Eleinte osztályterem nagyságú szobákban, csoportosan tekintettük meg a műveket, ma viszont már egyéni előadásokat kínál a fesztivál: tüll sátrakban, egy forgószékben ülve nézhetjük meg a kiválasztott filmet. A lényeg ugyanakkor változatlan: a forma sajátosságából az következik, hogy VR-filmet nézni magányos élmény, ami éles ellentétben áll a mozi esszenciájával, a közösségiséggel. Épp emiatt a VR várhatóan mindig is egzotikum, ritka különlegesség marad – mint ilyen azonban még rengeteg felfedezni valót tartogat.
A bemutató helyszíne /Fotó: Gyöngyösi Lilla/
De mi is az a VR? A VR-filmeket 360 fokban látó kamerával készítik, a végeredményt pedig egy headset segítségével élvezhetjük. A technika tehát lehetővé teszi, hogy a teljes teret egyidejűleg befogja az operatőr, nézőként pedig döntenünk kell: akármerre fordítjuk a fejünket, különböző látvány tárul elénk. Így nemcsak a nézőnek, hanem a VR-filmek alkotóinak is sokkal nagyobb a szabadsága, egyben a felelőssége is: egy jó VR-film minden megtekintéskor új élményt adhat, hiszen újabb és újabb szemszögből tekinthetjük meg ugyanazt az eseménysort, saját filmet létrehozva – ha kellően átgondolt és gazdagon kidolgozott, valóban erre a médiumra komponált az alapanyag.
Míg a legtöbb hasonló film – tapasztalataim szerint – az émelyítő kameramozgásra, vad ugrásokra, zuhanásokra építkezik, Hegedüs Péter filmje, a Sorella története épp a statikusságával tüntet, az eredmény pedig nem kevésbé hatásos. Nem menekülhetünk az elől, ami történik, végig kell néznünk a jeleneteket – ugyan van lehetőségünk elfordítani a fejünket, a pozíciónk mégis adott marad, körbevesz a borzalom. A Sorella története ugyanis holokauszttörténet: főhősnője egy lett zsidó kislány, akit a családjával, nőrokonaival együtt hurcolnak el, vetkőztetnek le, majd lőnek tömegsírba a náci megszállók 1941 decemberében, a lett tengerparton. A film kiindulópontja egy valós fénykép, a 15 perces darab ennek a felvételnek az elképzelt háttértörténete. Egy megelevenedő állókép tehát, amit látunk, s a megelevenedés ebben az esetben még többet jelent, mint általában.
Hegedüs Péter Budapesten született, majd gyerekként Ausztráliába emigrált a családjával, ma itt dolgozik egyetemi oktatóként, illetve rendezőként. Elsősorban a dokumentumfilmjeiről ismert, amelyek egyaránt foglalkoznak magyar (például az Örökség: Egy halász története vagy a Lili) és nemzetközi témákkal. A Sorella története nem magyar környezetben játszódik, de akár itt is készülhetett volna ez a fénykép; a film pedig Magyarországon forgott, svéd-magyar-ausztrál koprodukcióban, Muhi András produceri közreműködésével. Szintén dokumentarista gyökerű produkcióról van tehát szó, sőt, Hegedüs – aki egy holokauszttúlélő unokája – To Never Forget címmel párhuzamosan dokumentumfilmben is feldolgozza a mikrotörténetet.
A Sorella történetével tehát ismét egy magyar alkotás feszegeti a holokauszt elbeszélhetőségének, ábrázolhatóságának határait a Saul fia után. Nemes Jeles László is az eseményekbe vetettség érzetét adta, ám gyökeresen eltérő eszközökel, hiszen a szűk perspektíva és követő kamera gyakran a képzeletünkre bízta, hogy mi is történik a háttérben, a film mégis zsigeri élményt nyújtott a megszokott objektív rémségábrázolás helyett. Itt épp ellenkezőleg, tág perspektívát kapunk, 360 fokban szabadon nézelődhetünk a havas tájban, miközben a kiváltott érzések hasonlóak: mintha karnyújtásnyira lennénk az eseményektől.
A Sorella története döntésekre kényszerít: a teherautó mellett vacogó nőket vagy a menekülő társukat figyeljük? A film mindössze néhány egyszerű, mégis hatásos jelenetből épül fel, amelyekben egyre közelebbről érezzük a fenyegetettséget, majd az elkerülhetetlen vég után az üres tengerpart kortárs képeivel szembesülünk. A kietlen tájat a hiány uralja, Sorelláéknak és az emlékműveknek a hiánya, ami az utókor közönyéről is sokat elárul. A Sorella története az áldozatok neveinek felsorolásával zárul, ezek töltik be az immár sötét látómezőt, megadva az emlékezés gesztusát az áldozatoknak.
Miközben Hegedüs új utat talált arra, hogy átélhetővé tegyen egy olyan eseményt, amely a túlélők fogyatkozásával egyre kevesebbek számára valós tapasztalás, illetve a (nemcsak időbeli, hanem életmódbeli) távolság növekedésével egyre messzebbinek érződik, felmerülhet a kérdés, hogy mennyire etikus erre a célra használni a VR-t. Nem exploitatív egy alapvetően szórakoztató célú technológiával a történelem egyik legnagyobb szégyenfoltjához közelíteni? A médium határainak elmosásával egy szintre hozni magunkat az összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben lévő áldozatokkal?
Másfelől viszont épp a tehetetlen – avagy tétlen – szemlélő, kívülálló nézőpontjába szögez a film, s jól tudjuk, a holokauszthoz is tömegek asszisztáltak azáltal is, hogy passzívak maradtak. Mindenesetre a kísérlet sikerült: a Sorella története mindenképp provokatív alkotás. Valószerű, kényelmetlen és kemény, egyedül az elidegenítő narráció – a Sorellát megszemélyesítő kislány angol nyelvű eszmefuttatása – teszi néha dagályossá, hatásvadásszá. Az ígéretek szerint Magyarországon is látható lesz, így mindenképpen érdemes keresni az alkalmat a megtekintésére – akár vitaindító célzattal is.
