el a gyerek motívumáig. Norbi, a filmbéli biztonsági őr figurája emiatt a morális dilemma miatt számomra a legtitokzatosabb és legösszetettebb szereplő a filmben. Az ő története volt meg leghamarabb, ez kezdte el szervezni a filmbéli napnak a további eseményeit, hiszen az ő ellentmondásokra épülő történetében közvetlenül találkozik az ölés, a születés, a szerelem, a gyűlölet, a kétségbeesés, meg a mindennél erősebb apai ösztön.
A filmben is egy vidéki város a fő helyszín.
Igen, de ez egy elképzelt, metaforikus hely. Az volt a célunk, hogy bárki magára ismerhessen benne, megláthasson valamit a saját közegéből. Ez egy kortalan helyszín, építészetében, tárgykultúrájában nem köthető szorosan egy konkrét időszakokhoz, de nagyon kelet-közép európai.
(fotó: Kleb Attila)
Hol forgattatok?
Halkan mondom, de ki sem tettük a lábunkat Budapestről. A külváros tereit használtuk, amihez kellett egy nagyon jó helyszínvadász, majd egy nagyon sokáig tartó terepszemle. Egyébként ennek a forgatásnak már az előkészítése is áldásos volt. Valahogy ösztönszerűen jó helyekre gondoltunk, és ha esetleg elakadtunk egy helyszín megszerzésében, akkor hirtelen jött egy új, jobb megoldás.
Külön kiemelném például a vasút melletti kocsmát, ami a valóságban nem is létezik, de mi Pataki Zóra látványtervezővel megteremtettük. Egy jelenetnek szerintem akkor kezd el dobogni a szíve, ha minden a helyén van benne, az emberek, a bútorok, a ruhák, a statiszták, a fények. Például nagyon figyeltünk arra, hogy a statisztákat szociális otthonokból hívjuk, fontos volt az arcuk, a sorsuk, amit magukkal hoztak.
A korábbi filmjeidet Incze Ágnes vágta, aki ezúttal producerként van jelen, a Random vágója pedig Nemes Tímea, akinek ez a második nagyjátékfilmje. Hogyan dolgoztatok együtt és mi okozott nehézséget a vágás során?
Egy évig ültünk Timivel a vágószobában. Rengeteg tévút, zsákutca, kísérletezés, gondolkodás, egy helyben toporgás előzte meg a végső változatot. Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz. Már a forgatókönyv fejlesztése is sokáig tartott, nagyon sok embert vontam be, dramaturg, rendező és író barátokat kérdeztem meg, akikkel hosszú-hosszú estéken át vitatkozhattunk az anyagról. Ilyen szempontból maga a forgatás volt a legkönnyebb, hiszen 20 nap alatt megvoltunk, gond nélkül. Aztán amikor beültünk a vágószobába, onnan jöttek a nehézségek.
(fotó: Kleb Attila)
A film sokáig nem találta meg a saját formáját, a tempóját és egy bizonyos ponton menetrendszerűen beütött a pánik. Sarokba szorítva éreztem magam. Olyan, mint amikor mindenki rád néz egy válsághelyzetben: na halljuk, mi legyen? Martin Scorsese mondja: „Ha az első vágást látva fizikailag nem betegszel le, akkor valami baj van.” Ez tényleg nehéz ügy volt, hiszen 10 főszereplőnk van. Bele kell mennünk az életükbe, közel kell kerülnünk hozzájuk és megérteni őket.
Végül, aztán egy pillanat alatt jött a megoldás: az első három perc hangját kellett megtalálni, onnantól már irányban voltunk és az anyag újra életre kelt. Amúgy én vágók terén eléggé el voltam kényeztetve mindig, mert Ágin kívül még Szalai Károly “Szacsa”, Hargittai László “Pamacs”, Király Pisti, Duszka Peti - tehát a Lumiere nagyágyúi - voltak a munkatársaim, de Nemes Timi most megmutatta, milyen erő és tehetség van az ifjakban.
A filmben a legnépszerűbb mai magyar előadók dalai szólnak, többek között Azahriah-tól, Beton.Hofitól, Maluridé-től.
Fontos számomra a popkultúra és sok szállal kötődöm a zenéhez is, ami egy ideig nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. De Beton.Hofira és Azahriah-ra teljesen véletlenül találtam rá. Itt, a suliban az egyik osztállyal forgattunk egy, a Randomhoz hasonlóan staféta-dramaturgiájú kisfilmet. Az volt a jelenet, hogy az egyik színésznőnk ütlegel egy bokszzsákot. Szerettem volna, ha eközben egy ghetto blasterből valamilyen kemény rapzene szól. Ő hozta be Azahriah és Desh Papa című dalát, amit akkor hallottam először, de nagyon megtetszett, onnantól pedig nem volt megállás. Szóval jó, ha az ember figyel a fiatalokra. Például Viszkeleti Júliára, a Maluridé szerzőjére, előadójára, akinek a csodálatos munkája hihetetlen inspiráció volt számomra.
„Köszönöm mindenkinek” – többnyire ezzel zárod a filmjeid. Az üzenet egyértelmű, de hogyan vált ez ilyen formában alkotói kézjegyeddé?
Engem nagyon irritál a filmes hiper-ego, a hübrisz, az elszálltság, a „művész vagyok”-attitűd. Gyerekszínészként, véletlenül kerültem a szakmába és hatéves korom óta itt maradtam. Arra jöttem rá, hogy ha nem vagy a haverja a világosítónak, a segédoperatőrnek, a mikrofonosnak és a sofőrnek, akkor valamit nagyon el fogsz rontani.
Cserhalmi György jut erről az eszembe. Ő gyakran csinálta azt, amikor valaki felhívta, hogy „ Szia Gyuri, csinálok egy filmet”, akkor ő azonnal letette a telefont. Mert a filmet nem „te csinálod”, hanem „mi csináljuk”. Emiatt a „Köszönöm mindenkinek” szerintem a legfontosabb kiírás egy film stáblistáján.
A Random szeptember 25-től látható a mozikban, a Lumiere Filmiskola forgalmazásában.
