- A főiskola elvégzése után egy színházhoz sem szerződtél, hanem felültél a madárra. Eredetileg öt évet töltöttél volna - terveid szerint rendezőnek készülve - a moszkvai Művész Színházban, Oleg Tabakov stúdiójában. Végül is csak egy évig maradtál...

- Mert Kazimir Károly, akkor még a Központi Bizottság tagja, osztályfőnököm, ajánlóm, megjárva Moszkvát, azt mondta nekem: „Prutyi, menjen ki egy évre, és ha még mindig úgy gondolja, ott a helye, akkor meg tudjuk hosszabbítani". Kazimir tanár úrról sok rosszat mondanak. Az első két évben nagyon nem voltam vele jóban, később pedig, amikor már kezdtem érteni, úristen, mennyire nem egyszerűek ezek a dolgok, nagyon jóban lettünk.

- Könnyen meg lehetett kaparintani egy ilyen ösztöndíjat?!

- Dehogyis! Be kellett lépnem a kommunista pártba - háromnegyed évig voltam a tagja. Apám felakasztott volna, ha megtudja... Mire visszajöttem, vége lett az egésznek. Már nem volt zöld zóna sem, melyen annak idején mint távárist átengedtek.

- Egyáltalán, beszéltél oroszul?

- Annyit tudtam, hogy Timurnak elvették a nyakkendőjét a pionyirszkij lágerben. Ugye, ez nem éppen tárgyalási helyzet egy Szmoktunovszkijjal, Kaljeginnel vagy Jefremovval... Keményen tanultam oroszul, mielőtt még megkérdeznék, máládoj csilovek, mi a franc van?

- Moszkvában forgattad első filmedet, az Ördög és angyalt. Ez volt Tóth Tamás és Szergej Kozlov, ma már világhírű operatőr közös vizsgamunkája. Hogyan keveredtél bele?

- Volt egy nagyon sikeres vizsgaelőadásunk, a Bolha a fülbe. A tévé is közvetítette. Wisinger István mindenkivel villáminterjút készített, tőlem is megkérdezte, mint főszereplőtől, akkor most mi lesz? Mondtam, az lesz, hogy elmegyek szépen Moszkvába. Tamás pedig pont ott ült a nézőtéren, megkeresett, mondta, ő a Tóth Tamás, Moszkvában tanul. Ott állt egy szemüveges manó, aki azt mondta, jó lenne, ha kint csinálnánk valamit.

- És Moszkvában megkeresett?

- Üzengetett, ígérte, hogy jön, de nem jött három hónapig. És ott nekem meg kellett tanulnom oroszul, meg kellett tanulnom közlekedni, és meg kellett tanulnom azt, hogy ha valaki rosszul lép, azt a farkasok rögtön kinézik maguknak. Mert az egy mese, hogy ott nagyokat lehet piálgatni! Oroszországban nem lehet piálgatni, mert nincs is cipőd... És amikor megjött Tamás, elkezdtük az álmunkat. Együtt írtuk. Tulajdonképpen egy hangulatjelentés volt Tom Waits Frank vad évei című lemezére. Nem tudom, ez a film jó vagy sem, de nagyon szeretem. Ritkán vetítik, a jogdíj miatt. Tom Waits ugyanis beleegyezett, de a menedzsere azt mondta, érdektelen, Waits mit mond tökrészegen vagy józanul, a jogdíj, az jogdíj. A lényeg, hogy mi ezzel a filmmel megnyertünk egy főiskolás fesztivált. Az volt a fődíj, hogy a nyertes készíthet egy egész estés nagyjátékfilmet! Bármiről, pénz, paripa nem számít! És Tamás megkapta a papírt, hazajött, elkezdett lelkendezni. Mire visszament, szétesett a Szovjetunió. Mondtam, legalább keretezd be azt a papírt. Mert azért ez egy szép dolog lett volna...

- Miért mentél Moszkvába?

- Mert kíváncsi voltam, piszokul. John Reed és az új világ születése. Helyette ott volt az új világ szétszabotálása. Elmúlt az oppozíció, elmúlt az izgalom, elmúlt a sorok között olvasás. Meg lehetett írni, ki, mit és mennyit lopott, meg hogy ki, kivel, mit csinál. És érdektelen lett a színház is. A Művész Színházban még megcsináltak egy Bulgakov darabot, a Cselszövők összeesküvését. Moliere életéről szólt, Szmoktunovszkij volt a Napkirály. Az volt az érdekessége, hogy a Gorbi meg a Szmoktunovszkij egy helyen ültek. És én bemehettem, mint a színház ösztöndíjasa. Azért ennek volt valami varázsa! Bár... Talán inkább csak show volt. Azt gondoltam, most aztán elszabadul minden. Semmi nem szabadult el, csak a maffia, ez pedig rettentően nem érdekelt. Olyan volt minden, mint amikor a harapós kutya elől elfogy a kerítés. Nagy ostobaságok voltak, rossz döntések, mert hát elkezdett mindenki kapkodni, hogy most a szabadsággal mi legyen. Azon gondolkoztam, hogy hazajövök. Ráadásul a Lomonoszov Egyetemen laktam, ahol állandóan eltévesztettem a bejáratot. Sztálinista épület volt, amiben minden portás néni egyforma. Mindig azt hiszi az ember, hogy jó helyen jár, és aztán nem. A kulcs nem stimmel.

- Hoppá! Micsoda metafora a te egész eddigi életedre!

- Nem tudom magam sokáig jól érezni. Azt nem hagyja az élet. Nem tudok üdülni, vagy nyaralni, úszkálni könnyen. Akkor mindig történik valami: vagy én csinálom, ha már nagyon unom magam, vagy pedig az élet produkálja saját magát.

- Hogyan kerültél a Katonába?

- Amikor Moszkvából hazajöttem karácsonyra, találkoztam a Zsámbékival. Hamburgert evett a főiskola előtt. Megkérdezte, mit csinálok éppen. Mondtam, éppen kint vagyok Moszkvában. Mondta, tudja, de majd menjek be, és szerződjek le. Ez nagyon nagy dolog volt. Álmodni sem mertem volna arról, hogy én a Katona József Színház tagja lehetek. Borzasztó nehéz volt oda bekerülni. Nem is kerültem be. Ott voltam, de nem kerültem be...

- A Színházi Intézetben van egy számítógépes adatbázis. Persze téged is nyilvántartanak...

... te jóisten! Mátrix!

-...és ott egy hölgy nagyot csodálkozott, papírral kezében, hogy a Ternyák 98-ban volt utoljára színpadon, Somogyi István Madách című darabjában, a Pinceszínházban. Az egy jó év lehetett: te kaptad a XVII. Országos Színházi Találkozó legjobb férfi főszereplőjének járó díjat, az Emigránsokért - Szarvas Józseffel megosztva.

- A francba! Lehet ez? Azóta nem volt semmi? Én meg az idő! Nekem, tudod, az idő megállt Szentesen, amikor harmadikos gimnazista voltam. Én azóta nem számolom, hány éves vagyok. Azt sem tudom, hogy a húgaim, az öcsém hány évesek, az sem tudom, az apám hány éves volt, mikor meghalt.

- 94-ben szálltál ki az intézményes színházi életből. Némelyek szerint kiittad magad onnan... Te viszont - többek között - azt mondtad, nem tartod jónak végigjátszani hétfőtől péntekig a világirodalmat, miközben esetleg dögunalmas az egész. Tudod, az a gond ebben, hogy a színész néha valóban gyári munkásként nyomja Shakespeare-t, ha tetszik, ha nem.

- Aha! Csak utána Zwack Unicum frizurában közlekedik. Én akkoriban komolyan el akartam menni horgászni Gyulára. Mert tényleg az volt, hogy példány, elolvassuk, mindenki megértelmesül, aztán felvesszük a jelmezt, és akkor eljátsszuk. Ez így nem működik, ez így lehetetlen és nem is igaz. Természetellenes fényben, természetellenes közegben. Minden nap. Munkaköri szerződéssel, kötelezettséggel. Kiraknak egy szereposztást, meg nem kérdezik, mit szeretnél. Rossz darab, rossz szerző - általában ez van. Olyan kolléga, akivel nem szívesen, olyan rendező, akivel nem szívesen. Aztán ki sem fizetnek. Így nagyon nagy luxus tépni magunkat. A Hamlet kapcsán is abból lett elegem, hogy minden egyes alkalommal a Magyar utcától elsétáltam a Petőfi Sándor utcáig, Haris közig. Ezt a párszáz métert tettem meg reggeltől estig. Akkor fölkapcsolták a reflektort, és jöttek a díjak. Merthogy díjakkal játszottam - Jászaival, meg Kossuth-tal, kinek mi volt - nem pedig manókkal. Ültem ott a koponyák között, muslincák a fejem körül...

- De hát ez egy óriási lehetőség volt! És te állítólag nagyszerű Hamlet voltál - már ameddig, ugye... Én például már lekéstelek.

- Te! Ez nekem olyan sokba került! Olyan hatalmas volt a nyomás! Fél liter konyakot meg kellett innom két órával az előadás előtt. Ezt kellett beosztanom. Akkor omlott össze a Brazovics ház, mikor megnéztem a következő hetet. És minden nap volt Hamlet. Nem az okozott gondot, hogy minden nap fel kell tenni a kérdést: „Lenni vagy nem lenni”, hanem az, amikor belegondoltam: ha minden nap megiszom fél liter konyakot, azt nem tudom kialudni. Ezt Churchill tudta utoljára - de neki nem kellett szöveget mondani.

- Miért nem mentél végül horgászni?

- Schlanger András mondta, ne bolondozzak, ott van Nyíregyházán Ivo Krobot. Mondtam, kit érdekel? Nyíregyházára én a lábamat be nem teszem, oda vízum kell. Schlanger győzködött, hogy Trofimov szerepéről van szó a Cseresznyéskertben, és értsem meg, nekik is ez az utolsó évaduk. Erről fog ez szólni. Dögmeleg volt, és háromnegyed egy, mikor befutott az Intercity. Mint a Volt egyszer a vadnyugatban. Csak én szálltam le róla egy tatyóval. Senki sem várt. Ott állt egy ember, mint a Som Lajos, elől kopasz, hátul hosszú haj. Láttam, vannak meleg kék szemek is. Odajött, elkezdett hozzám beszélni oroszul. Gondoltam, ukrán maffiózó. Mondtam, nincs semmi eladó, nincs üzlet. Megszólalt: „Ön a Zoltán, szálljunk be egy taxiba”. Száz méterre volt a színház! Micsoda úri dolog! Beszálltunk, mint a szél húztunk el a színház mellett. Akkor éppen volt egy hülye mezőgazdasági miniszter, aki kitalálta, Szabolcsban ki kell irtani az összes almafát, helyére kukoricát vagy fűszálat kell ültetni. Kimentünk Nyíregyháza határába, és tényleg lehangoló látvány volt, mikor almafákat almástól, virágostól kombájnok túrtak szét a francba, az egész határba. És ő csak annyit mondott: „Vigyis! Jáblocsníj szád”. Soha többet nem adott egyetlen instrukciót sem.

- A készülő Dettre Gábor-film címe még mindig Velencei utazás?

- Most az a címe, hogy Füst a Gangesz felett. Nagyon sok ötletem van benne. Meg hát megélt élmények, a rémálmaim, amik voltak, és fikciók. Lehúztam négy hónapot Komlón a Leo Amici Alapítványnál. Holland királyi pénzből működtetik drogosoknak. Két-három évig vannak ott a srácok, lányok. Én annyira szét voltam esve akkoriban! Kedvem se volt semmi. Hamarabb kezdtük volna a forgatást, azonban Dettre azt mondta, menjek. Én még soha nem kerültem kapcsolatba ezzel a dologgal. Utálom a technozenét, utálom a discót, meg a dzsemborikat is. Ez nekem nem volt képben sosem. Aztán elkezdtem járogatni a Lipótmezőre is Rigó főorvoshoz. Két különböző állapotot láttam. A kórházi kezelés során összedrótozzák az embert, az elvonási tüneteket megszüntetik. Aztán kimegy az utcára, és kezdi elölről. Mert nem tud közlekedni sem. Mert nincsen semmi. Mert a kórházban jó lenni. Olyan ördögi ez! Ezért nem mertem kipróbálni. Olyan helyesek voltak ott a Lipóton! Miközben irigykedtek a vénáimra, mondták, öt méterről beletalálnának, hiába voltak ott megfigyelés alatt, mégis bekerült valami cucc. Hihetetlen kreatívak. Arra jár az agyuk, hogyan lesz a holnapi nap. Mondta egy lány nekem, én ezt nem tudom, milyen. És ha nem próbáltam, nem is fogom megtudni. Mondtam neki, néha gyilkost is kell játszanom. Azt sem próbáltam. Van empátiám, el tudom képzelni, vannak csatornáim, ha beszél róla, talán... Ha látom, milyen a szeme. Azt mondta, gondolkozott azon, hogy kipróbáljam, van is nála anyag, de ne próbáljam ki. Mert ha nyerne egy csomó pénzt, mondjuk a lottón, akkor azt arra fordítaná, hogy véget vessen ennek az egésznek. Mert ez egy ideig jó, aztán pedig már muszáj. Mert nélküle nem működik az élet. Vagy legalábbis ezt hiszik. Ennél az alapítványnál pontosan tudják - azok is akik ott vannak, azok is, akik vezetik -, hogy az, aki rajta volt huzamosabb ideig, főleg a hernyón - a heroinon -, az mindig drogos marad.

- Komlón ennek ellenére megkísérlik őket visszavinni a való életbe.

- Amire ők már nem emlékeznek. Mert ha valaki harmadikos gimnazista korában elkezdett drogozni, és azóta eltelt öt év, meg hat év, akkor ő csak arra emlékszik, hogyan lőtt drogot. Arra nem emlékszik, ki volt ő korábban. Van munkaterápia, állatok vannak, kecskék. Én is csinálhattam mínusz háromszázezer forintot hegesztés címén. Tönkrement minden. Csoda, hogy kijutottam.

- Te is voltál szenvedélybeteg...

- Hát hogyne! De az más dolog. Az alkohol államilag engedélyezett, meg lehet venni. A narkót meg kell szerezni, azért meg kell küzdeni. Ezért vannak a pitiáner autófeltörések, lakásbetörések, a kurvaságok, a testek eladása. A szenvedély egyébként nem betegség. Nagy baj, ha nincs. Az a baj, ha a szenvedély betegséggé fajul. Olyan szenvedélytelen emberek vannak az utcán! Unom az egész társaságot! Felkelek, aztán visszafekszem.

- Az is előfordul, hogy az egyik szenvedély kioltja a másikat: iszol, de már nem szeretsz. Nem tudsz.

- Igen, ilyen van! Amikor valami helyett van. Ezt próbáltuk ebben a filmben is valahogy megfogalmazni, hogy ne egészségügyi propagandafilm legyen az Ifjúsági és Sportminisztériumnak. Fizikálisan meg lett ez csinálva: takony, húgy, befosás, hányás... Akartam, hogy lássa mindenki, hogy van ez. Mennyire tud ez fájni, mennyire szarrá tud válni az ember. Mennyire kilátástalan minden, ahogyan menekülünk a halál felé, miközben annyira félünk tőle. Gonosz, rohadt, szemét dolog ez az egész. Nem lehet erről leállni. Nagyot jó dolgot mondott Rigó doktor, aki teljesen úgy néz ki, mint Anton Pavlovics Csehov. Azt mondta, ő egy államilag fizetett dealernek érzi magát. Bemennek hozzá tízkor, felírja, odaadja a tablettát...

- Mondtad nekem, van még egy jelenet, amit fel kell vennetek, egyébként készen van a film...

- A Trainspottingban van az a rész, amikor az elvonási tünetektől hallucinálnak, pontosabban pörögnek. Na, az ott orvosilag nincsen rendben, az egy kamuzás. Ugyanis ezeknek a srácoknak, lányoknak, amikor nincsen anyag, akkor helyette kell, hogy szóljon valami: tévé, rádió, film, mindegy. Van egy olyan jelenet, mikor az elvonási tünet alatt megy egy indiai útifilm, amelyben látja magát a srác a Gangesz partján, fekete ruhában. Ezt Indiában akartuk felvenni, csak nem fértünk be a Gangeszba, mert éppen 112 millióan voltak a kumbamélán. Nem is tudom, volt-e víz a Gangeszban. Aztán jött a földrengés. Végül is meg lehet ezt csinálni kompjútertechnikával is, oda lehet engem varázsolni bármilyen útifilmbe, de azért az más... Egyébként nem is baj, hogy nem mutatták be ezt a filmet a mostani filmszemlén. Itt senki nem tudta, melyik emeleten van a cipővásár, melyiken mennek a filmek. Álltak egymás mellett a reklámtáblák: jó napot sógor, csónakot foltozok.

- Neked vannak terveid? Vágyaid?

- Hogyne! Szeretnék Minarik Ede lenni. Nem jó egyedül. Nem jó magányos farkasnak lenni. De erősebbnek érzem azt, amikor - ahelyett, hogy be kellene verekednünk magunkat valahová - úgy összesodródnak az emberek. Egyre több olyan emberrel találkozom, akivel ugyanabba kapaszkodunk. És én ezt most nem szeretném elkapkodni. Úgyis szembejön. És akkor meglátom. Téged is megláttalak, rögtön. Tudtam, nem lehet más, aki ott vár. Nádasdy Kálmán mondta annak idején, elég, ha megnézi a szereposztást, tudja, milyen lesz az egész. Nagyképűen hangzik, de már én is itt tartok. Tudom, ki, mit fog csinálni, ki honnan fog bejönni. És ha valaminek nincs emberi logikája, csak kitalációk özöne az egész, akkor az a Picasso kalandjai. Bejön a kályha, mozog, tátog. Manapság az az avantgárd, ha valaki belenéz a másik szemébe, megérinti a másikat. Amikor valaki az, aki. Nem kell a fejébe húzni egy bugyit. Pedig olyan hihetetlen vágya van az embereknek arra, hogy hozzájuk szóljanak! Egy bácsi csak azért száll fel a metróra, mert hallani akarja, mikor azt mondják: itt a végállomás, szíveskedjenek kiszállni, és szóljanak a kedves utastársaiknak is, akik esetleg elaludnának. Senki nem szól ehhez a bácsihoz. Metrózik.

- Mondj valamit, ami nagyon kell az életben!

- Nagyon fontos, hogy az ember individuum legyen. Itt volt néhány évvel ezelőtt Sri Mata Dzsi. Piszokul ki volt plakátozva. Nagy darab indiai asszony, középen egy pont. Mondtam Tóth Tamásnak, ide figyelj, nekünk mindent meg kell néznünk, menjünk el, nézzük már meg Sri Mata Dzsit. A Városházán volt, hihetetlen pénzért. Az összes protokoll költséget orchideákra áldozhatták, úgy nézett ki az egész, mintha beléptünk volna Nirvánába. Én mindenesetre nem vettem le a cipőmet, mert féltem, nem abban fogok elmenni. Jobb a békesség. Mindenki ájtatosan: kifele tenyér, a Calcutta Trió játszott, rendben volt minden. Végre bejött ez az asszony, fehér klepetusban, négy kisdeddel. Semmiben sem különbözött a régi Fény utcai piacon a valami mást áruló asszonyoktól. Mindegy, próbáltam magamba merülni, hogy itt most Sri Mata Dzsi olyat mond, amitől majd valami lesz. Felment, és azzal kezdődött, hogy nem fért bele a székbe. Hoztak gyorsan egy karfa nélkülit. Emellett volt egy nagyon rossz tolmácslány, aki úgy fordított, mint annak idején a szexfilmekben: igen, csináld még, most, jó. És akkor azt mondta Sri Mata Dzsi: dümra, dümramnya. És akkor megszólalt a tolmácslány: „azt mondja Sri Mata Dzsi, hogy most pedig veszítsétek el személyiségeteket!” Mondtam: Tamás! Harminchat évet dolgoztam rajta. Erre ő odaül, nem fér bele, és azt mondja, veszítsem el! Nem fogom! Hát veszítsd el először te, vagy veszítsük el egyszerre, de valami legyen, mert én így nem tudom! Így nem fog menni. Hermann Hesse-i gondolat a Demianból: vagyunk, mert tudlak téged, és érezlek. Én hiszek ebben. Nem megy mindenkivel. De meg lehet találni.