A „nagy háború” kitörésének 100. évfordulóján már jócskán túl vagyunk, de a centenárium hatására az elmúlt években jócskán megszaporodtak az időszakkal foglalkozó, komoly visszhangot kapó filmalkotások, mint például Sam Mendes bújtatott vágásokkal egy snittben elmesélt, 1917 című háborús drámája, és Peter Jackson digitálisan feljavított archív felvételeket tartalmazó dokumentumfilmje, az Akik már nem öregszenek meg.
Végre a németek is elérkezettnek látták az időt, hogy elkészítsék a saját, nagyszabású Nyugaton a helyzet változatlan feldolgozásukat. A feladatra viszont nem egy nemzetközileg befutott sztárrendezőt vagy erős vízióval rendelkező szerzői filmest, hanem az eddig jobbára különböző presztízs-sorozatok (Volt egyszer két Németország, Terror, Patrick Melrose) és a Tetthely epizódjait dirigáló Edward Bergert igazolták le.
A tizenéves Pault 1917-ben feltüzeli a nemzeti propaganda, így az életkorát meghamisítva, osztálytársaival egyetemben csatlakozik a német birodalmi hadsereghez. Pillanatok alatt kiderül, hogy fogalmuk sincsen mire vállalkoznak, az erőltetett menetelésnek, a saras, hideg lövészárkokban való dagonyázásnak és a mustárgáztól való fuldoklásnak nem sok köze van a beigért katonai dicsőséghez.
Már az első támadás traumatikus hatással van a fiúra, két évvel később pedig már egy teljesen megtört, az általa elkövetett atrocitásoktól és a bajtársai halálától szenvedő roncs válik belőle. A főszerepet játszó Felix Kammerer küllemére akár egy eddig eltitkolt Skarsgård-gyereknek is beillene, és kevés eddigi filmes tapasztalata alkalmassá teszi csillogó szemű iskolásfiúnak, aki brutális körülmények között veszíti el az ártatlanságát és minden hitét a háború céljával kapcsolatban.
Tagadhatatlanul hatásosan mutatja be a film, hogy mennyire keveset ér a közkatona élete a kényelmes főhadiszálláson terpeszkedő tábornokok szemében. A sorozáson Paul olyan egyenruhát kap, amibe más neve van varrva. A fiú azt hiszi, hogy tévedés történt – valójában egy halott katona ruháját kapta meg, amit a frontról gyűjtöttek be. A sorozótiszt kitépi a címkét, ami lehullik az asztal alá, több száz másik címke mellé. Visszatérő motívum, hogy a csaták túlélőit a feletteseik nem hagyják egy percig sem pihegni, hanem rögtön mehetnek zsákszámra összeszedni az elesettek dögcéduláit.
Paul nem háborús hős, és nem is a legkarakteresebb figura a történetben – eldobható katonává lett közember, aki sodródik az eseményekkel, nincs semmiféle ráhatása a háború alakulására, de a feldolgozhatatlan borzalmak folyamatosan erodálják lelkét. Bajtársai közül kiemelkedik a pár évvel idősebb és tapasztaltabb Katz, aki kvázi mentorává válik a fiúnak, megmutatja a kis fortélyokat, amikkel minimálisan elviselhetőbb a frontszolgálat, és – legalábbis a felszínen – nem hagyja, hogy annyira megérintsék a háború borzalmai, mint a fiatal fiút.
Eközben diplomaták már a háború végét próbálják előkészíteni a tárgyalások helyszínéül szolgáló vonatszerelvényen. Daniel Brühl a német békeküldöttség fegyverletételt sürgető fejeként nagyjából 15 percet szerepel a filmben, főleg szomorúan őrlődik és kétségbeesetten esdekel a Németország számára kedvezőbb feltételekért a franciáknak.
A jólfésült, bajszos úriemberek a tárgyalóasztalnál húzzák az időt és a croissant frissességét illetően panaszkodnak, addig a fronton naponta ezrek pusztulnak el. Nyilvánvaló, hogy a háborút már egyik fél sem akarja, de nemzeti büszkeség megakadályozza, hogy gyorsan döntsenek a békéről. A vonatkocsi és a lövészárkok két teljesen különböző világ, de csak az egyiknek van hatalmaa másik sorsa felett.
A nagy vállalás ellenére Berger nem képes elszakadni a modern háborús film konvencióitól. Vannak ugyan hatásos akció-szekvenciák, a tankok színrelépésékor remegni kezd a föld, a katonák hosszan kitartott jelenetekben cikáznak a gránátrobbanások, leszakadó végtagok és gépágyútűz között az ellenséges állásig, pompás nagytotálokat láthatunk a szétrombolt tájról, de ezekben semmi eredetiség nem fedezhető fel, minden megoldás, például a bújtatott vágásokkal dolgozó szekvenciák ismerősek lehetnek akár az 1917-ből. Egy-két helyen durván visszaesik a vizuális effektek minősége, egy lángszóróval megperzselt katonát szinte pixeles tűz mardos, máskor viszont kifogástalan robbanások szakítanak szét másokat.
A csatajeleneteknél sokkal hatásosabbak a köztük lévő kis szünetek, amikor a katonák megtanulják, hogy árokásás közben az alsógatyájukban érdemes melegíteni a kezüket, vagy amikor elmennek libát lopni, hogy abból főzzenek végre valami tisztességes ételt. A háború beárnyékolja ugyan, de nem tudja végleg felszámolni a kis emberi momentumokat, amik megkedveltetik Paul bajtársait a nézővel.
Legjobban a filmzenével nyúltak mellé, aminek a központi eleme egy baljós, folyamatosan jelen lévő gitárakkord, ami után azt várnánk, hogy zúzással folytatódik, és minimum egy Godzilla kezd tombolásba a lövészárkokkal teli senkiföldjén. Ez akellemetlen akkord már akkor felcsendül, amikor a szereplők még messze járnak a fronttól, és a film két és fél órája alatt indokolatlanúl sokszor ismétlődik.
A Nyugaton a helyzet változatlan nem tartogat új, eddig ismeretlen revelációt a háború természetét illetően, és de még csak az sem mondható el róla, hogy szokatlan perspektívából mutatná be az I. világháborút. Terjengős, nyomasztó, de legalább igényesen kivitelezett háborús film, amiből a csendes pillanatok sokkal inkább megmaradnak, mint a brutális csatajelenetek, amelyekbe az alkotók a legtöbb energiát fektették. Egy új klasszikus helyett tisztességes német iparosmunka született.
