Szirtes András filmjeivel Gelencsér Gábor BBS-szemináriumán találkoztam először, ha jól emlékszem, 2005 őszi szemeszterén. Akkor már két-három éve aktívan filmeztem és kimondottan a stiláris határfeszegetés érdekelt; de ennek ellenére mégis nagyon kevés kísérleti filmet láttam, aminek egyszerűen a hozzáférhetőség volt az oka: akkoriban a neten még nem – vagy alig – voltak elérhetők a mozgóképes különlegességek, illetve fesztiválokra vagy filmklubokba se nagyon jártam, vagyis lényegében azt néztem, amit DVD-én vagy moziban bemutattak.
Ezért is hatott rám elementáris erővel Gelencsér tanár úr kurzusa: egész egyszerűen olyan filmeket mutatott, amik messze meghaladták a „hagyományos” filmszerűség kereteit, vagy legalábbis azt, amit akkor „filmnek” gondoltam. Persze ezek között akadtak olyan alkotások is, amikkel nem nagyon tudtam mit kezdeni – például Erdély Miklós vagy Bódy Gábor hullámhosszára sem voltam képes egyből ráhangolódni. Ennek nyilván az volt a banális oka, hogy az én ízlésem a poétikus vagy lírai formanyelv felé húzott, ezért először Huszárik Zoltán és Tóth János alkotásai varázsoltak el, illetve, ahogy haladtunk előre a félév tematikájában, úgy babonáztak meg Szirtes rövidfilmjei, a Madarak és a Hajnal.
Közel húsz év elteltével újranézve őket, úgy érzem, hogy jelentőségük sokkal nagyobb, mint amit a filmtörténeti kánonban elfoglalt helyük sugall. A magyar kísérleti film történetében – ami lényegében még mindig a Balázs Béla Stúdió történetével egyenlő –, az absztrakt, illetve a lírai formanyelv soha nem volt igazán hangsúlyos. Persze Huszárik Elégiája és Tóth rövidfilmjei (például az Aréna) ide sorolhatók, de valahogy ezzel kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy ők valamiféle szigetet képeztek a konceptualizmus és a dokumentarizmus által uralt közegben.
Szirtes volt talán az egyetlen a Bódyéknál fiatalabb nemzedékből, aki ezt a kézműves szellemiséget, ezt a finoman kidolgozott montázsornamentikát folytatta, sőt, szerintem messze tovább vitte a példaképeinél, hiszen mind a Hajnal, mind pedig a Madarak jóval radikálisabban elmozdult az absztrakció felé. Ez volt érzésem szerint Szirtes eredetiségének kulcsa: olyan filmeket csinált, amik szemléletükben, esztétikájukban inkább az amerikai (és nyugat-európai) avantgárd film hagyományához kapcsolódtak, olyan alkotók életművéhez, mint Stan Brakhage, Jonas Mekas, Bruce Baillie vagy Pat O’Neill.
Ezért is tudott az ottani közeg viszonylag gyorsan rákapcsolódni a munkáira, bár azt hiszem, a nyelvi nehézségek és az eredendő különcsége (vagy kívülállása) miatt nem sikerült olyan mélyen gyökeret vernie a New York-i kísérleti filmes színtéren, mint ahogy mondjuk az osztrák Peter Kubelkának sikerült. Az egy külön kutatást igényelne, hogy pontosan mi volt az ottani közeg percepciója Szirtesről, illetve a magyar kísérleti filmről általában: erről sajnos viszont már csak azok tudnának hosszabban mesélni, – például az ottani barátja, Jonas Mekas –, akik már szintén nincsenek velünk.
Tizenkét évvel ezelőtt, a doktori tanulmányaim alatt készítettem egy rövid interjút, amiben Szirtes az Amerikában töltött időszakáról mesélt – a videó amúgy elérhető a Youtube-on –, és már ez a beszélgetés jól megmutatja, hogy milyen szenvedélyesen viszonyult a filmezéshez, ami valójában az életmódja, nem pedig a munkája volt. Ez a szenvedélyesség sugárzik át a rövidfilmjein is, amik számomra sokkal inkább szólnak a mozgókép hipnózisáról, a filmnyelvben rejlő mágikus lehetőségekről, a celluloid anyagért, a film textúrájáért való rajongásról. Talán ezért is tekintik sokan öncélúnak a kísérleti filmeket, amit én személy szerint soha nem értettem: miképpen lehet valami öncélú, hogy ha ez az úgynevezett „öncél” valójában nem más, mint a világ legcsodálatosabb dolga, a film?
Elhangzott december 9-én a Nyitott Műhelyben tartott megemlékezésen.
