Személyes autonómia

Hajdu Szabolcs kamaszkorában színészként kezd dolgozni előbb Debrecenben, aztán Pesten Gaál Erzsébet és Fodor Tamás keze alatt. A Jó éjt királyfi! című Rózsa János-film megszállott, amatőr filmrendezőjének szerepében lesz ismertté. A filmbeli szerep valósággá válik: színésztársaival belevág egy nagyjátékfilmbe, amit végül nem fejez be. Jelentkezik a Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahová elsőre felveszik. Másodikos vizsafilmjét, a Necropolist bemutatja a televízió és a kritikusoktól megkapja érte az év legjobb rendezésének járó díjat. A Valaki kopog sorozatból a Kicsimarapagoda című epizód az utolsó vizsgafilmje, mert hamarosan kirúgják a főiskoláról. Osztályfőnöke, Simó Sándor azonban továbbra is segíti őt, hogy tető alá hozhassa első nagyjátékfilmjét, a Macerás ügyeket, ami a 2001-es Filmszemle egyik legizgalmasabb alkotásának bizonyul.

filmhu: Miről szól készülő nagyjátékfilmed, a Tamara története?

Hajdu Szabolcs: Egy mondatban megfogalmazva a személyes autonómiáról: meddig tudjuk megőrizni saját személyes autonómiánkat és meddig tudjuk tiszteletben tartani a másikét. Ez a gondolat egy mai történetben ölt testet. A fiatal kora ellenére nemzetközileg is elég híres fotóriporter olyannyira elbizonytalanodik saját tehetségét illetően, hogy már a legalapvetőbb teendőket sem tudja ellátni. Feleségével és munkanélküli öccsével egy világ végi házban él, ahová egy napon betoppan egy baromi jó nő az öcs oldalán, aki első ránézésre nem illik ehhez a palihoz. A fotós felesége gyanakodni kezd, hogy a nő nem az öcs, hanem a férje miatt jött hozzájuk. A házaspár úgy érzi, hogy bele kell szólnia a kapcsolatba és megpróbálják eltávolítani egymástól a két embert.

filmhu: Kik játsszák a szerepeket?

HSz: A Macerás ügyek három főszereplője, Szabó Domokos, Nyitrai Illés, Török-Illyés Orsolya és egy negyedik színész, Kovács Ági, illetve egy epizód erejéig feltűnik Kozma Attila, a Macerás fűrészes embere. Ezen kívül színesre festett állatok szerepelnek benne, amik, egymástól átvéve a történet fonalát, zenei módon stilizált, kitalált nyelven kommentálják az eseményeket. 

filmhu: Megirigyelted a Hukkléból az állatokat?

HSz: Nem, nekem régi ötletem volt már ez. Minden idők legjobb National Geographic-fotóiból összeállított kötetben láttam egy nagyon furcsa színezésű fényképet egy holland halászcsaládról, amin magasság szerint sorakozott fel a család összes tagja, háttérben pedig ott voltak az állatok. Éveken át dédelgettem magamban az ötletet, hogy milyen jó lenne ebből filmet készíteni. A Tamara története ezzel a vízióval találkozott.

filmhu: A filmnek és a Stúdió K-ban játszott Tamara című előadásodnak ugyanaz a története?

HSz: Nagyjából ugyanaz, de persze egészen más formában. Nem voltak benne állatok, vizuálisan teljesen más a megjelenése, öt-hat új jelenet is belekerült, mások pedig kimaradtak. Kicsit nyersebb, szikárabb lett minden. A történet végleges formája a film. A színházi előadás viszont nagyon jó volt arra, hogy a filmet előkészítsem. Nekem mindig sokkal több időre van szükség, hogy összeálljon valami, mint amennyi adva van rá. A színházi előadás is folyamatosan csiszolódott még a bemutató után, mindig változtattunk rajta valamit. 

filmhu: Végleg lekerült az előadás a Stúdió K repertoárjáról?

HSz: Most beszéltünk Fodor Tamással, a színház vezetőjével, hogy újra el kellene kezdeni játszani. De még ahhoz szükség volna újabb próbákra.

filmhu: Többször hangoztattad, hogy számodra elengedhetetlen a spontaneitás az alkotásban. Hogyan tudtad elérni ezt a Tamara esetében? 

HSz: A színházi előadásban a párbeszéd nem magyarul folyt, hanem egy furcsa, kitalált nyelven, amit minden alkalommal a színészek improvizáltak, én pedig a színpad szélén ülve fordítottam a közönségnek. Az idegen nyelv kifejezetten a spontaneitás miatt lett kitalálva. Zavar, ha azt érzem a színészeken, hogy gondosan betanulták, és előre kimódoltan felmondják a megírt szöveget, ha nem abban a pillanatban születik meg a színészi alakítás. 

filmhu: A forgatás során is meg tudtad őrizni a spontaneitást?

HSz: A Macerás ügyekig előszerettel készítettem olyan technikai forgatókönyveket, amelyben minden pontosan le van írva. Itt viszont csak annyit írtam a legtöbb jelenet mellé, hogy fahrt belső vágásokkal. Ez azt jelentette, hogy fogtuk az adott jelenetet, a helyszínhez képest kijelöltük a sín helyét, és ezen belül elkezdtünk mozogni. Hosszú-hosszú folyamat kezdődött, amíg kialakult a jeleneten belül a színészek és a kamera közti kapcsolat ritmusa. Nem a csapó jelzése után indul az improvizáció, hanem amikor elkezdünk próbálni a kamerával együtt. A legtöbb energiát a jelenet megszületésére kell fordítani. Ha már megszületett, akkor könnyebb dolgozni rajta, csiszolgatni, alakítani.

filmhu: Miért nem kézikamerát használtál? 

HSz: Nem kedvelem a steadycam-et, mert "lötyög", nem sűrít eléggé. A kamera nálunk végig fahrtsínen mozgott, mert úgy pontosabban lehet komponálni. Mindig látszik egy képsoron, hogy nem egyetlen ember készítette, hanem egy csapat együttes koncentrációja hozta létre. 

filmhu: A Dogma mozgalom megindulása után ugyanakkor a spontaneitást mindenki a kézikamerától várja, arra hivatkozva, hogy a színész nem tud felszabadultan játszani a hatalmas technikai apparátus mellett. Veletek hogy van ez?

Török-Illyés Orsolya: Még soha nem dolgoztam úgy, hogy ennyi kötöttség legyen egy-egy jelenet felvétele során, mint amennyi most a hosszú fahrtok miatt volt. Sokáig azt éreztem, hogy képtelenség erre a sok jelre figyelni. Aztán volt egy pillanat, amikor átlendültem ezen és inkább könnyebbséget kezdett jelenteni nekem a sok kötöttség. Felfokozta az adrenalinszintet és a koncentrációképességet, hogy ennyi mindenre kell figyelni. Könnyebb volt egy energiát végigvinni a jeleneten. Mintha a felfestett jelekből meríteném az energiát, hogy egyik ponttól el kell jutnom a másikig. 

HSz: Az egyik három perces jelenetben Szabó Doma végigmegy a házon éjszaka, mert fura hangokat hall. Doma azt mesélte, hogy egyáltalán nem a szituáció inspirálta őt, hanem az, hogy amint halad előre, mindenhonnan a stáb tagjai nézik, ő visszanéz rájuk és ebből merít ötleteket és energiát. A sok odafigyeléssel járó hosszú fahrt kizökkenti a színészt abból, hogy tudatosan, netán didaktikusan közöljön valamit, ehelyett csak a pillanatban létezik. Sokszor előfordul, hogy a színész nagyon belemerül abba, amit csinál és figyelmeztetni kell rá, hogy ne menjen ennyire bele, mert neki nem megmutatni és kimondani kell a mondanivalót, hanem segíteni, hogy az megszülessen a nézőben.

Török-Illyés Orsolya: Ha a színész magára van hagyva, akkor gondolkodni kezd a helyzetről és megfogalmazza azt.

HSz: Vagy pedig úgy kezd viselkedni, ahogy egyébként a filmeken és a színpadon szoktak, és nem úgy mozog, beszél, ahogy azt az életben teszi. Nem az igazi tapasztalatai jönnek elő, hanem színházi és filmes élményei. Jack Nicholson azt mondta a Ragyogás forgatása kapcsán, hogy amikor ő jól érezte magát a helyzetben, akkor Kubrick elégedetlen volt, és amikor bizonytalan volt, akkor volt Kubrick elégedett.

Török-Illyés Orsolya: Azért próbál meg a színész minél több dolgot beszuszakolni a helyzetbe, mert úgy érzi, hogy különben kevés lesz, hogy nem értik meg. Hiába vagyok száz százalékosan ura a helyzetnek és a szerepnek, az a jó, ha nem mutatok meg belőle mindent, hanem van bennem méltóság, elfogadom, hogy magányos vagyok ebben a tudásomban. Ha mindent kijátszok, akkor elvész a titok. A színházban a színpad már eleve megteremti ezt a magányt. A filmforgatáskor a színésznek el kell érnie, hogy a stábban közönséget lásson, hogy ugyanolyan misztikus hatás alá kerüljön, amiből létre tud jönni a színpadi magányosság.

HSz: A zenészek is kényszert éreznek arra, hogy mindig, minden percben megmutassák a maximumot, pedig nekik nem bravúroskodni kell, hanem feladatuk van a művel. Nagy zenészek, például nagy jazz-zongoristák tudják megcsinálni, hogy egy-egy szóló közben nem játsszák ki mindazt, amit tudnak, hanem csakis annyit, ami a számhoz vagy a darabhoz passzol. A tudás visszatartása visz erőt az előadásba. 

filmhu: A rendezés során is szükség van a tudás visszatartására?

HSz: Igen. Gyakran megtörténik, hogy a forgatókönyvbe bele akarok írni mindent, ami érdekeset csak láttam vagy ami eszembe jutott. Aztán elolvasom a forgatókönyvet és érzem, hogy valami nem stimmel, és kiderül, hogy az a jelenet teszi tönkre, aminek nem tudtam ellenállni. A rendezéssel is ugyanígy van. Minden filmemben van olyan részlet, ami csak azért maradt benne, mert látványos vagy mert van benne egy jó színészi gesztus, de közben, az egész filmet szem előtt tartva, dugulást okoz. 

filmhu: A Tamarában is nagyrészt azzal az állandó színészcsapattal dolgozol, akikkel főiskolás rövidfilmjeidben. Miért?

HSz: Elég kényes vagyok a színészek megszólalására, jelenlétére, ami erősen személyiségfüggő. Az ügyes színész engem nem érdekel, az igazi, őszinte személyiségek igen, ami mellett persze szükség van tehetségre, ritmusérzékre, és így tovább. De keresek újabb színészeket, a Tamara egyik főszerepét alakító Kovács Ágival például most dolgoztam először együtt. 

filmhu: A Macerás ügyek kapcsán sokat panaszkodtál a stábra. A Tamara forgatásakor mennyire volt vevő a stáb az improvizációra?

HSz: Ilyen élményem nekem még nem volt, mint most, hogy a stáb az összes energiáját beleadta a forgatásba. Mindenki szerette a munkáját, maximalisták voltak és romantikusak. Rettenetes körülmények között dolgoztunk végig harminchárom forgatási napot ősszel a Hargita völgyében, ahol állandóan fúj a hideg szél, a nemere. A pihenőnapokkal együtt közel két hónapig küzdöttünk az elemekkel. 

filmhu: Elég volt a harminchárom forgatási nap?

HSz: Nem. Szerintem ahhoz, hogy igényesen legyen leforgatva a film, legalább negyven forgatási napra volna szükség. 

filmhu: Mekkora a film költségvetése?

HSz: A forgatás ötvenmillióba került, az utómunka negyvenbe, tehát összesen kilencvenmillióból készül a film. Ennek a három-négyszerese volna a normális.

filmhu: Melyik stúdióban készül a Tamara?

HSz: Az Objektív Stúdióban, Rózsa János a producere. Rózsa emelt be engem a filmes világba. Színészként kezdtem Debrecenben, aztán felkerültem Pestre, Gaál Erzsinél, Fodor Tamásnál játszottam. Rózsa felfigyelt rám egy szereplőválogatáson, így lettem két filmjében is főszereplő. Azóta a háttérből mindig követte az utamat. Többször volt már róla szó, hogy az ő stúdiójában készítek filmet, látta a Tamara előadását, és végül így döntöttünk emellett a forgatókönyv mellett. Elégedett vagyok vele, mert producerként mindent megtesz azért, hogy a film a lehető legjobb legyen. 

filmhu: Térjünk kicsit vissza a Macerás ügyekhez. Elégedett vagy a nézőszámmal?

HSz: Tizenvalahányezerig követtem, aztán már nem érdekelt. Az egyetlen igazi probléma számomra, hogy jó legyen a film. Egy ideig még idegesített, hogy hányan nézték meg a filmet, de a legjobban tíz év múlva is az fog izgatni, hogy jó-e vagy sem.

filmhu: Hogyan fogadták Debrecenben a filmet? 

HSz:  Nem jutott el a debreceni közönséghez a film, mert hiába volt ott a kópia, elfelejtették kitenni a plakátokat.  

filmhu: Hogyan telt a Macerás ügyek utáni időszak?

HSz: Teljesen lefoglaltak a politikai események.

filmhu: Részt vettél a Filmművész Szövetség tiltakozásaiban?

HSz: Nem, inkább a főiskolai osztálytársaimmal voltam együtt. A Bánk bán bemutatóján a röplapszóró akciót a Simó-osztály tagjaiból álló Madzag Filmegylet csinálta. Simó halála nyomán többek között azért alakult a Madzag Filmegylet, mert nem akartuk elveszteni azt a védettséget, amit ő biztosított számunkra. Az utóbbi idő nagy élménye számomra az volt, hogy közelebb kerültem a főiskolai osztálytársaimhoz. Ez az a ritka élmény az életemben, amikor egy közösség részének érzem magam. 

filmhu: Miért nem találtatok egymásra már a főiskolán?

Hajdu Szabolcs: Tamara

HSz: Akkoriban én a saját világomat éltem, nem izgatott a főiskola. A filmek persze érdekeltek, de tettem rá, hogy van ott egy közösség is. Komoly konfliktusba keveredtem emiatt, ezért rúgtak ki harmadikban a főiskoláról. 

filmhu: A fesztiváldíjak, az Európai Filmakadémia díja is jelzi, hogy a fiatal filmeseket külföldön is kezdik egyre inkább elismerni. Nem jár ez együtt szakmai féltékenységgel? Le tudtok ülni beszélgetni egymással?

HSz: Nagyon tehetséges emberekből áll ez a társaság és abszolút tudunk kommunikálni egymással. Megmutatjuk egymásnak a forgatókönyveket, véleményezzük a másikét. Most éppen a Tamarán van a sor. Nagyon kíváncsi vagyok a többiek véleményére és meg is bízom bennük. 

filmhu: Színészként kezdted a pályádat, de ma már egyáltalán nem játszol. Nem hiányzik a színészet? Végleg filmrendező lettél?

HSz: Volt három-négy év az életemben, amikor egyre jobban érdekelt a film, de még nem döntöttem el, hogy mit akarok. A Rózsa-filmek után a Stúdió K-ban megismerkedtem Bollók Csabával, és játszottam az ő fimjeiben is. Közben 1994 körül a mostani színészgárdával elkezdtünk amatőr módon nagyjátékfilmet forgatni a Fiatal Művészek Stúdiójában Árvai Jolánnál, aminek végül nem fejeztem be a vágását, mert valami más kezdett érdekelni. Aztán felvételiztem a főiskolára, de játszottam is mellette. A Kicsimarapagoda, a Macerás ügyek környékén szorult vissza teljesen bennem az az érzés, hogy színészként is a kamera elé kell állnom. A főiskola alatt még úgy voltam vele, hogy az engem érdeklő állapotokat leírtam, lerajzoltam, elzongoráztam, színészként megmutattam, míg ma már leginkább filmben gondolkodom. A főiskola befejezése óta egyetlen dolog érdekel: ha belekezdek egy filmbe, akkor onnantól kezdve nincs visszaút. 

---

Ketten szeretik egymást. Jó nekik, de ez egy banális történet.
Másik ketten is szeretik egymást. Hasonló a helyzet.
Két szerelmespár, négy szerető szív egy fedél alatt. Idilli unalom.
De ha  kettő, ahelyett, hogy egymást szeretné, azon töpreng, hogy a másik kettő szereti-e egymást,  s arra jut, hogy csak képzelik vagy színlelik, az már érdekes. S ha végül már jobban tudják a másiknál, hogy az mit érez s ezért jogot formálnak arra, hogy boldogítsák, akkor szépen rajta vagyunk a legforgalmasabb úton, amely  a pokolba vezet.
Játékos Demeter, a híres fotóművész barátnőjével, Borival és öccsével, Krisztiánnal él egy világvégi, elvarázsolt házban. Krisztián külföldre készül dolgozni, s a kényszerű, tétlen várakozás alatt megismerkedik egy különös nővel, Tamarával. Mi tagadás, Krisztián és Tamara kissé szokatlan szerelmespárt alkotnak. Olyannyira szokatlant, hogy  a Játékos Demeter-Bori párnak az a gyanúja támad, hogy talán nem is szerelmesek. Ráadásul  szerintük nem is illenek össze.
Ezért Krisztián érdekében nekilátnak, hogy szétrombolják a kapcsolatát Tamarával.
A meseszerű világban játszódó, ám cseppet sem meseszerű történet narrátorai beszélő állatok. Miért is ne?! Az ember többnyire úgy nő fel, hogy állatokról mesélnek neki. Onnantól meg nyilván az állatok mesélnek róla. Csakhogy amíg a mesehősök fehér bárányok, barna kutyák és szürke nyulak, addig a Tamara krónikásai kék kutyák, piros  disznók és zöld tyúkok. Érdemes elgondolkodni, mi lehet az oka, hogy nem a rózsaszín malacok, hanem a piros disznók mondanak rólunk egy mesét.