Kollár-Klemencz László igazi perpetuum mobile. Műszaki Egyetemet végzett, de legtöbbünk a szép emlékű Andersen zenekar vezetőjeként emlékszik rá. Együttese első magyarként több videójával betört az MTV hét lakat alatt őrzött zenecsatornájára. Úgy tűnik, Kollárnál ez már tradíciószámba megy. A legtöbb újságíró most is “betörés” miatt körözi, aktuálisan a multiplexek falán “ütött rést”: ő a nagy sikerű animáció, a Kis Tehén zeneszerzője és előadója.

Mint beszélgetésünkből kiderül, a zenélés nem az egyedüli vonzalom az életében. Igazi polihisztor: organizátor, reklámfilm- és videóklip rendező, aki amellett, hogy éppen első nagyjátékfimjének, a Biciklisek gyilkosa című sorozatgyilkos-mozinak készíti a forgatókönyvét, arra is szakít időt, hogy a MyFILM Stúdió zászlaja alatt az ifjabbik filmes generáció útját egyengesse.

- Jól látom, hogy a MyFILM nem csupán egy filmstúdió, hanem közösség, klub, szellemi műhely is?

- A MyFILM körül vannak rendezők és operatőrök, készítünk kisjátékfilmeket, animációkat és reklámfilmeket. Manapság egy filmstúdió nem tud megélni a reklám nélkül. A MyFILMet is a reklámfilmek tartják el, a pénzt pedig beforgatjuk a rövidfilmjeinkbe, illetve a tervezett nagyjátékfilmekbe. Megpróbálunk egy újfajta szellemiséget képviselni azáltal, hogy profi filmrendezőket foglalkoztatunk. Hajdu Szabolcsnak gondolom jó, ha két nagyjátékfilm között is megél valamiből, és Tóth Tamásnak sem árt. Senki nem gondolkodik manapság úgy, hogy kizárólag csak a magas művészeteket műveli, és nem foglalkozik alkalmazott művészeti ágakkal. Törekszünk arra, hogy ezekből a kétperces mozikból hagyomány szülessen, hogy a magyar filmrendezők Jancsótól Mundruczóig bezárólag megjelenhessenek a multikban az amerikai filmek előtt. A Budapest Film segít ebben. Műsoron van már a Vili az elefánt, a Kis Tehén, év elején pedig mozikba kerül - az én rendezésemben -, az Akvárium. Borzasztóan fontos, hogy a százezres mozik közönsége magyar filmeket is lásson, még ha két percben is…

- Meglehetősen sok műfajban mozogsz otthonosan, zenélsz, animációs- és rövidfilmeket rendezel, producerként tevékenykedsz. Hogyan definiálnád önmagad?
- Nem is tudom. Egyszerre futnak ezek, hol az egyik, hol a másik kap nagyobb hangsúlyt. Folyamatos küzdelem ez bennem. A zene tíz évvel ezelőtt nagyon fontos volt az életemben. Műszaki Egyetemre jártam, amit nagyon nem szerettem, apám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy csak a mérnöki diploma ér valamit. Betonelemekről és téglákról tanultam öt éven keresztül, emellett zenélni nagyon megnyugtató volt. Már a gimnáziumban is basszusgitáron játszottam, aztán 18 évesen megalapítottam a Boannt, az első saját zenekaromat, ami a jazz-rock és az alternatív zene keverékét játszotta. Igazi kísérleti, instrumentális zene volt, nem lehetett beskatulyázni. Nagyon zárkózott voltam. Azt tudtam, hogy színpadon szeretnék szerepelni, itt meg tudtam nyílni, csatorna volt számomra, amin keresztül kommunikálhattam a külvilággal. Három út állt előttem: vagy elmegyek kórustagnak (jó hangom volt, a gimnáziumi tanárom szerette volna, ha operaénekes válik belőlem), vagy színész leszek, vagy pedig választom a zenekari létet. A kórustagságban a békés, nyugodt élet vonzott –szolid, rendes ember lehettem volna, akit elvisznek Svájcba busszal, aztán megvacsoráztatják. A Színművészetire végül azért nem mentem el, mert soha nem érdekelt a versmondás. Úgy döntöttem, hogy a zenekarosdi is lehetővé teszi, hogy felléphessek. Fontos döntés volt.

-A Boann után jött az Andersen, az első magyar zenekar, amelynek a klipjét az MTV a 120 Minutes-ben lejátszotta...

- Az Almási téren, amikor még a Boannal zenéltem, találkoztam egy Gasoline nevezetű amerikai zenekarral. Komplett kábítószeres társaság volt, akik elvonókúrára jöttek Magyarországra, mondván a 90-es évek elején nehezebb lesz itt drogot szerezni. Volt, aki visszaszokott, volt aki nem, néhányan hazamentek, a többiek pedig itt maradtak. Velük alakítottam meg az Andersent. David Bornstein, az egyik fiú kiváló angol szövegeket írt. Én akkortájt már gyártásvezetőként dolgoztam Varga Csaba rajzfilmstúdiójában, amely készített filmeket az MTV-nek is, így kerültek ki a klipek Angliába, a 120 Minutes-be. A műsorba mindenhonnan be lehetett küldeni videókat a világból, hihetetlenül izgalmas zenéket mutattak be. Az alternatív zene, az alternatív kép, “home videók” fóruma volt. Nyitottak voltak mindenre, ami új.

- Vargáéknál gyártásvezetőként kezdtél, majd animátor, később pedig rendező lettél. Mi motivál abban, hogy mindig újabb és újabb művészeti ágakkal próbálkozz?
- Amikor a zenéről a filmre váltottam terhessé kezdett válni a színpadi lét. A fellépések, a koncertek egyre kevésbé vonzottak, megszűnt az az ambícióm, hogy közönség előtt szerepeljek. A zenekar másik alapítójával, David Bornsteinnel másképp kezdtünk gondolkodni a zenéről, és az angol nyelvű szövegeinkkel Magyarországon nehezen boldogultunk. A nemzetközi piacra nem tudtunk kilépni, mivel még nem voltak itthon menedzserek. A tömeg is fárasztott. Volt olyan, hogy koncert előtt tíz perccel taxival mentem a helyszínre. Pánikbetegségem volt, ami közlekedési fóbiával társult, a buszozást sem bírtam. David 1997-ben kábítószer-túladagolás következtében meghalt. Vissza akartam húzódni a zenész létből egy bensőségesebb munka irányába. A zene sokkal extrovertáltabb művészeti ág, mint a film.. A film “békén hagyott”. Szeretem, ha békén hagynak. Az emberek közül is azokat szeretem, akik nem akarnak semmit elvenni tőlem, esetleg rám erőltetni, akikkel kevésbé kell konfrontálódnom, akik azon a hullámhosszon működnek, mint én, akikkel jól érzem magam. Lehet, hogy kényelmes vagyok, de én ilyenkor működöm igazán. Akkora különbséget egyébként nem látok a zene és a film között. Mindkettő az időben megnyilvánuló művészeti ág, dinamikus hullámzással. Mindkettőnek ritmusa van, tömöríti a valós időt, variálja, ismételgeti. A hasonlóságukat jól példázza, hogy ha bármilyen mozgókép alá zenét keversz, a legtöbben azt hiszik, filmrészletet látnak.
- Igor Lazinnal alapított produkciós céged, a MyFILM jegyzi a Lazin rendezte Kis Tehén című animációt, mely azzal, hogy bemutatásra került az új Woody Allen-film előtt, a szalagcímeket idézve,“rést ütött a multiplexek falán”. Ennek a Kis Tehénnek Te vagy a zeneszerzője és az előadója.

- A zene akaratom ellenére mindig bekúszik az életembe. A Kis Tehén január 15-én maxi CD-n is megjelenik, épp most kért fel a Private Moon Lemezkiadó, hogy hasonló hangnemben szeptemberre készítsem el a nagylemez anyagát. Zene a nyulaknak lesz a címe. A számot egyébként négy-öt évvel ezelőtt írtam Pál Balázs animációs rendezőnek, és Igor Lazint nagyon megmozgatta: rajzolt hozzá egy tehenet. Az Est FM ráharapott a dalra, elkezdte játszani, sláger lett. Egy másik lemezcég szerette volna, ha végigmegyek kamionokkal valami fesztiválon, és „sikítozom” egyet a Coca-Cola Beach House-on...

- Csillag született?

- Én ebbe nem mentem bele. Olyan helyzetbe kerültem, amilyenben még az Andersenkorában sem voltam. Eddigi zenei pályafutásom csúcsára értem…

- Uhrin Benedek is sztár.
- Hát igen. Örülök a Kis Tehén sikerének, nem zavar, ha hülyének néznek, szívesen elénekelgetek stúdióban, de nem vonz már a színpad. A Kis Tehénnek egyébként üzenete van, filozófiája: a “Nice to be here”. ő az életöröm megtestesülése. Az emberek azonosulnak vele, az őt ábrázoló képeslapok hamar elfogynak a mozik előcsarnokából.

- Póló is lesz?

- Igen. Nyomjuk.

- Zenét írsz a nyulaknak, egy tehén hangján énekelsz, a legtöbb általad rendezett animációban és kísérleti filmben többször bukkannak fel állatok (Akvárium, Stop Gap Dog). Mi vonz ennyire bennük?

- Jó véleménnyel vagyok róluk. Szeretem az állatokat, a gyerekeket, a szőke nőkkel is jóban vagyok. Elgondolkodtat, amit mondasz, mert az új kísérleti filmem is “állati”. Lajka kutyáról fog szólni, akit annak idején fellőttek a Holdra. A Földön mindenki azt hiszi, a Holdon nem él senki. Én viszont tudom, hogy van élet a Holdon. Lajka kutya és a családja lakik ott. Megszokták már a holdbéli körülményeket, akklimatizálódtak. Lajka nagyon öreg már, ősz a szakálla. Ez az alaphelyzet. Élő kutyákkal szeretnék forgatni, idomított kiskutyákkal és nagykutyákkal. Azt hiszem, az állatokon keresztül könnyebb elmesélni azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak. Összetettebb munka egy személyiséget felépíteni: az emberekben jobban rétegződnek a tulajdonságok. Az animációnál az animátor maga a színész. Mesterember, de a színésszel ellentétben nem a karakterformálásnak, hanem a rajzolásnak a mestere. Ezért is izgatnak a játékfilmek, nem csupán egy stábot foghatok össze, hanem valódi színészeket instruálhatok. A jó színész kincs. Szerelem. Nagy egymásra találás.

- Több videoklipet rendeztél a Kispál és a Borznak illetve a Neónak. Minden megbízatást elvállalsz, vagy olyan kliprendezőként, akinek az aktív zenélésben is van tapasztalata, szelektálsz a felkérések között?

- Van Magyarországon négy-öt zenekar, akiknek szívesen készítek klipeket, mert jók a szövegek és jó a zene. Lovasi Andrást a Kispálból régóta ismerem. Volt egy klubom a Műszaki Egyetemen a 80-as évek végén, ahol a még ismeretlen Kispál is fellépett. Lovasit szeretem, közel áll hozzám, amit csinál. Ideális volt vele a munka, nem szólt bele a rendezéseimbe. A Még egyszer című Kispál-videóval azonban megbuktam. A filmes szakma részéről pozitív visszajelzéseket kaptam, sokszor játszották a videót a tévékben is, azonban másfél éve nem kértek fel újabb rendezésre. Szeretem azt a klipet, simogat, “békén hagy”. Idehaza a zenekarok nagyon tudják, hogy milyen videót akarnak. Kész koncepcióval jönnek, azt hiszik, meg tudnak rendezni egy klipet, csak most éppen nincs rá idejük. Nehéz a kommunikáció velük. Azzal, hogy elkezdtem videókat készíteni, visszacsöppentem abba a világba, amelytől elmenekültem. Óvoda az egész, kispályás foci.

- Mit jelent számodra a kép és a zene viszonya?

- Nem szeretem, ha a videoklip “csupán” kísérője a zenének, a háttere. A zenéhez a kép többletjelentést ad, újabb dimenzióit nyitja meg, egy egészen másfajta hatás születik a találkozásukkor. Varázs, ami elemel a valóságtól. Ha van izgalmas a művészetekben, akkor ez a hatás az. Ha Szigligeten a faházam mellett kaszálok, egyensúlyban vagyok, olyan állapotban, amelyből nem akarok kilépni, amiben jól érzem magam. Szeretek kaszálni, és nem nagyon gondolni semmire. Pesten már kényszerem van arra, hogy más dimenziókba lépjek be. Én ezzel kompenzálok. Kényszerből írok. Egyensúlyt próbálok teremteni magamban.