Persze a film nem az a kimondott slapstick comedy, habár a Kinji Fukasaku munkáit idéző szelíden felgyorsított tömegbunyók követhetetlen összevisszasága gyakran mosolyt csal az ember arcára. A film második órája már sokkal sötétebb, szórakoztatóan, néha fílingesen rossz rémálomba fordul, villódzó, frusztráló képek és terek jönnek, nőket kínoznak meg, az újból és újból kitörő zavargásokban pedig már emberek halnak meg, mivel a rendőrség a pisztolytól a rakétavetőig (!) mindent bevet a tömeg megfékezésére. Összességében Sogo Ishii valamit nagyon jól megfogott, a film zene, anarchia, káosz és emberi brutalitás profi módon és máig hihetetlenül eredeti módon képre szerkesztve. Még egy kis mitológia is belefért, a motorosok két központi alakja, népmesei hősöknek, Yoshitsunének és Benkeinek, a megvetett fiatal hercegnek és természetfeletti erejű védelmezőjének megfelelője, akik több kabuki darabnak főhősei. A Burst City-ben amúgy Shinya Tsukamoto későbbi filmjeinek majdnem minden stíluseleme felfedezhető (ez természetesen nem kisebbíti a ’bizarr’ mesterének érdemeit), tény is, hogy hatással volt rá, ahogy a 80-as évek második felében történt cyberpunk felvirágzásért is felelős, gondolhatunk itt akár Katsuhiro Otomo sokat emlegetett Akirájára. Mindent összevetve a Robotzsaru Detroitját, a Szárnyas fejvadász San Franciscóját még el tudnám viselni. De a Burst City Tokiójába semmi pénzért be nem tenném a lábam, mert 200 masszív punk támadásától még 5 John Spartan-Dredd bíró hibrid sem tudna megvédeni. És ez nagy szó.