A 21. század egyik legambíciózusabb mozgóképes vállalkozása volt a DAU-projekt. Ilja Hrzsanovszkij orosz rendező felépítette egy szovjet kutatóintézet korhű mását az ukrajnai Harkivban, majd három éven át tartó forgatás vette kezdetét. A statiszták és a színészek ebben a zárt térben éltek, mindezt azért, hogy minél inkább átélhető és hiteles formában adják vissza az elkészült filmek és sorozatok a sztálini terror rémségeit, a diktatúra működését.
A magyar mozikban is bemutatott, a Cinegón elérhető DAU. Natasa Ezüst Medvét nyert pár éve Berlinben, a díj legitimálta a különös vállalkozást, és mégis, a projekttel legtöbbször a forgatási körülményei, a visszaélések és botrányok miatt foglalkozott a sajtó.
„A felkavaró szó nagyon jó rá. Nagyon nehéz nézni a filmet és beszélni is róla” – mondta el az Anyáim története és a Nem halok meg rendezője, Dér Asia, akit azért hívtak meg a Nagylátószög legújabb adásába, hogy dokumentumfilmesként beszéljen a dokumentarista gyökerekkel bíró DAU. Natasáról.
A film nézése közben az fogalmazódott meg Dérben, hogy „ez egy olyan megfigyeléses dokumentumfilm, amely az ötvenes években, Sztálin idejében készülhetett volna, ha lehetett volna akkor egy ilyen fajta dokumetumfilmet csinálni.”
Lehet-e egy filmet nagy műnek hívni, ha nem etikus módon készült? – Ezt a nehéz kérdést próbálta megválaszolni Kovács Gellért és beszélgetőpartnere. Miután vége ennek az emberkísérletnek, mi történik az emberekkel? Foglalkoztak vajon velük pszichológusok? Olyannyira valóságosnak tűnnek a szereplők megaláztatásai és szenvedései, hogy Kovácsék úgy érezték, hogy a projektben részt vevő amatőr és profi színészeket valóban traumatizálhatta a forgatás. Újszerű módon mosódik össze valóság és fikció a DAU-ban.
DAU. Natasa
Dér szerint „fontos, hogy átélhetővé váljanak azok az időszakok, amikről nem tudhatunk, hiszen a diktatúráknak az volt a lényege, hogy senki nem tudott semmit.” Számára a film ugyanazt a a gyomorgörcsöt okozta, mint mikor Holokauszt-túlélők visszaemlékezéseit olvasta, csak míg ők a saját traumáikról írtak, a saját tempójukban, addig a DAU-ban sokszor teljesen civil szereplők vállalkoztak erre az emberkísérletre, amelyet a rendező irányított.
A Nem halok meg rendezője a saját dokumentumfilmes tapasztalatairól, és arról is mesélt hogyan változott a dokumentumfilmesek szemlélete az elmúlt évtizedekben. Tényleg a valóság minél pontosabb megragadása az, amit művelnek? Elmondta, hogy munkája során a legfontosabb számára, hogy a szereplői biztonságban érezzék magukat.
„A dokumentumfilmezés egy kettős, skizofrén állapot, mert a művészet és az élet határán van, mindig ide-oda csúszkál. Személyesen mindig van egy vízióm, ami aztán nagyon sokat alakul, az alapján, amit a történet és a szereplő kér.” Dér szerint a szakmájában rugalmasnak és nyitottnak kell lenni, és nem baj, ha nem azt a történetet mondják el, amit eredetileg terveztek.
A beszélgetés további részében Dér mesélt arról, mit jelent az a gyakorlatban, hogy a dokumetumfilmes felelősséggel tartozik a szereplője iránt, mi tesz akkor, ha az alany túlságosan kitárulkozik, túl intim részleteket árul el, és hogy tervez-e elmozdulni a fikciós alkotások irányába.
A DAU. Natasa elérhető a Cinegón, a Nagylátószög korábbi részeit a Mozinet YouTube-csatornáján találod meg.
A cikk a Mozinettel együttműködésben készült.
