Taxidermia

Nehéz azt mondani, hogy „gyönyörködtet” Trócsányi Gergő és Stanczel Adél

Pálfi György Taxidermia című alkotása hasonló szuggesztiót gyakorol a nézőjére, mint a francia szimbolista költő rothadó állati tetemről írott verse – a három generáció tagjait főszereplőjéül választó, Parti Nagy Lajos novelláiból építkező filmre nehéz azt mondani, hogy „gyönyörködtet”, sokkal inkább hat a zsigereinkre, mondhatni: a gyomrán keresztül fogja meg a közönséget.

Pontosan ezért reakciónk igencsak szélsőséges: ennek a mozinak sajátos esztétikáját vagy díjazza az ember, vagy teljeséggel elutasítja; a nemi szervek, az emberi zsigerek, a vér vagy a hányás látványa sokakban kelthet viszolygást.
A három kort, generációt, emberi történetet a test ördöge hozza közös nevezőre – míg a világháború alatt tiszti szolgaként tevékenykedő nagypapa, Morosgoványi Vendel (Czene Csaba) állandó szexuális gerjedelemben tengeti az életét, az ötvenes években ifjú korát élő Balatoni Kálmán (Trócsányi Gergő) evőbajnok, az unoka, Lajoska (Marc Bischoff) pedig preparátorként keresi a kenyerét.

A film narrátora a gazdag műkincskereskedő (Hegedűs D. Géza), aki egy kiállítási tárgy, Lajoska emberi torzójának történetét, megszületésének körülményeit meséli el az egybegyűlteknek – mindehhez vissza kell nyúlnia a gyökerekig, a tisztiszolga nagypapa történetéig. 

Emlékezető az „alantas” emberi drive-okra Evő-show az elvtárs tiszteletére

A Taxidermia első etapja róla szól – a háború idején egy siralmas fészerben lakó, felettese packázásait, a megaláztatásokat elviselő Vendel számára az egyetlen örömforrás szexuális fantáziája és a teste, melyet esténként magányosan boldogít.

A pedofil álom, a halott disznó zsigerei közé élvezés, a főnök arájával (Molnár Piroska) folytatott szókimondó aktus megadja a filmnek a kezdő lökését, mely innentől a fokozás elvét követi: a hangulatában némiképpen különböző, a sport szaknyelvét és az ötvenes évek szocialista zsargonját játszi könnyedséggel karikírozó második rész a rosszullétekkel tarkított „nagy zabálás” köré épül; míg Lajoska sztorija egy viviszekcióval párosult önpreparálás krónikája.

A film tartalma ennyi: emlékezető az „alantas” emberi drive-okra, hogy el ne feledkezzünk arról, hogy húsból és vérből vagyunk; másképpen megfogalmazva: hogy üres gyomorral nem tudunk filozofálni; vagy: hogy a társadalmi megbecsülés utáni vágyunk is csak abban az esetben lép működésbe, ha megadtuk azt, amit a test kikövetel magának.

Kérdés persze, hogy a Taxidermia ezen alapvető igazságok ábrázolásán túl milyen egyéb üzenettel bír. A nagypapát az unoka teszi halhatatlanná és őrzi meg a kollektív emlékezet számára azzal, hogy műtárgyat készít magából – a művészet volna hivatott legyőzni a törékeny és halálra ítélt testet, – és mint azt a középső rész sugallja – ehhez képest még a kimagasló sportteljesítmény is elenyészőnek mondható?
 

A művészi forma és az „alpári” tartalom kontrasztja Máté Gábor(!)

Az ábrázolás tárgya bár sokkoló, Pohárnok Gergely, operatőr mesterien komponált képei átgondoltak, melyek a profán közeliektől, a belső szervek működéstől kezdve egészen a szürreálisig terjednek (a film formai szempontból egyik „legszebb” jelenete, amikor Vendel fantáziálásai közben egy Andersen-mesekönyvben találja magát – igaz, hogy itt rögtön ki is kezd a „kis gyufaárus lánnyal”).

Pálfi György filmjének legfőbb ereje pontosan ebben, a művészi forma és az „alpári” tartalom kontrasztjában rejlik, mely könnyedén zavarba hozhatja, elutasításra bírhatja a nézőt. Pedig csak arról beszél, amivel ha nem is nagy öröm, de nem árt időnként szembesülnünk: porból lettünk, porrá leszünk.