Kacskaringós úton jutottál el a filmtörténész szakmáig. Vegyész hallgató voltál az ELTÉ-n. Hogy következett ebből a film?
Három év után otthagytam a vegyészképzést, ha akkoriban lett volna BA meg MA, akkor most lenne egy vegyész BA-diplomám. Utána a bölcsészkaron újra felvételiztem és elvégeztem a magyar-népművelés szakot, tehát nyolc éven át voltam egyetemista. A váltás oka az Egyetemi Színpad volt, amely egyszerre tartozott az ELTE mindhárom karához. A diákságnak itt volt lehetősége arra, hogy aktívan foglalkozzon kultúrával. Én még vegyészként kerültem oda, színházzal és filmmel kezdtem el foglalkozni, amiből végül a film maradt meg. Egyre lelkesebben vettem részt benne, egyre inkább azt éreztem, hogy nem akarok vegyész lenni. Ez jelentette az átvezetést a bölcsészkarra.
Ha jól tudom, filmklubot is szerveztél az Egyetemi Színpadon.
Rengeteg mindent szerveztünk, többek között filmklubot is. Ott egy utánjátszó mozi volt, de mi átvettük a hatalmat a moziműsor felett. Eredetileg kommersz filmeket játszottak helybéli nyugdíjasoknak, mi, mai szóval művészmozit csináltunk belőle. Premier előtti vetítések, filmklubok, filmtörténeti sorozatok voltak ott; sok különleges filmet megszereztünk, amiket máshol nem lehetett látni.
A hatvanas években mi számított különlegesnek? Mit volt nehéz megszerezni?
Például lengyel rajzfilmeket. Azokat csak a budapesti lengyel kulturális intézet vetítőjében lehetett látni, de mi elhoztuk az Egyetemi Színpadra. A mostani Piarista közben volt a színpad, most megint kápolna van a helyén. Vagy például levetítettük Szőts István filmjét, az Ének a búzamezőkről-t. Akkoriban már nem volt betiltva, de nem játszották sehol. Ahhoz, hogy premier előtt vetítsünk filmeket, mindig engedélyt kellett szerezni a minisztériumtól. Mi mindig a rizikós filmeket hoztuk ki, mindenki a tiltott gyümölcsre vágyott. Ez jól jött a rendezőknek is. Már volt egy vetítésük, így csökkent az esélye annak, hogy betiltsák a filmjüket.
Ének a búzamezőkről
Ez a könyv majdnem ötven évet késett az eredetileg megcélzott kiadási dátumhoz képest. Ha jól gondolom, a rendszerváltással elhárult a fő akadály a könyv kiadása előtt. Miért csak most jutott el odáig, hogy megjelenjen?
A rendszerváltás után megjelentek belőle hosszabb részletek. Nézd, ez egy furcsa dolog. Lelkileg eléggé lebénított, hogy annak idején nem jelentették meg az első változatot. Az nagy pofon volt nekem. Másrészt a rendszerváltás után kiment alólam a munkahelyem, ezért indítottam egy kommunikációs céget, amit vittem tizenhárom éven át. Korábban, a diploma után nem kaptam állást filmtörténészként, ezért életem nagy részét kommunikáció-kutatóként dolgoztam le. Sok mindennel foglalkoztam, és nem volt mindig ez a könyv a figyelmem központjában.
Azt is tudni kell, hogy technikailag nem volt egyszerű megcsinálni a könyvet. A mai magyar könyvkiadók ezt nem vállalják fel, ezért én nagyon hálás vagyok az MMA-nak, hogy ők mégis igent mondtak. Több fázisból állt a munka. Az interjúk régi orsós magnószalagokon voltak meg. Azokat először digitalizálni kellett, aztán legépelni a nyers szöveget, amit előbb én, majd a kiadó szerkesztett meg. Munka- és pénzigényes feladat volt ennek a könyvnek az elkészítése.
Te 1970-ben adtad le a kéziratot, amit aztán visszadobtak. Elmondod, miért utasították el?
Az akkori Gondolat Kiadónál jelent volna meg. Nemeskürty István és Rényi Péter volt a két felkért külső lektor. Sok kifogásuk volt, de a legnagyobb problémában furcsa módon egyetértettek. Szerintük túl sok negatívum van az interjúkban, mindenkitől azt kérdezem meg, mi volt rossz, mi gátolta őket. Nemeskürty ezt jó szándékkal mondta, segíteni akart, hogy egy jobb könyv jöjjön létre. Rényi viszont pártember volt, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese és ideológusa. Újságíró létére a filmgyártás felett is nagy hatalommal rendelkezett.
Furcsa kifogás. A Rákosi-rendszerről nehéz olyat kérdezni, hogy mi volt a jó benne.
Bacsó Péter elmondta az interjújában, hogy A tanú-val szemben az volt a fő kifogás, hogy „akkoriban is a szocializmus épült”, nem lehet ilyen filmet készíteni arról a korszakról, nem lehet azt megtagadni. A Kádár-korszak más volt, mint a Rákosi-korszak, és mégis vállalta a folyamatosságot vele.
A tanú
Már nyíltan lehetett kritizálni a Rákosi-rendszert, ‘56-ot viszont nem szabadott emlegetni és a Kádár-rendszert sem volt okos dolog kritizálni. Az interjúkból 1970-re vonatkozóan ezt olvastam ki. Tényleg ez jellemezte a filmes közbeszédet a hetvenes évek elején?
Abban teljesen igazad van, hogy az ‘56 utáni történéseket nem lehetett olyan nyíltan kritizálni, mint ami előtte történt. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy ezek azért sokkal jobb idők voltak. Már nem történtek olyan durva dolgok, mint a Rákosi-korszakban, és a hatvanas években jött a magyar film felvirágzása. Persze néhány izgalmas konfliktus azért akkor is volt. 1965-ben például betiltották Kósa Ferenc Tízezer nap című játékfilmjét, amelyet aztán másfél év múlva is csak megcsonkítva és egy újra forgatott résszel engedtek bemutatni. Több hasonló eset is előfordult. A másik ok Aczél György személye. A hatvanas évektől különböző pozíciókat elfoglalva, de mindig döntő szerepe volt a kulturális élet irányításában. Tehát ha egy rendező 1970-ben arról panaszkodott, hogy mit csinált Aczél a filmjével 1965-ben, akkor a kultúra hivatalban lévő vezetőjét kritizálta.
A Rákosi-kor bírálata azért nem volt teljesen akadálytalan. Többek között azért sem, mert a Kádár-kor emblematikus alakjai, ha alacsonyabb szinteken is, de már akkor is jelen voltak a pártban. A Magyar Kommunista Párt tagsága nem cserélődött ki.
Horváth Márton erősen kritizálta a Rákosi-kor kultúrpolitikáját az interjúban. Akkor ez egy bátor tett volt tőle?
Ha azt bárki más mondja, akkor az egy bátor tett lett volna . A megszólalók közül ő volt a legmagasabb rangú kommunista vezető. A Rákosi-korszakban a Politikai Bizottság póttagja volt, Rajk László letartoztatása után bekerült a Bizottságba. Révai József után ő volt a Rákosi-korszak második legfontosabb ideológusa. 1956 környékén komoly lelki válságba került. A forradalom után nem lépett vissza a pártba, de mint régi jó elvtársat, puhára ejtették. Volt a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Filmgyár igazgatója is. Azért kritizálhatott, mert soha nem esett ki teljesen a pikszisből.
Azt éreztem, hogy több interjúalany is rendkívül őszintén nyilatkozik neked. Horváth Márton kimondta, hogy a Rákosi-korban a film szimplifikált propagandaeszköz volt. Makk Károly elmondta, hogy egy jó darabig hittek ennek az új kultúrának az építésében. Hogyan érted el náluk ezt a nagyfokú őszinteséget?
Azt érdemes figyelembe venni, hogy öntudatlanul egy műfaji váltást hajtottam végre akkor, amikor a technológiát lecseréltem egy újabbra. Már nem egy tizenöt kilós Grundig magnetofont cipeltem, hanem egy másfél kilós Philips kazettás magnót. Ez egy új és szokatlan helyzet volt az értelmiség számára, letettem az asztalra, és akár egy órát beszélgettünk úgy, hogy nem nyúltam hozzá. Öt perc után elfelejtkeztek róla, hogy ott van. Csak ha valami nagyon kényeset akartak mondani, akkor szóltak, hogy most állítsd le.
Egyrészt ez okozhatta, hogy megnyíltak, másrészt előzetesen kiépült a rendezők egy részével valamennyi kapcsolat. Akkor már évek óta csináltuk a vetítéseket az Egyetemi Színpadon, a rendezők közül többen jártak nálunk, és én voltam a vitavezető. Az is segített, hogy abban az időszakban rengeteget könyvtáraztam. A Filmkultúra folyóiratba csináltunk Kenedi Jánossal egy évfordulós összeállítást a magyar filmtörténet 1945-től 1970-ig tartó szakaszáról. Abban az időszakban sok minden a fejemben volt, például, hogy 1946-ban mit írt az újság erről és erről a filmről.
Manapság könnyű dolga van az újságírónak, ha életműinterjúra készül egy rendezővel, az internetről gyorsan beszerezhetőek a filmek. Te hogyan oldottad meg, hogy képben legyél a rendezők filmjeivel?
Nagy segítség volt az Egyetemi Színpad, ahol ezek a filmek folyamatosan mentek, számos rendező életművéből szerveztünk vetítéssorozatot. Azt se felejtsük el, hogy akkoriban, aki komolyabban foglalkozott a filmmel, az minden vetítés után jegyzetelt. Sőt, volt olyan, hogy a vetítés alatt is jegyzetelt. Emlékszem, előfordult, hogy lámpát vittem a vetítésre, hogy a fényénél jegyzetelhessek. Később, amikor már megvolt a hordozható magnóm, volt olyan, hogy halkan belebeszéltem, hogy mit látok a vásznon. Azért csináltuk ezt, mert tudtuk, hogy akár évekig nem láthatjuk viszont azt a filmet.
Radványi Gézánál például nagyon meg voltam lőve. Ő 1948-ban kiment Nyugat-Európába, én 1971-ben voltam nála Münchenben, és semmit nem láttam azokból a filmekből, amelyeket 48 után Nyugaton készített. Azokat a filmeket nem hozták be Magyarországra. Vagy azért, mert kommersznek, vagy azért, mert ellenségesnek tartották őket, vagy mert túl sokba kerültek, és nem akartak nyugati valutát kiadni érte.
Az interjúalanyok közül ki volt a legnagyobb hatással rád?
Erre nehéz válaszolnom, legalább hármat kell mondanom, de még így is igazságtalan leszek. Az első interjú nincs benne ebben a könyvben. Jancsó Miklóssal készítettük a lakásában, ahová még a tizenöt kilós Grundigot vittük. Ez volt az első interjúm és ez volt rám a legnagyobb hatással. Frissen végzett egyetemisták voltunk, nyeretlen kétéves fiatalokként ültünk ott, Miklós mégis úgy beszélt velünk, mintha mi lennénk a Variety vagy a Cahiers du Cinéma. Egyenrangú félként, sőt barátként viszonyult hozzánk. Egyébként elolvashatod a Filmvilág 2014-es tavaszi számaiban. Amikor Miklós meghalt, odaadtam a Filmvilágosoknak és négy hónapon át jött, olyan hosszú volt.
A második nagy élmény az emigráns rendezők voltak, Szőts István és Radványi Géza. A harmadik pedig Ranódy László, aki a leghosszabb interjút adta és aki a legemberibb módon közelítette meg a témát. Egészen különleges lett a vele készült interjú.
Volt olyan, akivel még szerettél volna interjút készíteni, de nem állt kötélnek?
Nagy dilemma volt számomra, hogy csak a művészfilmrendezőkkel vagy a műfaji filmek rendezőivel is készítsek-e interjúkat. Mi akkoriban kommersz filmnek hívtuk a zsánerfilmeket, és a rendezőik ennek nem örültek, mert ők is művésznek tartották magukat. A magyar zsánerfilmek legfontosabb rendezőjét, Keleti Mártont megkerestem, de elutasított. Az újságírókkal és a filmesztétákkal sértett emberként viselkedett. Először azon kapta fel a vizet, hogy én dolgozom a Filmkultúrának, az volt akkoriban az elit filmművészeti folyóirat. Azt hihette, hogy a szerkesztője vagyok, pedig csak külsős munkatársként dolgoztam ott. Hosszasan mondta, hogy őt nem érdekli a Filmkultúra, ő egy sikeres rendező, akinek a filmjeit milliók nézik. Próbáltam győzködni, hogy érdemes lenne beszélnie a múltról, de hiába. Rámnézett, és annyit mondott, hogy nem jött el még az ideje. Egy évvel később meghalt.
Huszárik Zoltánnal is szerettem volna interjút készíteni, de vártam vele, és hirtelen meghalt. Nem siettem vele, amikor egy gyengébb film születik, akkor az ember nem megy szívesen utána a készítőjéhez. A Csontváry nem ért fel a Szindbád-hoz, ezért vártam, hogy jön majd a következő, még jobb film. Amit szintén nem bocsátok meg magamnak, hogy Simó Sándorral nem csináltam interjút. Pedig ő a barátom volt.
Izgalmas volt számomra azt figyelni, hogy ugyanarról a témáról az interjúalanyok mennyire mást mondanak. Például Balázs Béla szerepéről a Valahol Európában című filmben. Cél volt nálad, hogy ugyanazokat a kérdéseket tedd fel, és ellentmondásokra lelj az egyes emberek visszaemlékezéseiben?
Nem az ellentmondásokat kerestem, azok jöttek maguktól. Engem nagyon érdekelt Balázs Béla szerepe, mindenkinél, aki ismerte, rákérdeztem. Tudtam interjúzni Radványi Gézával és Szőts Istvánnal, mindkettőjük filmjében elvileg dolgozott Balázs Béla, a gyakorlatban ez vitatott kérdés. Illetve interjút készítettem Balázs Béla nagy riválisával, Hont Ferenccel. Ők ketten megkeserítették egymás életét. Pontosabban Hont jobban meg tudta keseríteni Balázs életét, mivel neki jobb összeköttetései voltak a pártban.
Arra nem gondoltál, hogy a lábjegyzetekben, mint filmtörténész nyilatkozol meg, és leírod, hogy mi lehetett az igazság?
A könyv szerkesztésekor ezt tudatosan kerültem. Nagy félreértése lenne a könyvnek, ha azt valaki magyar filmtörténetként kezelné. Ebből a könyvből nem a magyar filmtörténet rajzolódik ki, hanem sok-sok kép arról, hogy ezek az emberek hogyan látták a magyar filmtörténetet és benne a saját életútjukat, művészetüket. Ezek szubjektív beszámolók, amelyek kellő forráskritikával segíthetik a magyar filmtörténet megírását.
A múlt alakul. Mindenki történetté formálja a múltat, miközben visszaemlékszik rá. Ebben a könyvben 15-25 év távlatából tekintenek vissza az emberek. Azt vettem észre, hogy ez már elég idő arra, hogy rálátásuk legyen a történtekre, tudjanak egy bizonyos perspektívából beszélni, de még nem halványulnak el a konkrétumok. Ha összehasonlítod, mit mondott valaki 1970-ben és a kilencvenes években ugyanarról a témáról, akkor látszik a különbség. A könyvben szerepel egy interjúm Fábri Zoltánnal, aki a pályakezdéséről beszélt. Az élete alkonyán, a kilencvenes évek elején megkereste őt Barabás Klára, és csinált vele egy kiváló, hosszú interjút. Ez megjelent a Fábri Zoltán című kötetben, és látható, hogy Fábri akkor más perspektívából beszél ugyanarról a korszakról. Az agyunkban mindig újraíródik a múlt.
Lesz folytatása az Így filmeztünk-nek?
A könyv 19 interjút tartalmaz, nekem viszont több mint 50 interjúm van, és a mai napig készítek hosszú életútinterjúkat. Ezekből további két könyvet lehet összeállítani, és remélem, hogy ez meg is fog történni. A következő kötet terveim szerint a Balázs Béla Stúdió generációjáról fog szólni: interjút készítettem többek között Kósa Ferenccel, Gaál Istvánnal, Sára Sándorral, Szabó Istvánnal, Elek Judittal, Ember Judittal, Gazdag Gyulával. Ha a mostaninak sikere lesz, sokan megveszik, akkor remélhetőleg a kiadó hajlani fog arra, hogy a következőt is megjelentesse – akár már az idén.
Van anyagom egy Jancsó-kötethez. Három nagy Jancsó-interjút készítettem, lesznek benne interjúk a munkatársaival, a feleségeivel, az élettársával Giovanna Gagliardo-val, szeretnék interjút csinálni az operatőr fiával, Jancsó Nyikával és a másik fiával, Jancsó Dávid vágóval és producerrel. A Jancsó Miklós-jelenséget szeretném körüljárni ezekkel az interjúkkal. Ez 2020 vagy 2021-ben jelenhet meg, 2021-ben lesz Jancsó születésének a centenáriuma.
Az MMKA működéséről, vagy a Filmalapról – Andy Vajna halálával ott is lezárult egy korszak – is nagy szükség lenne egy ilyen interjúkötetre. Van benned szándék, hogy a mostaniakkal is készíts interjúkat?
Azt hiszem, hogy nem. Valahol meg kell húznom egy határt, és a már említett két kötettel is rengeteg munka van. Úgy érzem, hogy az 1990 után indult új magyar filmrendezői nemzedékekkel nincs meg a szükséges kapcsolatom. Szerintem nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy mélyinterjúkat készítsek velük. Egyes interjúim átnyúlhatnak a kilencvenes évek közepéig, végéig, de alapvetően a rendszerváltásnál húzom meg a határt. 77 éves vagyok, a biológiai realitások határt szabnak az ambícióimnak.
Remélem, ez a könyv meghozza másoknak a kedvét hasonló interjúk készítéséhez. A rendszerváltás után is voltak bőven ügyek, amiket fel kell dolgozni.
Igen. És üzenem nekik, hogy tessék sietni. Például Kőrösi Zoltán, akinek egy rövid, de fontos része volt az MMKA történetében, fiatalon elhunyt. Két hete a Klubrádióban készített velem interjút Váradi Júlia, azt kérdezte, hogy a maiak közül kivel csinálnék interjút. Azt válaszoltam, hogy például Andy Vajnával. Ez az ötlet pár nap múlva sajnos tárgytalanná vált.
