A kezdeti lelkesedést és a nagypapa „keep smiling” típusú amerikai életszemléletét a realitás hamar megtorpedózza – az apa a nagypapa vállalkozásában dolgozik, az anya WC-t pucol, a lány pedig hamburgert süt a helyi gyorsétteremben. Ez igazán nem az, amiről álmodoztak. A szerencse végül egy szerencsétlenség formájában éri utol a családot – az apa „üzemi balesetet” szenved, a biztosító pedig hatalmas összeg kifizetését helyezi kilátásba.
Más részről azonban történetvezetésében kicsit eltúlzott mozi – a családot ért megpróbáltatások a dokuszerű filmet az irrealitás irányába tolják el, egy ponton túl valahogy nem hiszi a néző, hogy ennyi sorscsapás valóban bekövetkezhet egymás után. Az a bizonyos Sárkány című Kosztolányi-novella jut erről az eszembe, melyben a famíliáját ért megpróbáltatásokat utastársainak egy vonatfülkében részletező elbeszélő horror történetein végül elröhögi magát a hallgatóság, elvégre a mű íróját idézve: „az unhappy end éppoly valószínűtlen lehet, mint a happy end”.
Ha ez volt a rendező szándéka, elérte, amit akart – a lúzereken egy ponton túl már nem szánakozunk, hanem sajnálkozva elfordulunk tőlük. A forma azonban kicsit ellentmondásba keveredik a tartalommal – a filmnek annyira erős az operatőr, Tóth Zsolt világszínvonalú munkája által megteremtett dokumentumfilmekre, home videókra emlékeztető, főként kézikamerával rögzített képi világa, mely realitásszerűségének köszönhetően pont az ellenkezőjére, a teljes azonosulásra sarkallná a nézőt.
A Getno hőseit azonban, még ha számos kiváló jelenetnek köszönhetően meg is szerettük, hihetetlennek tetsző életfordulataik folytán („Sárkány-effektus”) egy ponton túl sorsukra hagyjuk.
Salamon András Getno című filmjével sajátos „amerikás magyar” mix született, melyben minden közönségréteg kedvét lelheti. A film van annyira „amerikai”, hogy másfél órán keresztül kikapcsol, de van annyira „magyar” is, hű maradjon a hazai tényfeltáró filmek hagyományaihoz. Ízlés dolga, hogy kihez mi áll közelebb. Én ez utóbbira szavaznék.