Pálfi György nyilatkozta még a Taxidermia Filmszemlés premierje előtt 2005-ben, hogy szerinte a második nagyjátékfilm a vízválasztó egy rendező karrierjében, ott jöhet létre egy pályának az alapja, az első film akár véletlenül is sikerülhet jól. Ha már Pálfi cameózik is a Sünvadászatban, akkor megkérdezem: mit gondolsz erről, mit jelent neked a második film?
Erre sosem gondoltam, de most, hogy így mondod, elég ijesztően hangzik. Már ha igaz ez az állítás. Én csak úgy voltam vele, hogy itt az ideje most már csinálni megint egy filmet, leginkább a belső hajtóerők miatt. Azzal, hogy ez bármit véglegesen eldöntene, nem számoltam, de kicsit bízom abban, hogy ez nincs is így.
Személyesnek érződik a Sünvadászat, sok jelenet a saját lakásotokban játszódik, és fontos szerep jut benne a gyermekeiteknek. Mennyire szól ez a film rólad, rólatok?
Egy másik életszakaszba léptünk a magánéletünkben, és ez tükröződik ebben a filmben. A Remélem…-nél inkább visszatekintettem egy korábbi életszakaszra: ugyan nem tinédzserként rendeztem azt a filmet, mégis belecsempésztem olyan emlékeimet, a saját kamaszkoromból, amik nem koptak el és úgy éreztem, hogy az eltelt idő távlatából is érvényesek a tizenévesek problémáinak bemutatásakor.
A Sünvadászat már a mostani életünkről és életszakaszunkról szól. Két gyerekünk van, akik között négy év a korkülönbség, így én azt tettem bele ebbe a filmbe, amit az eddigi szülői működésemből tapasztalatként összeszedtem. Az alapkonfliktus, ami a házaspár életét érinti, az kitaláció, de azért vannak áthallások. Például a feleségem, Petrovits Genovéva producer, én rendező vagyok, a filmbeli házaspár egyik tagja színész, a másik galerista: mindkettő kreatív szakma, csak az egyik ötvözve van gazdasági aspektusokkal. Ugyanúgy fenn kell tartani egy galériát, ahogy egy filmet is. Szóval vannak párhuzamok.
Jakab Juli a filmben
Emlékszel arra, milyen személyes élményeidhez kötődik a film ötlete?
Az ötlet a gyereknevelés alapkérdéseiből indult. Egyszer csak abban találod magad, hogy megszületett a gyereked, és ott fogod a kezedben. Onnantól kezdve már a te felelősséged, hogy életben tartsd őt. Ez nem olyan, mint eldönteni, hogy az újévi fogadalmam keretében minden nap megcsinálok pár felülést, de a harmadik hétre már feladom. Ez egy örökös felelősség. De közben az a jó benne, hogy hormonálisan is annyit változol, hogy elkezdesz rajongani a gyerekedért. Az ember tehát ezt örömmel csinálja, de az élet mégis átrendeződik.
Aztán gyorsan adódnak olyan helyzetek, amikor mást kell megkérned, hogy vigyázzon a gyerekre. Ezt első körben megpróbálod családon belül megoldani, de azért ők sem terhelhetők a végtelenségig. Szóval kell valaki, aki segít. Úgyhogy megpróbálsz szerezni egy bébiszittert, akinél egy sor szempontot kell figyelembe venni: ne legyen túl drága, ráérjen, de közben nyilván legyen alkalmas, hogy nyugodtan bízhassam rá a gyereket.
Szerencsére nekünk nincs rossz tapasztalatunk a bébiszitterekkel, de azokon a kérdéseken azért elgondolkodtam, hogy mi van, ha történik valami, amiről szülőként nem tudok?
Innen kezdtük el kigondolni a filmbéli viszonyrendszert az írótársammal, Szurdi Pannival, akivel hetente leültünk és beszéltünk a történetről. Úgy éreztem, hogy erről az oldalról közelítve kellő bonyolultsággal tudom bemutatni a szülői élethelyzetet, miközben a bébiszitter karakterén keresztül más típusú problémáimról, a szociális szorongásaimról is tudok beszélni. A Sünvadászatot egy picit pszicho-thrillerként is nézem: egy ember elveszti a kapcsolatot a valósággal és ennek látjuk az eredményét. Meg hát erősen építünk a feszültségre.
Ráadásul hétköznapi feszültségekre, a főszereplő szorongásai mellett a történet központi motívumát és feszültségforrását adó mágnes-lenyelés is ilyen.
Ezt az ötletet már én hoztam, a „mi van, ha történik valami?” gondolatkísérletből kiindulva. A szülőknek az egyik legnagyobb parája, amikor elindul az az időszak a gyereknél, hogy mindent a szájába vesz. Szóval ezt nem volt olyan nehéz kitalálni. Az első ötletem egyébként az volt, hogy Legót nyeljen le a gyerek. Aztán ezt módosítottam mágnesre, mert extrémebb, veszélyesebb, de közben hétköznapibb is, mivel ezek nagyjából mindenkinek ott vannak a hűtőszekrényén.
Milyen volt a gyermekeidet rendezőként instruálni? Sok jelenetben bonyolult színészi feladatokat is meg kellett oldaniuk.
A két gyereket megkülönböztetem, már csak az életkoruk alapján is. A forgatás idején Matild öt és fél éves volt, tehát őt már lehetett instruálni, elmagyarázni neki helyzeteket, és meg is értette a forgatást menet közben. Igaz, az elején fogalma sem volt, hogy ez mi. Mondtam neki, hogy fogunk forgatni egy filmet és benne leszel. Kicsit gondolkodott és azt mondta, hogy „nem akarok filmet forgatni.” Az első nap alig volt hajlandó megcsinálni valamit, a második nap könyörögnöm kellett neki. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy megérti, mi ez pontosan és meglátta benne a játék lehetőségét. Sokat segített az is, hogy nagyon megszerették egymást Dorival (Mari Dorottya, a film főszereplője – a szerk.), így nagyon szívesen bekapcsolódott.
Jónást viszont még nem lehetett instruálni, így kicsit olyan volt, mint egy természetfilmet forgatni: várod, hogy megtörténjen, amit a forgatókönyvben kigondoltál. Próbálsz egy helyzetet mesterségesen kialakítani, hogy hátha arra úgy reagál a gyerek, amit majd a filmbe bevágva használni tudsz egy teljesen más kontextusban, amit a gyerek reakciója köré építettél fel a felnőtt színészek játékával. Vársz, aztán ez vagy megtörténik, vagy nem. És ez a legtriviálisabb helyzetekre is igaz. Például a jelenetben, amiben az anyja és aztán a bébiszitter is megetetik, uzsonnaidőben ültettük le enni a megszokott helyére, oda, ahova mindig szoktuk, de nem volt hajlandó enni, mert ott voltak a stábtagok, és valami zavarta. Másik forgatási napokon is neki kellett futnunk még párszor, mire végre sikerült rögzíteni. Szerintem ezt a filmet senki másnak a gyerekével nem tudtuk volna megcsinálni. Az volt a jó benne, hogy mindig ott voltak velünk, így többször, kötetlenebbül meg tudtunk próbálni kihozni belőlük valamit.
Nem is volt opció, hogy gyerekszínészekkel dolgozzatok?
Másfél éves gyerekszínészek nem léteznek. Egyetlen másik opció volt, hogy Jakab Juli (a film egyik szereplője – a szerk.) kislányával forgatunk. Ő ugyanannyi idős, mint Jónás. Amiatt gondolkodtunk ezen, mert lehet, hogy könnyebb lett volna úgy az anya-gyerek viszonyt felépíteni, hogy nekik az életben is ez a viszonyuk. De akkor valamelyik szülőnek folyamatosan ott kellett volna lennie mellette készenlétben, ami az ő időbeosztásukba nem is fért volna bele. Attól egyébként nagyon féltem, hogy túl nagy terhet teszünk a gyerekekre, ezért előre megegyeztünk Genovévával, hogy úgy fogunk az ő jeleneteiken dolgozni, hogy folyton figyeljük, milyen az aktuális kedvük, és ha látjuk, hogy lankad a koncentrációjuk, vagy már nincs kedvük, rögtön átállunk mást forgatni. Végül 26 napot forgattunk, de sikerült jól szétosztani a feladatokat, hogy ne legyenek túlterhelve. És szerencsére adaptív volt a stáb, mivel sokszor volt olyan, hogy elterveztünk egy lakásban játszódó jelenetet, de az nem jött össze, úgyhogy akkor gyorsan lementünk az utcára, felvenni valami mást, például Dorival.
Matild és Jónás is ott volt a Filmszemlés díszbemutatón. Megnézték a filmet?
A filmet nem nézték végig, csak részleteket láttak belőle, illetve Matild tudja is, hogy miről szól. De fél megnézni. Viszont ez nem a mi filmünktől vagy a saját magától való félelem, hanem ő még az élőszereplős filmektől tart úgy általánosságban. A rajzfilmeket szereti, de ott is meg kell válogatni, mert ami egy kicsit is ijesztő, azt nem nézi meg. De például Pumuklit nézett már, ami ugye kevert technikájú. Szóval haladunk.
Van arra szülői terved, hogyan fogod bevezetni őt az élőszereplős filmek világába?
Konkrét tervem nincs, a lényeg, hogy óvatosan csináljuk. Előfordul, hogy valamit elkezdünk nézni, és menet közben leállíttatja, mert félelmetesnek találja. Nálunk van a családban egy olyan megegyezés, hogy ha valaki azt mondja, hogy félelmetes, például egy mesénél, akkor az ő szava a döntő. Ha fél, akkor nem olvassuk vagy nem nézzük tovább az adott mesét. És a képekkel is így van: képesek belelátni a falon lévő képekbe olyat, amit felnőttként mi már nem látunk, így a képeket is levesszük, ha azt kérik.
Te már akkor készítettél függetlenfilmeket, amikor ennek még nem volt itthon ekkora „hagyománya.” Mi hozza nálad ezt a függetlenséget, mi motivál arra, hogy kevés pénzből dolgozz?
Elsősorban az motivál, hogy szeretnék valahogy filmeket készíteni. Azért végeztem el az egyetemet és tettem ezért sokat, mert ezzel akarok foglalkozni. Az Andy Vajna nevével fémjelzett időszak kb. nyolc évet ölelt fel, azóta megint eltelt egy csomó idő. Ezek a „korszakok” értékes időt rabolnak el azoknak az alkotóknak az életéből, akiket nem támogatnak. Mivel én is közéjük tartozom, semmi mást nem tudok tenni, mint hogy mindezek ellenére filmeket készítek. Várhatom, hogy mikor jönnek rá arra, hogy érdemes lenne újragondolni a magyar filmfinanszírozási rendszert, mivel a mostani több szempontból is sikertelen. Valami miatt Magyarországon nincsenek önkritikus politikusok, mindenre azt kell mondaniuk, hogy sikerült és így volt jó, jól csináltuk. Pedig szerintem simán belefér, hogy azt mondják: amit mi kitaláltunk, nem elég jó, csináljuk másképp. Viszont nekem nincs időm arra, hogy arra várjak, ki mikor lesz vagy képes lesz-e valaha az önkritikára, úgyhogy megpróbálok máshogyan filmet csinálni.
Mari Dorottya a filmben
Abból a szempontból szerencsés a helyzet, hogy ez az időszak egybeesik a technológiai robbanással, most már egész olcsón beszerezhető eszközök is jó minőségű képet tudnak létrehozni. Ez segít a munkában.
Általában, amikor előkerül a függetlenfilmezés kérdése, akkor a producerek és a rendezők el szokták mondani, hogy ez a legtöbb esetben kényszerpálya, és ez az ökoszisztéma hosszú távon nem fenntartható. A te munkásságod mintha ellenpélda lenne erre.
Bármilyen poszton dolgozol a stábban egy ilyen filmben, jól keresni nem fogsz vele. Ugyanakkor ezek a filmek nem is árulnak zsákbamacskát. Az, aki eljön egy mikro költségvetésű filmbe dolgozni, tudja, hogy mit vállal, és biztosan megvan rá a válasza, hogy miért. A Sünvadászatban sok pályakezdővel dolgoztunk, akiknek önmagában a kreditszerzés vagy a tanulási lehetőség is megérte. Én nem azt mondom, hogy ez így szuper és ideális, mert a legjobb az lenne, ha normális fizetéseket lehetne adni. Viszont azt is gondolom, hogy ha valaki egy-egy ilyen filmet elvállal, az nem rengeti meg az egzisztenciáját, hiszen ha veszélybe kerülne a megélhetése, nem jönne ezekbe a produkciókba dolgozni.
A sok szervizmunka és a független filmezésből fakadó pénzhiány mennyiben nehezíti a stábok kialakítását?
Sokban, ez kifejezetten látványos különbség is volt a Remélem… és a Sünvadászat forgatása között. Míg 2016-ban volt egy nagyjából állandó stábunk, most néhány ember volt csak, aki végig jelen volt a forgatáson: Bántó Csaba operatőr, a színészek, a feleségem és én. A többi stábtag gyakran cserélődött. Nagyon nehéz volt például sminkest találni, nap mint nap mentek a telefonok, hogy ajánljanak valakit, aki be tud ugrani. A helyszíni hangos, mikrofonos, rendezőasszisztens és világosító posztokra volt még iszonyatosan nehéz stábtagokat toborozni, tehát tipikusan azokra a pozíciókra, amikkel jól lehet keresni a szervizmunkákban. Én annak egyébként nagyon örülök, hogy ezek a szakemberek jól keresnek. Annak viszont már kevésbé, hogy mostanra nemzetközi produkciók összeszerelő üzemei lettünk. Ez nem segít a nemzeti kultúra gyarapításában.
A Sünvadászat képileg határozottan ellép a dokumentumfilmes irányba. Hogyan alakítottátok a formanyelvet a szűkös büdzséhez?
Eleve úgy indultunk neki a Remélem…-nek és a Sünvadászatnak is, hogy tudtuk, kevés dolog áll rendelkezésünkre. A kérdés az volt, hogyan lehet ezt úgy megcsinálni, hogy amikor beülsz a moziba és nézed, akkor nem érzed rajta a csóróságot? A Remélem…-nél is megvoltak erre a módszerek a 4:3-as képaránytól kezdve addig, hogy végig két optikával forgattunk. Viszont nem akartam még egyszer ugyanúgy csinálni, így a Sünvadászathoz másfelől közelítettünk. Úgy éreztük, hogy ehhez a feszültséggel teli történethez jól illik a kézi kamerázás, megfelelően szolgálják a történetet a dokumentarista megoldások.
Ferenczi Gábor a nagypapát alakítja
Sokszor használtok erőteljes zoomot a jelenetekben.
Arra emlékszem, hogy az én ötletem volt, több oka is van. Amikor az ember filmezést tanul, akkor belevernek ilyen mondatokat, hogy például a „zoom az gagyi”, mert hogy optikai alapú közelítés a kép tárgyához és nem a térben mozdul meg a kamera. Ezzel én sosem értettem egyet, azt gondolom, hogy ha megfelelően használunk egy eszközt, akkor az tudja jól szolgálni az adott filmet. Ez olyan, mint az elektronikus zene kontra hangszeres zene szembenállás. Nem magán az eszközön múlik, hogy milyen lesz a végeredmény hanem, azon, hogy elég jó-e az alkotói gondolkodásmód. Tehát a mi filmünkben is ez a kérdés, ha a zoom használatát vizsgáljuk. Jól van-e használva, a jelenléte esztétikai egységet teremt-e vagy rombolja azt? A használata segíti-e azt, hogy olyan vizuális stílusa legyen, ami megragad a nézőben?
Voltak referencia-filmjeitek?
A forgatás előtt és alatt nem, a fényelésnél küldözgettünk egymásnak referenciákat. Én gyűjtöttem filmeket és képeket, Bántó Csaba operatőr ezeket egy válogatással leszűkítette, és így haladtunk tovább. Amikor a forgatókönyvet írtuk, arról kellett magamat meggyőznöm, hogy egy ilyen ötlet elégséges-e egy nagyjátékfilmnyi időre. Ehhez kerestem hivatkozásokat, például Kiarostami Hol a barátom háza? című filmjét, ami szuper jó és egy nagyon egyszerű helyzetből indul ki: egy kisfiú elindul a barátjához, hogy elvigyen neki egy füzetet, amit az iskolában felejtett, pedig másnapra fontos feladatot kell megoldani benne. Még egyszerűbb helyzet, mint a mi filmünkben, mégis nagyon jól működik.
A Sünvadászatban fontos szerep jut a Szúrós gombóc című Gryllus Vilmos-dalnak. Mit szólt a filmhez a dalszerző?
Nagyon kedves volt, meghallgatott minket, hogy miért szeretnénk felhasználni. Mondta, hogy ha úgy látjuk, hogy ez nekünk így kell, akkor csináljuk. A filmet csak a bemutatón látta, korábban csak azokat a jeleneteket küldtük át neki, amiben elhangzik a dal. Végül a végefőcímben is felhasználtuk. Egyébként nagyon jólesett, hogy ilyen kedves volt. Mi a gyerekek miatt nagyon sok Gryllus Vilmost hallgatunk, a zenéje ott van velünk a mindennapokban. Az ember azt képzeli, hogy egy nagyon kedves ember, és nagyon örültem, hogy végül tényleg olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Hagyta, hogy szabadon gondolkodjunk az alkotásról, ez inspiráló volt.
Schwechtje Matild Vilma szerepében
Sokat gondolkodtatok azon, hogy melyik dalt válasszátok?
A sün motívum volt meg legelőször. Valami olyan állatkát kerestünk, ami nem kézenfekvő háziállat, de közben cuki és hihető, hogy egy család tarthat ilyet az otthonában. A törpesün elég divatos háziállat manapság, ráadásul mindenkinek az jut róla eszébe, hogy milyen aranyos. Ez aztán szépen összeért a Gryllus-rajongásunkkal.
Sok színész tűnik fel a filmben, akikkel korábban már színpadon vagy filmen dolgoztál: Mari Dorottya és Polgár Csaba mellett a Remélem… két főszereplője, Herr Szilvia és Vajda Kristóf is kapott szerepet a Sünvadászatban.
Egyértelmű volt, hogy szeretnénk visszautalni a Remélem…-re, Szilvia és Kristóf ezért van benne. Én viszonylag hűséges vagyok azokhoz, akikkel jól tudok dolgozni, és vágyom is a társaságukra. Egy csomó színész van, akivel imádok közösen dolgozni, van a fejemben egy társulat, akik gyakran eszembe jutnak. Aztán persze olyan is van, hogy valakivel nagyon szeretnék dolgozni, akivel még nem volt alkalmam. Végül ezeknek a kombinációja forogja ki a casting-döntéseket. Polgár Csabával például sokat dolgoztam már együtt színházban és filmen is, így amikor neki írok egy szerepet, akkor már hallom közben a hangját a fejemben, ami nagy segítség nekem.
Hogy áll most az életedben a színház és film egyensúlya?
Lesz egy színdarab, amit a Jurányiban rendezek tavasszal, de alapvetően nekem a film az első, minden szempontból. Ettől függetlenül érdekel a színház és valószínűleg, ha tervezhetőbb lenne, mikor tudok filmet csinálni, időnként akkor is elkalandoznék a színházba. Vannak emberek, akik be vannak oltva a színházzal és a nap 24 órájában azzal foglalkoznak. Én nem ilyen vagyok, én folyamatosan filmmel foglalkozom, mert amikor tanítok, akkor a diákjaim filmjein keresztül tanulok és fejlődök én is.
