Nemes Jeles László olyan magyar filmkészítő akit külföldi tanulmányai, és néhány remek, már itthon forgatott rövidfilm (Pl. a Saul „előtanulmányaként” is értelmezhető, a 2007-es 38. Magyar Filmszemle legjobb kisjátékfilm díját elnyerő ’Türelem’ c. alkotás) után 5 évvel ezelőtt belevágott élete első nagyjátékfilmjébe. Ahogy többször nyilatkozta is, mélyen foglalkoztatta a holokauszt, azon belül is a koncentrációs táborok világa, ami a magyar közösségek életben még mindig beszédtabunak számít, a filmesek viszont számtalan alkotással szinte csontig rágták. Nemes e témában másfajta, belső- együtt gondolkodásra vágyott a nézőkkel, így Clara Royer forgatókönyv íróval, Erdély Mátyás operatőrrel és Zányi Tamás hangmérnökkel vágott bele a ’Saul fia’ munkálataiba annak reményében, hogy sikerül a legtöbbször csak kívülről, egyfajta pátoszos szomorúsággal ábrázolt, nyomasztó képsorok helyett valami döbbenetesen emberit, átélhetőt alkotniuk a vásznon. Munkájukat Cannesban a Zsűri Nagydíjával: a legnagyobb elismeréssel díjazták, amit magyar nagyjátékfilm valaha ezen a fesztiválon kapott. Sikerült.
A film szakmai méltatása előtt fontos szót ejtenünk az erkölcsi, eszmei mondanivalóról, és az alkotói szándékról, mely az elkészülését segítette. Ez pedig az, hogy bár a tudatunkban sok (tapasztalati vagy tanult) információ rejlik e történelmi traumáról, a holokauszt máig erős tabutémának számít, pedig a száraz adatokon, és sokkoló archív fotókon kívül számos fontos emberi, lelki témát is felvet, melyről érdemes lenne őszintén beszélgetni. Olyan kicsit, mint Nemes László filmje: nagyon nehéz végignézni, még nehezebb megszólalni utána, mégsem lehet szó nélkül hagyni, mert felkavar, elgondolkoztat, megtisztít. Ehhez azonban a néző odaadására, türelmére, nyitottságára van szükség – aki csak kikapcsolódni megy a moziba, vagy az vonzza, hogy „ez egy díjnyertes film”, az hatalmasat fog csalódni a minden „popcorn-effektust” nélkülöző, erős művészeti alkotáson.
A ’Saul fia’ ugyanis nem adja magát könnyen: a szokatlan kameramozgás, a nézőpont rendkívül közelre helyezése, a CGI-t nélkülöző, rendkívül életszagú rendezés, a hosszan kitartott, feszült jelenetek kifejezetten nehezen nézhetővé teszik. Ám ha a néző lelki ódzkodását félretéve beleengedi magát Saul történetébe, a folyamatosan sodró lendületű képsorok értékes tartalommal, és számtalan katartikus pillanattal ajándékozzák meg. A ’Saul fia’ ugyanis tele van erőlködés nélküli, rendkívül belsőséges képi megoldásokkal, és a nagytotálokat teljesen nélkülöző, e szűkre szabott, belső világot hangulatában hamar megteremtő szubjektív ábrázolással. Az alkotók a főszereplőt lelkileg, de fizikailag is tökéletesen középre, tudatunk és látóterünk közepébe állítják, így aki csupán a látványra számít, az csalódottan ül majd 107 percig egy férfi tarkóját figyelve, aki azonban „mélyebbre lát”, az Saullal együtt lélegezve járhatja be a „poklot”.
A pokol (a tábor maga) ugyanis belső és külső értelemben is létezik: Saul érzelmileg már halott, fizikailag pedig napok kérdése hogy mikor jönnek a csapatáért, így már nem saját létezése, hanem egy tiszta lélek, egy kisfiú rituális „megmentése”, testének eltemetése válik a férfi egyetlen céljává. A tábor életének háttérben játszódó jelenetei irtózatos, de lenyűgöző hátteréül szolgálnak Saul tettének, az alkotók pedig ügyesen bízzák a fantáziánkra a homályos, de azért sejtetett borzalmakat. Gyönyörű filmes vágói, és rendezői teljesítmény, hogy érzelmeinket óvatos kezekkel irányítja a film, s vezet bennünket annak függvényében, hogy a kamera éppen mit mutat, vagy takar el.
Hatalmas előnye továbbá a ’Saul fiának’, hogy abszolút főszereplője: Röhrig Géza nem csupán eljátssza, de magára ölti, olyan szinten éli át szerepét, hogy a nézőben szemernyi kétség sem merül fel karakterének őszintesége felől. Ő maga Saul, s ezzel a létezéssel elviszi hátán az egyébként minden más tekintetben is lenyűgöző precizitással összerakott alkotást. A mellette felbukkanó alakok így csupán apró villanásokra válnak érdekessé, játékuk sajnos néhol ki is zökkent bennünket az átélésből, jobb híján kísérik a főszereplőt jobb-rosszabb alakításukkal. A nézelődői attitűdre a rendkívül realisztikus hanghatások is ráerősítenek, így a film egészét tekintve egyfajta öntudatos, kreatív alkotói útkeresés érzékelhető, amely nem hasonlítható egyetlen eddig látott holokauszt-filmhez sem.
Az emlékezés pátoszosságát remekül elkerülve a ’Saul fia’ végig reális, átélhető, érthető marad, s a maga egyszerű, mégis lenyűgöző módján a lehető legközelebb visz bennünket ehhez a témához, mondhatni személyes ügyünkké teszi azt. Emellett pedig nem elégszik meg a haláltáborok szörnyűségei feletti gondolkozással, olyan belső emberi vidékekre szólít bennünket, mint a tisztesség, a remény mibenléte, a létezés és halál gondolatköre, a tettek vagy maga az élet súlya. A hagyományokat a maga módján kezelő, modern gondolkodású, mégis tisztelettudó rendezővel van hát dolgunk, aki tudatosan feszegeti ennek az érzékeny, fontos témának a határait.
Szerző: Győri-Nádai Réka
