A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
A második világháború előtt kezdte el érdekelni a fotózás, a szakmát Zinner Erzsébettől tanulta. Így beszélt erről az időszakról az Ország Világ című magazinnak, 1968-ban: „Kiváló mesterem volt, ma is érzem az alapokat, amit tőle kaptam, de engem állandóan izgatott, hogy a fotózással végeredményben megállítom a mozgásokat.” Azután az élet félretette ezt a pályaválasztási és filozófiai kérdést. Marianne hamis papírokkal, édesanyjával bujkálva élte túl a vészkorszakot, miközben munkaszolgálatos édesapja odaveszett.
1945-ben jelentkezett a Színház-és Filmművészeti Főiskola filmoperatőr szakára lánykori nevén, Magaziner Marianne-ként. A felvételin pedig megpillantott egy kiírást, amelynek köszönhetően kitalálta, hogy rendező lesz. Így mesélte el a történetet: „Észrevettem, hogy a filmrendező szakosoknak kötelező az operatőri vizsga is, fordítva viszont nem. Mire bekerültem a bizottság elé már eldöntöttem: a rendező szakra kérem magam. Szerencsére, mert fizikumilag soha nem bírtam volna a nehéz felvevőgépet cipelni.”
A főiskolán Balázs Béla volt az egyik tanáruk, aki azt ajánlotta, hogy minél hamarabb és minél többet vegyenek részt gyakorlaton. Marianne így is tett, osztálytársaival gyakornokoskodtak a Valahol Európában című film forgatásán, amelynek Balázs Béla volt a forgatókönyvírója és Radványi Géza a rendezője. „Néha csak a kávét hordoztuk a rendezőnek, de láttuk, éreztük, figyelhettük a munkát.”
Forrás: Ország-Világ / Arcanum
Marianne első önálló forgatásakor egy bányába ereszkedett le az operatőrrel. 36 órát töltöttek lent és forgattak lelkesen. Amikor hullafáradtan visszaértek a filmgyárba, kiderült, hogy a filmszalagon nincs semmi. Magaziner Marianne-t azonban ez a malőr sem tántorította el a rendezéstől.
Ezután Marianne férjhez ment, Szemes Mihály rendezőhöz. Együtt vettek részt az ifjú feleség diplomaosztóján, de az ünnepség rokokó mámora azonnali kijózanító pillanattal is szolgált: „Rettenetesen izgultam, amikor felmentem a dobogóra átvenni a rendezői diplomát, hogy hasra fogok esni. De nem történt semmi ilyesmi. Szerencsésen visszatértem Misi mellé és remegő kézzel kibontottam a borítékot. Egy kis cédula volt benne, a következő szöveggel: Tandíjhátralék miatt a diplomáját nem tudjuk kiadni” – mesélte Marianne egy interjúban.
1955-ben férjével készítette első kisfilmjét, Móra Ferenc Szánkó című novellájából. Férje volt a rendező, ő pedig a forgatókönyvíró és asszisztens. A kisfilm több, nyugati nemzetközi fesztiválon szerepelt, Velencében díjat nyert. A történet dióhéjban: két szegény kisfiú csak húzhatja gazdag játszótársaik szánkóját, rá nem ülhetnek a csodaszép járgányra.
A házaspár következő közös munkájának címe Dani. A játékfilm főhőse egy kisfiú, aki senkinek sem kell. A forgatókönyvet Szemes Marianne írta, a férje pedig a rendező volt. A premier után a feleség beszélgetésre hívta urát és ezt mondta neki: „Én nem szeretnék úgy dolgozni tovább, mint a feleséged. Én is rendező vagyok és rendezni akarok. A munkában váljanak ketté az útjaink. És ő megértett” – vallotta meg őszintén a már említett interjúban Szemes Marianne.
Forrás: Csili / Arcanum
Ezután a házaspárnak két gyermeke született, ami alatt az asszony nem tudott nagyobb vállalkozásokba fogni, mert hat évig a kicsikkel szeretett volna lenni. Az újrakezdéskor Szemes Marianne a dokumentumfilm műfajához nyúlt. Válás Budapesten című filmjét, 1963-ban nemzetközi sikerfilmnek nevezte a sajtó. A filmmel nem az volt a célja, hogy indiszkrét legyen, hanem az, hogy bemutassa: az elhidegült felek tárgyalótermi sárdobálása mögött bonyolult lelki és szociográfiai indokok rejlenek, amelyek megismerésével tanulhatunk.
Karrierje során Szemes Marianne összesen közel félezer dokumentumfilmet, riportot, portrét, tévéjátékot rendezett. A Dokumentaristák Nemzetközi Szövetségének főtitkára volt, számos díjat nyert európai filmfesztiválokon, de Munkanapló című filmjét például betiltották.
Férje még 1958-ban így nyilatkozott feleségével közös motivációjáról a Film Színház Muzsika című lapnak: „Feleségemnek is és nekem is az ifjúság nevelése a szenvedélyünk, és meggyőződésünk, hogy ehhez a legjobb segítőeszköz a film. De az ifjúságnak csak tiszta és teljes művészetet szabad adni.”
Szemes Marianne készített például dokumentumfilmet öngyilkos fiatalról (Érted haragszom), az abortusz és a gyerekvállalás témaköréről (Amiért egy nő minden elkövet) és otthonról elszökő, szabadságra vágyó gyerekekről (Azt csinálok, amit akarok). A lapok beszámolói szerint rengeteget találkozott fiatalokkal, figyelembe vette problémáikat, válaszolt a kérdéseikre. Például arra, hogy van-e cenzúra?
Forrás: Magyar Ifjúság / Arcanum
„Valahányszor fiatalokkal vagyok együtt, és most gyakran vagyok velük együtt, mindig felteszik ugyanazt a kérdést: van-e cenzúra? Megmondja-e valaki, mit kell vágni? Mindez azt mutatja, hogy a közönség számára is nyilvánvaló: ez elsőrendűen politikai műfaj. Ezt a politikusságot a magam részéről örömmel vállalom, és persze ez fokozott felelősséggel jár. A társadalom igényét és a lehetőségeket vélem felfedezni abban a tapasztalatomban, hogy amikor a dokumentumfilm foglalkozni kezd egy feszültséggel teljes problémával, akkor rendszerint ugyanebben az időben több tudományos terület és az aktív politikai közélet figyelme is ugyanabba az irányba fordul. Ez semmiképpen sem véletlen” – nyilatkozta 1969-ben a Filmkultúra című lapnak.
Az interjú alapján az alkotók, a kritikusok és a nézők között már akkor is zajlott nemcsak a játékfilm vs tévéfilm, hanem a játékfilm vs dokumentumfilm ádáz csatája is. Szemes Marianne is megfogalmazta az újságírói kérdésre a véleményét:
„Nem találom kielégítőnek a dokumentumfilm helyzetét, méghozzá sok szempontból. A filmalkotóknál például keveslem a műfaj iránti érdeklődést, azt a vágyat, hogy ebben a műfajban is megpróbálják kifejezni magukat. Annál kevésbé érthető ez, mivel minden művészeti ágban – a drámában, a regényben, a képzőművészetben, sőt a játékfilmben is – egyre nagyobb tért hódít a dokumentarizmus. Ez a húzódozás a dokumentumfilmtől bizonnyal annak is tulajdonítható, hogy ez a műfaj nem kapja meg azt az erkölcsi és anyagi – nem megbecsülést, hanem – értékelést, mint a játékfilm. Csak azt tartom örvendetesnek, hogy most sok fiatal pályakezdő éppen a dokumentumfilmben látja azt a lehetőséget, amelyben elsősorban ki szeretné fejezni magát.”
És hogy miért vittem el ilyen elméleti irányba egy Balázs Béla-díjas rendező portréjának befejezését? Mert Szemes Marianne, Balázs Béla tanítványaként úgy határozta meg identitását, ahogy a mestere: a „kor krónikásai vagyunk, dokumentumfilm- rendezőként fel kell tárni a kor problémáit, hogy megoldhassuk azokat.”
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
Szederkényi Olga: Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
