filmhu: Régóta benne vagy a filmszakmában, korábban produceri minőségben találkozhattunk veled, most teljes vetítő-felszereléssel és a legújabb filmekkel járod az országot. Mióta csinálod és miért?

Sipos Kornél: Két éve működünk. A vidéki városok nagy részében megszűntek a mozik, illetve átalakult a mozizás kultúrája és elterjedtek a több teremmel rendelkező multiplexek, amelyek főként megyeszékhelyeken vannak. Ide járnak be a vidéki emberek filmet nézni. Az art mozi-hálózat ugyan láthatóan növekszik, de az is látszik, hogy ez önmagában nem vonz be akkora közönséget, ami elvárható lenne, hiszen egyetlen kisváros sem tud eltartani egy, hétfőtől vasárnapig naponta több előadással futó mozit.

Az így keletkezett résbe léptünk be, olyan helyekre megyünk, ahol nincs mozi. Közel száz településsel van szerződésünk, ami több mint egymillió embert jelent - az erre az évre tervezett nézőszámról már látható, hogy meghaladja majd a százezret. Ezzel együtt az mára teljesen világossá vált, hogy ez egyelőre inkább missziós tevékenység.

filmhu: Ez azt jelenti, hogy még nem nőtte ki magát annyira ez az egész, hogy profitot is hozzon?

S. K. : De igen, viszont a missziós tevékenységet tartottuk fontosabbnak, így a kitermelt nyereség visszakerül a vállalkozásba. Ezzel az egymillió lakossal, akikről beszéltem, semmilyen módon nem foglalkoznak a forgalmazók, egyszerűen nem jut el hozzájuk semmilyen információ. Ha az állami vagy a két nagy kereskedelmi tévé valamelyike egy film médiapartnere, ott a vetítés előtt két héttel leadnak néhány spotot, illetve szerencsés esetben felkerül néhány óriásplakát, de azokra a településekre, ahol mi vetítünk, már nem jut.

Jelenleg ezt tartom a magyar film legfőbb problémájának, hogy a fővároson kívül teljesen rejtve marad a közönség elől. A nézők azt a néhány, már egy évvel vagy évekkel előre beharangozott filmeket várják, amire a dübörgő amerikai sztáripar például újságokban megjelent cikkekkel hívja fel a figyelmet. Tudomásul kell venni, hogy megváltozott a világ és más típusú és minőségű kommunikációra van szükség. Egy film bukásáért nem a nézők a felőlesek, hanem a producer, a forgalmazó és a mozi közösen. Kommunikáció vagy egyeztetés viszont nincs a felek között, így mindenki egymásra mutogat. Reklámozni a legnehezebb a magyar filmet, hogy ha például kijön Till Attila filmje, akkor a néző ne csak a szintén abban a hónapban debütáló Warcraftról tudjon.

filmhu: Vetítettétek egyébként a Tiszta szívvelt?

S. K. : Persze, az összes magyar filmet megpróbáljuk elérhetővé tenni, és csak nagyon ritkán fordul elő, hogy nem tudunk megállapodni a forgalmazóval. Meg szeretnénk adni a lehetőséget a hazai filmeknek, mert helyben még megnézik az emberek, de aki hetven kilométert utazik egy multiplexig, az valószínűleg nem azért megy oda, hogy egy magyar filmre váltson jegyet, pláne úgy, hogy szinte semmit nem tud róla.

filmhu: Nem hibáztathatjuk, hiszen a nagy sztárokat ismeri, aránylag biztosra megy, egy magyar filmmel viszont kockáztat, amihez túl drága mulatság például egy négyfős család mozizása. Pláne, ha a jegyekhez hozzáírjuk az az utazási költséget, vagy a három dimenziós vetítések felárát.

S. K. : Igen. Itt nem mellékesen megjegyezném, hogy a felszerelésünk 3D-s vetítésekre is alkalmas. De visszatérve az előbb említett problémára: a forgalmazók nem mérik fel, hogy a vidéki kommunikációt illetően teljesen más stratégiára van szükség, mint a fővárosban. Sőt első körben egyáltalán valamilyen stratégiára lenne szükség, amit jelen pillanatban nem látok, pedig ezzel a közönséggel is muszáj lenne foglalkozni - még egyszer mondom: csak a Mozgó Mozi hálózatában egymillió emberről van szó.

filmhu: Magyarán egy vidéki kisvárosban semmilyen marketingtevékenység nem történik egy új magyar film megjelenése kapcsán?

S. K. : Semmilyen. Kapunk a forgalmazótól városonként egy darab plakátot. Ezen felül mi készítjük és küldjük a saját plakátjainkat, szórólapjainkat, mi hirdetünk a helyi rádióban, tévében, újságban. Nagyrészt erre megy el az egyébként kitermelt profit, ami persze messze nem elég. Ezen az állapoton lenne jó változtatni, mert többre volna szükség. A Filmalap most indítja el a forgalmazás támogatásának a rendszerét, csakhogy ezzel a forgalmazókhoz megy több pénz és a cég üzleti döntésén múlik, hogy foglalkozik-e ezzel a mostohagyerekként kezelt, ugyanakkor hatalmas vidéki közönséggel, vagy nem. Nincsenek nagy illúzióim ezzel kapcsolatban, egy hosszú folyamat lesz, amíg kialakul egy hatékony, modern rendszer. De legalább megvolt az első lépés, aztán meglátjuk, hogy hova fut ki a dolog.

filmhu: Gondolom, a vetítési jogot ugyanúgy veszitek meg a forgalmazótól, mint bárki más.

S. K. : Igen, ez a másik komoly tétel, ami elviszi az esetleges hasznot. Nagyjából a jegybevételeink 43-50 százalékát költjük el erre.

filmhu: Az említett missziós szerepén túl egyfajta oktatási célja is van az egész vállalkozásnak?

S. K. : Az oktatás abszolút beletartozik a missziós tevékenységbe. Szeptembertől szeretnénk elindítani egy olyan iskolai programot, ami segítene „megtanulni” a fiataloknak, hogy hogyan kell filmet nézni. Ez rendkívül fontos, mert ezen a közel száz településen élő gyerekekkel senki nem foglalkozott ilyen szempontból. Nem ők tehetnek róla, hogy nem láttak elég filmet, hanem az, hogy tizenöt éve nincs mozi a településen. Havonta vagy kéthavonta elmennek a legközelebbi városba, ahol nyilván az amerikai mainstreamet fogják megnézni, mert arról hallottak, egyébként meg a TV-t bámulják.

Egy stratégiai megállapodásra is készülünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel, ami arról szólna, hogy az egyetemen tanuló rendezők, színészek, operatőrök bizonyos időközönként közönségtalálkozókon vennének részt ezeken a vidéki helyszíneken. Itt bemutathatják a vizsgafilmjeiket, beszélgethetnek az érdeklődőkkel a kortárs filmművészetről. A jövő művészei találkozhatnak a közönségükkel és viszont. Az egész misszió legfontosabb pillére az oktatás.

A másik nagyon fontos dolog, amiről kevesebb szó esik, a határon túli filmprogramunk, ami a Rákóczi Szövetséggel együtt történt és rendkívül hálásak vagyunk nekik a segítségükért. A magyar nyelv megmaradása, használata a cél ezeken településeken. Ezek a vetítések most elsősorban a Felvidékre koncentrálódnak, ahol több, mint húsz településen volt lehetőségünk magyar filmet magyar nyelven bemutatni, hatalmas sikert aratva. Még az idén szándékunkban áll folytatni, Erdélyt is bevonva a programba.

filmhu: Volt olyan élményed egy konkrét vetítéssel kapcsolatban, amit soha nem felejtesz el?

S. K. : Elég sok ilyen van. A gyerekek például minden alkalommal fantasztikus közönséget alkotnak, ahogy például együtt éneklik a filmmel mondjuk a Bogyó és Babóca dalát, vagy tapsolnak az előadás közben. Ez Felvidéken, egy szlovák nyelvű környezetben pláne megható, de természetesen egy magyarországi településen is.

Amit még mindenképp kiemelnék, az a Saul fia és a Lovasíjász egymás utáni vetítései voltak. Mindkét filmnél tömve volt a nézőtér és az emberek végignézték ezt is, azt is. Legfeljebb húsz százaléka cserélődött ki a közönségnek, ezt pedig nagyon biztatónak találom, és kellemes meglepetés volt az egész, vidéki életfelfogást illetően. Egyúttal büszke is vagyok rá, hogy megcsináltuk, mert ezt a két filmet együtt, egymás után sehol máshol nem lehetett látni.

Szeretnénk visszahozni a közösségi mozizást, ahol az emberek például beszélgetnek is a film után. Azt is hirdetjük, hogy ha többen jönnek el, engedményt adunk a jegyek árából. Manapság szinte minden letölthető az internetről, de a vászon méretéből vagy a hangtechnikából adódó élmény csak moziban érhető el. Próbáljuk kiemelni, hogy ez egy közösségi élmény.

filmhu: Két éve járjátok az országot. Mi a legfontosabb tapasztalat?

S. K. : Rendkívül pozitív és folyamatos változás, hogy egyre jobb minőségű magyar filmek készülnek. A könnyebben feldolgozható darabokkal kell visszahozni a nézőket a magyar filmhez, és úgy tűnik, hogy ez sikerülni is fog. Az már egy következő lépés lesz, hogy az olyan formanyelvű alkotásokat is megértsék és élvezzék a nézők, ahogy Hajdu Szabolcs, Fliegauf Bence vagy Mundruczó Kornél készíti a filmjeit, hogy csak néhányat említsek közülük. Nagyon fontos, hogy növekedjen a nézőszám. Ha most vidéken levetítünk egy Fliegauf filmet, arra lehet, hogy csak öten ülnek be, de akkor is el kell juttatni ezekhez az emberekhez, mert ha nem látják, nem is fogják megtanulni a működését. A következő alkalomra az öt nézőből lesz húsz, abból száz és így tovább.

 

/A címlapfotó jobb oldalán: Sipos Kornél/