Dés László szaxofon-művész, zeneszerző, tizenhat éves korában, John Coltrane zenéjét hallgatva döntötte el, hogy dzsessz-zenész lesz. A Bartók Béla konzervatóriumban kezdett klarinétozni, majd a dzsessztanszakon diplomázott szaxofonszakon. 24 évesen alapította első zenekarát, számos nagysikerű dzsessz lemeze jelent meg, manapság mégis leginkább filmzenéiről, musicaljeiről ismert. Eddig közel huszonöt filmhez komponált kísérőzenét, legutóbb az Üvegtigris és a Csocsó dalain dolgozott.

- Mikor kezdett filmzenéket írni ?

- A hetvenes évek közepén, gyakran hívtak a filmgyárba zenefelvételekre, ahol akkoriban még az volt a gyakorlat, hogy egy nagy zeneteremben vetítették a filmeket, és a zenészek "real time"-ban alájátszottak, sokszor improvizáltak is. Zeneileg és filmtechnikailag is nagyon jó iskola volt, jó pár évig figyelhettem, hogyan készülnek a filmzenék. 1981-ben a Nyom nélkül című filmhez írtam először zenét, de még sok filmzenét kellett szereznem ahhoz, hogy igazán beletanuljak.

- A hetvenes években az LGT-ben is játszott.

- Helykereső időszak volt, még nem nagyon tudtam eldönteni, merre induljak. Több zenekarban, az ország legjobb dzsessz-zenészeivel játszottam, sokat koncerteztem, miközben kerestem a saját hangomat. Szerencsém volt, mert jó szaxofonosnak számítottam, nagyon ritkán kaptak stílustalanságon. Nagyon fontos a stílusérzék, mert egy zenésznek pontosan tudnia kell, hogyan lehet játszani egy rockzenekarban, vagy egy avantgarde dzsessz-zenekarral, és erre az alkalmazkodási képességre az alkalmazott műfajban is nagy szükség van. Akkoriban sokféle zenei területet kipróbáltam, mindenhol megfelelő zenész voltam, és mindenhol meg is akartam felelni. De nagyon belevesztem ebbe a megfelelésbe, és a katonaság alatt, - ami nagy választóvonal volt -, magamba szálltam és elgondolkodtam, hogyan tovább. Arra jutottam, hogy nem fogok minden zenekarban, minden lemezen játszani, hanem elkezdek valamit saját magam. Akkor alapítottam a Dimenzió együttest, dzsessz-zenét szereztem és játszottam, emellett kísérőzenéket is írtam.

- Vannak-e íratlan szabályai a filmzeneszerzésnek ?

- Nincsenek aranyszabályok, minden film más és más. Nagyon sok függ a film tempójától, hogy gyorsan, vagy lassan vágott film, a témától, a vizuális technikától. Magyarországon általában dramaturgiai értelemben hagyományos filmek készülnek, a megvágott filmet jelenetről jelenetre megnézzük, és eldöntjük hova kell, és hova nem kell kísérőzene. Hol erősít, hol ad lendületet egy vágási sorozatnak, hol ellenpontoz, hol mélyíti a történetet. Amikor megkapom a forgatókönyvet, beszélek a rendezővel, az íróval, ha kérik, elmondom a véleményemet, és együtt gondolkodunk. Otthon is sokszor megnézem a már leforgatott anyagot, és lassan kialakul bennem egy zenei térkép, melyből kiindulva összeállítunk egy listát, ami tíztől akár nyolcvan zenei megszólalás is lehet. A film stílusából adódik, hogy a sokféle zenei motívum közül melyik lesz a vezérdallam, és hányféle zenei világ egyeztethető össze egy történeten belül úgy, hogy a végeredmény ne zavaros legyen, hanem színes. Ezt hívják zenedramaturgiának, amit a gyakorlatban lehet megtanulni, és nincsenek rögzített szabályai. Éppen ezért minden film, színdarab új kihívást jelent számomra, és inspirál, hogy képes vagyok megoldani különféle zenei, illetve zenedramaturgiai feladatokat. Dzsessz-zenészként a saját, belülről jövő zenémet játszom, és legfeljebb a muzsikustársaimhoz alkalmazkodom, tehát van lehetőségem hallatni a magam hangját. Ezért egyik alkalmazott műfajban sem okoz gondot, hogy a történet, a rendező határozza meg milyen dallamot írjak, nincs bennem bizonyítási kényszer, csak az a fontos, hogy jó megoldások szülessenek.

- Mennyire érzi meg előre, melyik dalból lehet sláger ?

- Ez annyi mindentől függ, hogy szinte egyáltalán nem. A Nagy utazás egy kicsit kivételnek számít, mert azt a dallamot eredetileg a Vígszínházban játszott Pantaleon és a hölgyvendégek című darabhoz írtam, és már a próbák alatt nagyon népszerű volt az egész társulat körében. Amikor megkaptam Koltai Robitól a Sose halunk meg című film forgatókönyvét, úgy éreztem, ez a dal kell ebbe a filmbe, Bereményi írt rá egy új szöveget, és a stáb is hamar megszerette. Éreztük előre, hogy ha nagyon nem rontunk el valamit, ez a dal sikeres lehet. Persze ehhez nagyban hozzájárult a film sikere is, és az, hogy akkoriban a rádióban többet játszottak filmzenéket. Mostanában sokkal kevesebb lehetőség van erre, a Csocsó főcímdalát például egyáltalán nem játssza a rádió, állítólag ez a lassú, lírai dallamvilág most nem illik bele a rádiós zenei profilba. Jólesik viszont, hogy a nézők végigülik a vége főcímet, és hallgatják a Ha lenne jövő című dalt, ez bizonyítja talán, hogy nem tévedtem nagyot, érdemes volt olyan sokat dolgoznom vele.

- Általában nehezen áll össze a főcímdal ?

- Az írásfolyamat teljesen változó, előfordul, hogy hamar rátalálok, olykor meg hetekig keresgélem a megfelelő dallamot. A Csocsóval nehéz dolgom volt, mert a film ugyan 1952-ben játszódik, de a jelenben indul, és ott is ér véget. A zenének mindkét esetben össze, illetve át kellett kötnie a két korszakot, így olyan motívumot kerestem, ami érzésem szerint egyik korszakban sem fals, illetve se az ötvenes évek jelenetei, se a jelenben játszódó képek nem dobják le magukról a zenét. És mivel úgy döntöttünk, hogy a film elején, és végén ugyanannak a motívumnak kell megszólalnia, (ha más feldolgozásban is), ez még érzékenyebbé tette a feladatot. Nagyon sok dalkezdeményt írtam, míg végül megtaláltam azt a bevezető dallamsort, ami az egészet megoldotta. Persze akkor még le kellett ülnöm megírni a dalt, de megnyugodtam, mert hat hét szorongás után végre megtaláltam a kulcsdallamot, nyertem. Szerencsére nem mindig ilyen nehéz.

- Számos dzsessz-lemeze jelent meg, kortárs zeneművet is írt, többször koncertezett szimfonikus zenekarral. Mégis, leginkább filmzenéiről ismert.

- A Csocsó zenéjében közreműködött egy vonószenekar is, s a zenészek közül a fiatalabbak meglepődtek, hogy szaxofonozok, tehát hangszeres muzsikus vagyok, nemcsak kísérőzenéket, és dalokat írok különféle produkciókhoz. Nagyon érdekes, hogy még a zenésztársadalmon belül is kialakulnak bizonyos skatulyák, amibe beleteszik az embereket és nincs átjárás a különféle zenei területek között. Kevesen ismerik a komolyabb műfajú munkáimat, és általában nem értik miért szeretnék egyensúlyt teremteni a különböző stílusú feladataim között.

- Volt olyan időszak, amikor ez sikerült ?

- Talán 1993-ig volt egyensúly a dzsessz-zenészi és az alkalmazott zeneszerzői munkáim között. Akkoriban volt egy zenekarom, a Trio Stendhal, és közben színházi, és filmzenéket is írtam. A zenekar feloszlása után úgy alakult, hogy megírtam egy tévésorozat zenéjét (Patika) és rögtön utána két musicalen dolgoztam, gyakorlatilag megállás nélkül. A Valahol Európábant 1995 májusában mutatták be, A dzsungel könyvét 1996 januárjában. Iszonyatosan feszített tempó volt. Tehát belesodródtam egy olyan folyamatba, ami mellett nem jutott időm újra zenekart alapítani. Így 93-tól nem tudtam olyan intenzíven foglalkozni a szaxofonnal, mint az azt megelőző húsz évben, mégis szükségem van arra az öntörvényű kifejezésmódra, amit a dzsessz-zene jelent.

- A zenés színdarabokkal, filmzenékkel nagy sikereket ért el, mégis azt olvastam valahol, egyiket sem tartja tökéletesnek, mindegyiken akad javítanivaló.

- A művészettel kapcsolatban általában nem szeretem a tökéletes szót, és ezen belül például a színház egy örökké változó, élő műfaj, minden előadás más és más, nagyon sok mindentől függ, hogyan sikerül. A dzsungel könyve lassan a 400. előadás felé közeledik, és minél messzebbről látom, annál inkább érzem, hol kellene változtatni rajta zeneileg, hol vannak dramaturgiai hibák, hogyan lehetne még hatásosabbá, kifejezőbbé tenni a színdarabot. Ugyanígy vagyok a Valahol Európában című musicallel is, van néhány részlet, amiről utólag azt gondolom, másképp, jobban is meg lehetett volna oldani. Persze ilyenkor már nem érdemes ezen töprengeni, ugyanakkor, ha lenne tétje, mondjuk egy külföldi bemutató, szívesen dolgoznék a változtatásokon.

A filmnél annyiban más a helyzet, hogy úgymond "konzerv műfaj", vagyis ha egyszer elkészült, változtathatatlan, így a hibák örökre belevésődnek a celluloidba. Ezen kívül munka közben nagyon sokat foglalkozom a történettel, kockáról kockára ismerem a gesztusokat, így sok "nézni való" már nincs a kész filmen, legfeljebb a tanulságokat érdemes levonni. Inkább néhány év elteltével kezd érdekessé válni számomra, milyen hatása van a zenének, mennyit fogott rajta az idő.

- Milyen új feladaton dolgozik mostanában?

- Makk Károly új filmjének zenéjén dolgozom. Egy hét Pesten és Budán a munkacíme, főszereplő Darvas Iván, Törőcsik Mari, Garas Dezső és Nagy-Kálózy Eszter, az operatőr Ragályi Elemér. Talán március végére befejeződik a forgatás. Makk Károllyal először 1982-ben dolgoztam együtt, az Egymásra nézve című filmhez írtam zenét, ez volt a második filmzeném. Nagyon meglepett, hogy Makk teljesen szabad kezet adott, nem követte a hagyományos filmzene készítési módszereket. Hagyott improvizálni, kísérletezni, azt gondolom, nagyon érzékeny kísérőzene lett a végeredmény. Remélem ez most is így lesz.

- Három gyermeke közül követi valamelyik a zenei pályán ?

- A nagyobbik lányomat inkább az irodalom és szociológia érdekli, a kisebbik fuvolázni tanul, nagyon muzikális. Mostanában kell eldöntenie, hogy komolyan folytatja a tanulást, vagy más irányba indul tovább. András fiam 23 éves, a Zeneakadémia dzsessz-tanszakára jár, ütőhangszereken játszik.

- Van olyan új zenei terület, amit szeretne kipróbálni ?

- Nagyon vonz a tánc, a balett, szeretnék mozgáshoz zenét szerezni. Izgalmas feladat, mert sem próza, sem dalszöveg. nem "zavarja" a zenét, csak a mozgásban fejeződik ki a zene által közvetített érzelem. Egyszer kipróbálom magam ebben a műfajban is.