it´s rolling round the bend
and I ain´t seen the sunshine since I don´t know when,
I´m stuck in Folsom prison, and time keeps draggin´ on"
Visszaszívom az egészet: három éven át azon szenvedtem, hogy mennyire személytelen dolog plázákba plántálni a Filmszemlét, s bár tényleg nem valóak oda, de az Uránia pszeudo-szecessziós hodálya, a maga nulladik napi kongó ürességével a Ragyogás végeláthatatlan folyosóit idézi, amelyen egy apró gyerek rója köreit, hajtja a pedálos műanyag kisautóját, és a végeláthatatlan tér az otthona, és az is marad most már, örökre, örökre, örökre...
All work and no play makes Tégla a dull boy...
Hun tartottam? Ja igen. Egy pláza kavargásában legalább van élet, az üres Urániában nincs, és én ezt a mozit akkor sem szeretem, ha tele van. Csicsásan hideg. Inkább megyek egy dzsuvás késdobálóba, csak minimum a Mad Maxet adják.
A kollégák kőkemények, csakúgy mint én, bár csak negyedmagunk vagyunk a büfében: állítólag az egyik vetítésre láttak plusz három újságírót bemenni. Így hétfő délelőtt, nulladik napon még ez is kimondott teljesítmény. Bár harcedzett gyerekek vagyunk, a kávé ígéretétől elszakadnunk nehéz, így csak sokadjára sikerül rávennünk magunkat a vetítő felé való eltántorgásra. A terem előtt az ellenségre (=Index) bukkanunk, aki bevallottan nagy rajongóm. Megsimogatom a buksiját, majd megáldom, attól lesz púpos. Laudétúr, siótúr.
Az első film vetítése során 2 percet csúszik a hang. A vetítés alatt végig. A film háromnegyed órás. Tehát a hang 2 percet csúszik, háromnegyed órán keresztül. És senki nem veszi a fáradtságot, hogy megigazítsa. Vagy így lett leadva? Kétlem.
Na most ez a malőr nagyszerű asszociációs lehetőségeket generál. Legalább is bennem. Mikor az alkotás tárgyát, az egyébként valóban zseniális Zala György szobrászt alakító színész (igen, ez a dokuszekció, erről az apró anomáliáról majd mindjárt ejtek pár keresetlent) elkezd élete nehézségei által meggyötörten bemosakodni, és alatta megy a film főcímzenéjeként felhasznált trutykó-techno, akkor a röhögőgörcs első hulláma még csak épp hogy nyaldosni kezdett. Mikor a beszélő fejek interjúi keveredtek (egy középkorú szakértőnővel való beszélgetés alatt bariton férfihang értekezett a szobrász életművéről), akkor már kész voltam teljesen: keveredjenek a jelentésszintek, vegyüljön az agykéreg! Magyar Filmszemle, 2010.
És ahogy mondom, ez ollan doksi, aminek a felét rendkívül túljátszott, színészek által dramatizált jelenetek teszik ki. Az ilyesmi sosem sül el jól. Sosem. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy a Millenium szobrásza jó film, de mikor ekkora bődületes szinkronbaki vonja el az ember figyelmét, ezt megállapítani nem lehet.
Felméri Cecília tavalyelőtti Kakukk című rövid meséje az utóbbi évek egyik legjobb kisjátékfilmje volt. Új munkája, a Mátyás, Mátyás szintén valami eredetivel próbálkozik: a hang valós, real-life kolozsváriak (a zenész, a szakember, a seftes, a trafikos, a lumpen, stb.) próbálják megidézni-felidézni Mátyás királlyal kapcsolatos ismereteiket, de a filmen már csak (?) mint rajzfilmfigurák vannak ott. Kedves, tetszetős kísérlet - nincs meg benne a Kakukk összhatása, ám ez nem akadályoz meg abban, Felméri tehetségével kapcsolatos meggyőződéseim tovább mélyüljenek.
Somogyvári Gergő és László Gergely Yad Hanna - A kollektív ember elnevezésű munkájának címe valamilyen szinten, ebben biztos vagyok, ironikus. Hiszen a széthullásról szól, arról, hogy építkezz bár a legtisztább reményekből, abszolút hévvel, az idő, az önzés, az emberi hülyeség, na meg persze a külvilág által reád eresztett körülmények szétrombolják, amit teremtenél. A Yad Hanna kibuc mára kerítésekkel telekaristolt kisbirtokok halmaza, ahonnan a kollektív szellem (a tiszta is meg a kvázi-kommunista is) rég elmenekült, a csalódás weltschmerzét hagyva hátra.
Papp Gábor Zsigmond Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje egy történelmi mérföldkövön vés, a vasfüggöny magyarországi szakaszának fokozatos lebontását szekálja, amely historikus pillanat lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé elmasírozhassanak. Felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő komenista posványban, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait, a hangsúlyt azonban a kisemberi szituációkra helyezi, sikerül átéreztetnie tragédiát és évtizedeken átívelő örömöt egyaránt.
Zámborszki Ákos Az utolsó előadás című filmje témaválasztásában ügyes, eltökéltségében lenyűgöző. A stáb egy évet tölt együtt a Solana utazó minicirkusszal, ezzel a hatfős családdal (és fluktuáló barátaikkal), akik keresztül-kasul járják az országot cókmókjukkal, felszerelésükkel, porond- és háziállataikkal teletömött szekereiken. A közönség adományaiból tartják fenn magukat, van, hogy befagy a seggük, de panasz, az nem hagyja el a szájukat, hiszen annak élnek, amit csinálni szeretnek, ráadásul a körülmények és a szakmai alázat-szenvedély rendkívül erős családi köteléket fon közéjük. Már-már epikus a film, hiszen nagyvolumenű a történet, sok a figura, sőt, még az élet elkerülhetetlen, tiszta melodrámája is belecsempésződik, hiszen mindig minden, így vagy úgy, a búcsúzással ér véget. Talán cseppet csiszolni kellene rajta, tíz percet csonkítani, és akkor akár nagy film is lehetne.
Utolsó előadás
