Bár Amerika megállíthatatlanul ontja a blockbustereket, az egyre nagyobb tömegben érkező szuperhős- és katasztrófafilmek árnyékában évente egyszer van egy esemény, ahol olyan filmek kerülnek reflektorfénybe, melyekben az Egyesül Államok nem mindig az ügyeletes világmegmentőként domborít. Sőt, a Sundance filmek többnyire nem is kifejezetten az amerikai álom napos oldalát mutatják – de éppen ezt szeretjük.
Az összes neves fesztivál közül talán az amerikai független filmek legjavát – és néhányat a nemzetközi mezőnyből – felvonultató Sundance az, amire a legjobban szerettem volna eljutni egyszer; arra a Sundance-re, amely többek között Jim Jarmusch és Quentin Tarantino munkásságában is mérföldkövet jelentett. Nos, Amerika meghódítása és a túra Utah-ba egyelőre álom maradt, azonban volt olyan szerencsém, hogy a Sundance jöjjön el hozzám, vagy legalábbis oda, ahol épp vagyok: az első Londoni Sundace Fesztivál ugyanis a szigetország fővárosában kapott helyet. A rendezvény keretei között 14 fikciós- és dokumentumfilmet mutattak be, Robert Redford bevallása szerint azzal a céllal, hogy megtapasztalják, az Egyesült Királyság közönsége miképpen fogadja az Államok produkcióit. Különös nézőpontnak tűnik ez figyelembe véve, hogy a nemzetközi filmpiacot Amerika fölényesen uralja 70%-os részesedéssel, míg Anglia csupán 14%-ot harap a tortából. Persze ez a stúdiófilmekkel együtt értendő, és a Sundance filmek láttán nem kellett sok hozzá, hogy relevánsnak tűnjön Redford szempontja, melyet a későbbi beszélgetések során a rendezők is többször hangsúlyoztak. Itt ugyanis nem azzal a mindenki által érthető, színes, szagos, minden zavarba-ejtő mozzanattól mentes filmnyelvvel találkoztak a nézők, amelyet a toplistás amerikai filmek tetemes része hoz, hanem éppen azzal, ami a színfalak mögött zajlik.
Finding North
Kristi Jacobson és Lori Silverbush Finding North című dokumentumfilmje azzal a bizarr ténnyel szembesít, hogy chips és a hamburger országában milliók éheznek, igen, ironikus módon tetemes súlyfelesleggel, chipset majszolva, amikor épp telik valamire, de éheznek. Egyedülálló anyák az állam segítségét igénylik, hogy naponta ételt tehessenek a gyermekük elé, és miközben a helyi kisboltban három banánon kívül gyümölcsöt és zöldséget nem árulnak, az iskolai étkeztetés egészségtelen mennyiségben tömi a zsírt és a cukrot a gyerekekbe. Amikor a sárgadinnyét úgy adják körbe az osztályteremben tapogatásra, ahogy mások a kitömött állatokkal tennék biológiaórán, lélegzetelállító pillanat. Lélegzetelállítóan szörnyű.
Ahogy az is, ahogy a LUV 11 éves árvája az iskolába vezető úton egyenesen a baltimore-i alvilág kellős közepébe jut, és egyetlen nap alatt kénytelen felnőni, miközben rádöbben, hogy apafigurának kiszemelt nagybátyja talán nem a legjobb alany. Ahogy a börtönből szabadult Vincentet (Common) minden, nem túl erős, igyekezete ellenére visszaszippantja a drogüzlet, az egyetlen napra mellé szegődött Woody (Michael Rainey Jr.) is óhatatlanul megindul a lejtőn, a néző szeme előtt vetkőzve le gyermeki ártatlanságát. Sheldon Candice filmje jó érzékkel épít a tehetséges gyerekszínész játékára, melyet a zaklatott filmzene és a színtelen képi világ foglal tökéletes keretbe.
A LUV lecsúszott, sötét világával szöges ellentétben áll a Nobody Walks gazdag los angelesi családja, ahol a pénzért nemhogy nem ölnének, de az egy percig sem jelenthet gondot – olyannyira, hogy szóba sem kerül. Ry Russo-Young filmjében sokkal kevésbé prózai dolgok vezetnek a forrásponthoz, amely nem halálos, még csak nem is hangos. Ez a csendes feszültség azonban csak alátámasztja, amit a film elejétől vélni lehet, mégpedig, hogy a tetszetős felszín alatt meglehetősen romlott emberi kapcsolatok rejlenek. Mindez akkor derül ki, amikor a csendes mindennapjait élő családhoz megérkezik a 23 éves Martine vendégségbe, akinek a férj (John Krasinski) segít a vágásban és a filmzene összeállításában. Persze már a film első percében sejthető, hogy a páros egyszer ruha nélkül végzi a vágóasztalon, azonban minden kiszámítható fordulat ellenére, a Nobody Walks éppen csak a lényegről nem beszélő karaktereivel a fesztivál egyik legemlékezetesebb darabja volt számomra. Ehhez az ötletes film a filmben gesztus is hozzájárult, amely nem más volt, mint egy szuggesztív, experimentális etűd rovarokról és az emberi testről. A narratív részekkel párbeszédben ez az etűd beszél a legnyíltabban a szereplők kapcsolataiban végbemenő folyamatokról, az általános dekonstrukcióról, amely minden bizonnyal már Martine érkezése előtt is jelen volt, ő csak, mintegy külső katalizátor, felszínre hozta mindezt. Az már a szereplők döntése, hogy kitörnek-e, vagy az édes, üres nihilt választják.
Nobody walks
Ugyanakkor nem csak a zavarba ejtő részletek jelentik Amerika igazi arcát: a szervezők számos szívmelengető történetet is elhoztak Londonba. A nagyközönség számára leginkább az Így jártam anyátokkal Tedjeként ismert Josh Radnor filmje például a nagybetűs szerelem mellett egyszerűen azt boncolgatja, hogyan lehet megbarátkozni az évek múlásával anélkül, hogy valaki végérvényesen megkeseredne (Liberal Arts). Vagyis a szerelemmel és a felnőtté válás problémájával – ami ma Amerikában már úgy látszik a harmincasok lelkét nyomja – csakúgy, mint első, Jóvoltköszönömkérekmég című filmjében. Igaz, ami igaz, Radnor, mint főhős, saját rendezésében sem kerül messze az élete nőjét hajszoló fiatal értelmiségi végtelen szériákon át folyó kálváriájától, csak éppen ezúttal egy sárga esernyőnél több látszik a bizonyos nőből. Elizabeth Olsen, a tavalyi Sundance nagy felfedezettje, aki a Martha Marcy May Marlene című filmmel debütált, ezúttal könnyedebb arcát is megmutatja a klasszikus zenéért rajongó Zibby személyében. Alakítása pedig ismét meggyőző, a harmincas évei közepén járó könyvmolyért rajongó 19 éves egyetemista lány, a különös epizódszerepben feltűnő Zack Efron és az örökösen problémázó Josh Radnor szerethetővé teszik ezt a filmet, amely egyébként nem több egy kellemes, egyszer nézős romantikus mozinál.
Liberal Arts
Julie Delpy filmje volt az egyébként amerikai mezőny üde, európai kakukktojása – bár az az aprócska részlet már nem mindenkinek csalt mosolyt az arcára, hogy a vetítésen többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült az angol felirattal együtt elindítani a kópiát, így, tekintettel a francia párbeszéd nagy arányára (50%) és a szinkrontolmács hiányára, azt egyszerűen félbeszakították. Természetesen megvolt minden, ami ilyenkor illendő, jegyek árának azonnali visszafizetése a box office-nál és pótvetítés a következő napon. Így szerencsére végül sikerült megtudnom, hogyan alakult Marion élete az elbűvölő, hisztérikus poénokkal teli párizsi két nap után (2 nap Párizsban), amelynek végére rájött, hogy a szerelem, az évek során mellé rakódott hordalékkal együtt is ér valamit. Szép tanulság volt ez, amelyet a 2 nap New Yorkban olyan könnyedén tipor sárba, ahogyan azt az újonnan épülő World Trade Center öt felhőkarcolója tehetné az Eiffel toronnyal, ha egyszer kettős állampolgárságra tennének szert.
2 days in New York
Az első jelenetben ugyanis rögtön kiderül, hogy Jacknek nyoma sincs, csak egy közös kislány maradt. Hogy azonban a régi recept működhessen, és ismét legyen kit próbára tennie a kissé hibbant francia nagycsaládnak, a régi pasi helyébe egy még amerikaibb élettárs lépett Mingus (Chris Rock) személyében. A 2 nap Párizsban jól bevált felállása tehát maradt, csak ezúttal a pár helyett a francia pereputty érkezik, a 20 kiló szalámi mellett szexuális poénokkal is felpakolva. Julie Delpy és a húgát alakító társ forgatókönyvíró Alexia Landeau azonban ismét hozzák a formájukat, így a francia íz és az üde humor a new yorki epizódban is megmaradt. Ami azonban a 2 nap Párizsban esetében a szívmelengető pluszt adta, az ezúttal hiányzik, és kár érte, kevesen képesek ugyanis a megfáradt kapcsolatok keserédes bájáról olyan könnyedén filmet csinálni, ahogy azt Julie Delpy tette öt évvel ezelőtt. Persze azért nem a hasonló szituációt feldolgozó Apádra ütök és Vejedre ütök klisészerű, csak a poénokra építő sztorijával állunk szemben, a 2 nap New Yorkban nem csak szórakoztató, de eredeti mozi is, különösen, ha a francia szöveg megértéséhez is kapunk segítséget.
A Sundance azonban nem csak a filmekről szólt, de a konkrét zenei programok mellett, mint a Placebo vagy Glen Hansard fellépése, a panel beszélgetések során is erőteljes fókuszba került film és zene kapcsolata. A Sundance Institute ugyanis nem csak arra fókuszál, hogy a független alkotóknak teret adjon és munkáikat minél szélesebb közönséghez eljuttassa, de egyben film, filmzene és a zeneszerzők kapcsolatát is mentorálja. Végül, Robert Redford kérdésére választ adva: hogyan fogadta mindezt az angol közönség? A fesztivál négy napja alatt a vetítések nagy része majdnem teltházas volt, a résztvevőket tehát egyértelműen felcsigázta, hogy Európában elsőként láthatják a legújabb amerikai független filmek legjavát. Mert végtére is, amerikai vagy sem, a filmek emberi problémákat mutattak be, amelyek pedig az országhatárokra való tekintet nélkül léteznek.
